Na, röhögni fogtok, tegnap a szó legszorosabb értelmében csakis
kizárólag MSN elött ültem és 12 órán keresztül kommunikáltam Péccsel.
Hm. Ergo még mindig beteg vagyok. És nem olvastam még el Catherine
könyvét. Elegem van az egyetemből. Ez most nem az én asztalom. Minden
idők legszarabb félévét tudhatom magam mögött, hurrá hurrá. Na de elég
az egyetemből.
Képzeljétek el, kedves olvasók és röhögjetek nagyokat, hogy nincs
hangom!! Nekem, ki napi 20 órát beszéddel töltök (igen, álmomban is
beszélek, meg röhögök), nincs hangom!! Megszüntem létezni
mondhatni!  A legrosszabb az egészben, h remek közérzetem van.
Csak épp hangom nincs. És röhögni se tudok rendesen. Vidáman vagyunk,
szó se róla.
Eddig a hétvége legfontosabb pillanata az volt, amikor anyukám közölte
velem, h ő már semmit se tilthat meg nekem, mert ahhoz már túl öreg
vagyok. Asszem felnőttem. Évek óta lehetett érezni, hogy egyre több
“erőm” van (más szó nem jutott eszembe, de ez nem túl találó), de most
már ki is van mondva. Ettől függetlenül anyukám rendszerint nagyon
helyesen látja a világot és engem, szóval szokásom rá hallgatni. De
azért néha jó érzés felülírni az ő döntéseit és tudni, hogy megtehetem.
Nem mindig jön be, jelzem… Boszi mondja mindig : “az anyukáknak
mindig igazuk van”. Fájdalmas, de esetemben teljesen igaz…szokott lenni 🙂