Nah, Diderot letudva. Ennyi baromságot már rég hordtam össze. De sebaj.
Kicsit fos egy napom volt. Kezdődött ott, hogy ma reggel minden
erőfeszítésem ellenére sem tudtam leküzdeni Szerb Antalt és így nem
jutottam Proust végére. Cserébe elcsábultam syntaxról és inkább egy rég
nem látott Csre zudítottam érzelmi életem komplex mozzanatait. Mivel, h
tényleg _rég_ nem beszéltünk, nem tudott hülledezni szegény. Időközben
enyhe koffeinmérgezést kaptam, minek következményében dübögött a
halántékom és világmegváltó gondolatok kerülgettek. Világ helyett
inkább a Színésznőt váltottam meg, akibe belevertem (nem volt túl
nehéz) az avantgárd zh anyagát. Jelentem, most már egész kompetesnek
érzem magamat Pessoaból. Tipikus, hogy a francia része maradt meg a
legkevésbé… Na, avantgárd világképpel bővülve beestünk ófranciára,
sikeresen elszarva a stratégiai ülésrendet, ergo félpercen belül a
Színésznő azon kapta magát, hogy egy ófrancia szöveget olvas fel és
fordít. Ez a sors rám is várt, arányla gkivágtuk magunkat belőle, de
feletébb  szétállt az agyunk, főleg amikor 30 percen keresztül
szőámomra értelmezhetetlen kriksz-krakszokat másolgattam a tábláról a
lapomra (igérem, vmit bemásolok ide is, hogy ámuljatok, miket
tanulok).  Óra végén nagy boldogan és feletébb szétcsúszva haladok
boszi felé, aki elöször nem vett észre, majd nem köszönt, majd megint
nem vett észre, majd elindult az ellenkező irányba. Egy ideig elvoltunk
ezzel, aztán végre utolért a felismerés. Nah, avantgárd zht meg
maximális hatékonysággal letudtuk.
Idáig semmi izgalom, mert nem fogok nyavalyogni, miszerint mennyire elegem van az egész egyetemből.
N10kor ellenben felhívott boszi, egészen kétségbeesve. Én épp aludtam
(szieszta), szóval kb annyit érzékeltem az egészből, hogy az Oktogonon
állok spontán jelleggel. Viccesek vagyunk, no. Őrült nők vesznek körül,
rá kellett önnöm megint. Szó se róla, szeretem őket, csak időnként az
ember agyára tudnak menni. De ez most nem volt jellemző. Hihetetlen
hangulatban ledaráltuk egymásnak életünk történéseit, destruktív
terveket szőtünk az egyetem ellen és hasonló kellemes elfoglaltságaink
voltak.

Jah igen, ahogy tanultam ezt az avantgárdot, rá kellett jönnöm, hogy
ars poeticam, amit kb másfél éve fogalmaztam meg magamnak, miszerint
célom az írással az, hogy elgondolkodtassam az olvasót, enyhén szólva
egy modern ars poetica. Most már kezdem érteni szimpátiámat a korszak
iránt. Ez bennem idáig nem tudatosult. Kár, hogy nem én találtam ki 🙂
Nem mintha lennének ilyen aspirációim, hiányzik belőlem az ambició, de
biztos jó érzés lehet.

Jah és lázadok: nem olvasom el az eheti Catherine könyvnek csak egy részét, ha a fene fenét eszik, akkor se.