Van egy két blog, ami nem szerepel az oldalsó linkek között, mégis
olvasom őket, többé-kevésbé rendszeresen. Olyan emeberek, akiket
ismerek személyesen,s nem tudják, hogy olvasom őket. Most épp
beleolvastam az egyikbe és rám tört a hányinger. Utálom, ha valaki
hazudik magának, de ha ezt még írásba is adja, az már egészen rémes.
Konkrétan a hányinger tört rám, hogy nem szakad rá a plafon arra, aki
ennyire hazudik magának. Nem vagy én atya úristen, mindenki azt csinál,
amit akar, de egyszerűen sajnálom azt, aki ennyire el van tájolva és
ennyire téveszmékbe ringatja magát. Legalább magunkat válaljuk már fel,
gyerekek, hazugságra nem lehet harmóniát kreálni, bármennyire is
próbáljuk. Bár mit akarom én folyton megváltani a világot, foglalkoznék
inkább többet magammal…

Megyek, olvasok Francoise Sagan-t, mindenkinek ajánalom, határozottan
szimpatikus stílus és téma, az érzelmek. Emészthető és kellemes könyv
(Bonjour Tristesse), azt tükrözi, hogy az író tisztában van magával és
nem próbál más lenni, mint ami. Így lehet szerintem minőségi művészetet
kreálni, ha mögötte egy müködő s harmónikus személyiség van. Most
persze nem a ponyváról beszélek, ahhoz fantázia kell és egy minimális
technika, hogy élvezhető is lehessen. Szó se róla, szeretem a ponyvát
is, határozottan pihentető tud lenni  a sok mélyérzelmi oldal
után. Csak egyszerűen nem egy kategória. S nem, nem vagyok sznob, mert
mind a kettőt tudom élvezni azért, ami. Csak nem keverem a szezont a
fazonnal.