Jáj. Hülye Volkov otthon hagyta a mobilját és belement a Pécsbe, nehogy
véletlenül eltudjam érni. Ez tipikusan az a fajta dűhítő dolog, ami
egyre jobban bosszantja az embert, amikor lehet, hogy az elején
alapvetően nem volt semmi érdemleges kommunikálnivalója. Szóval tegnap
éjszaka óta nem tudom elérni (azt most ne firtassuk, hogy hova mehetett
ez az ember tegnap éjszaka, ahol még mindig ott van, de hát sebaj…).
Szóval kezdem produkálni kedvenc tanítványom tüneteit, az “idegbetegen
telefonálgatok fél percenként és hallgatósáomat az őrületbe kergetem
egyre újabb teóriáimmal, hogy mi történhetett”. Mondjuk kicsit
lefárasztott verzíóban nyomom az ipart, mert hihetetlen álmos vagyok,
be van dagadva a szemem, mert hajnalok hajnalán értem haza és nem
aludtam se jól, se eleget. Kedvenc tanítványomat meg nem bántom,t egnap
találkoztam vele, hosszú idők óta elöszőr, kellemesen lebeszéltük
egymást a színről egy kv fölött, semmi se változott, pedig egy éve nem
beszéltünk érdemlegesen. nem mondom, hogy minden visszatért a normál
kerékvágásba, de van esélye, hogy talán lassan fogunk tudni találkozni
kicsit többet.
Na jó, ennyire futotta kialvatlan fejemnek, visszadőlök, mert ez így
nem állapot, egyébként is, ünnepnap van, az ember már csak pihenhet
békében, nem?
utóirat: hülye férfiak, a frászt hozzák az emberre…és hülye nők, akik
meg ideálisan be tudnak mindentől parázni és teljesen sztenderd tudnak
vágyakozóan belekeveredni bármilyen telefonnal kapcsolatos krizisbe.
éljenek a postagalambok és a lovagregények (fúj, én Tristan és
Izoldából érettségiztem, fuhúúúj).