Van egy csomó zene, amit nem tudok mindig hallgatni, mert annyira kötöm
egy helyhez vagy emberhez, hogy semmi más nem ugrik be róla. Aztán itt
van a Nightwish, amit nem kötök semmihez, mert annyi dologhoz
köthetném, hogy az egész életem ott van. Ezt hallgattam Varsóban,
Párizsban, Szíriában, vizsgaidőszakban, szerelemben, élőben, buszon,
utcán, nappal, éjszaka, hózáporban, sírva, nevetve, hídról bambulva,
ködben úszva, energikusan és lehangoltan. Egy szó, mint száz, ez már
lassan tényleg az életem. Ennyit arról, hogy tegnap hajnal 2ig egy élő
felvételt néztem, a Swanheartot oda és vissza, annyira megfogott ez az
egyébként lassú és gyönyörű szám, hogy elfelejtettem lefeküdni.
Ennyit röviden a lelkivilágomról, olyan kedélyes rózsaszín ködben ülök,
de hát a dolgok múlnak, lassan majd rohanhatok el itthonról, mert miér
ti sne. Pedig ma feküdni kéne a padlón, dohányozni, Velvet
Underground-ot hallgatni, abszintot inni, szelíden flesselgetni és
mindent nagyon nagyon leszarni. Amilyen sürűn emlegetem ezt az érzést,
egyszer majd megcsinálom.