Eljött az a történelmi pillanat, amikor egyszerűen már nem értem, hogy mit olvasok, hiába egyértelmű, hiába százszor, nem megy. Normál ember ilyenkor lefexik. Én inkább előveszek valami más tantárgyat, lehetőség szerint más nyelven.

Olyan furcsa időszak ez a vizsgaidőszak. Azaz, az ember lesz furcsa. Persze nem mindenki, mert nem mindenki kel ki magából. De én teljesen. Olyan szinten leamortizálódok, hogy valami telejsen más tudatállapotba kerülök. Valahogy minden sokkal mélyebb, ugyan akkor egyszerűbb is, végletesebb is. Simán elsírom magamat egy fél mondaton (akár jó, akár rossz), egy szempillantás alatt elkezdek üvölteni, percekig bambulok a semmibe, mondat közepén elfelejtem, hogy mit egyáltalán én beszéltem. Valahol persze rossz, mert minden létező egyensúly megszűnik bennem. Ugyan akkor jó, mert rengeteg dolog eszembe jut, érzések, amik eltüntek bennem évek óta. Sokkal fogékonyabb vagyok és sokkal nyersebb. Nincs energiám megszűrni a belőlem kiáramló információkat és így egész érdekes dolgokat tudok meg én is, meg néha egész hatékonyan elmozdítok patthelyzeteket valamerre.

Most nem fájnak a vad, kegyetlen képek. Olyanok, amiket i de nem akarok leírni, mert tudom, mást sokkolna. Képek a múltból, amiket ilyen részletesen még nem mertem megnézni. Most mertem.