csak pár hangulatfestő elem az életemből:

1/”- Jaj, szakdolgozato írsz? Te szegény, unokatesóm is, ő is olyan, mint a mosott szar” (kösz.)

2/miért van az, hogy ha az ember elindul otthonról abban az ártatlan (nem naív :p) hitben élve, hogy korán hazamegy, ugyis csak lötyög egy sort a régi barátnéival, akkor hirtelen berobban valami ember, aki nagyon szimpatikus lesz és akinek hatására hirtelen rájön az ember, hogy mégsem ebben a kinyúlt puloverben kellett volna jönni, talán hajat kellett volna mosni, de legalább egy fésülködés nem ártott volna, hogy egy kevés sminkről már ne is beszéljünk. persze elég gyorsan rájön az ember arra is, hogy ez már édes mindegy, szóval kompenzálunk beszédkészségünkkel és büszkén válaljuk, hogy nem vagyunk bombanők, főleg nem hétvégén.

3/egyébként meg tavaszodik. ennek örömére sétáltam a belvárosban ( az Andrássyn), tök egyedül, zenét hallgatva. nem fagytam szét, nem hiányoltam magamról plussz három zoknit és két bundabugyit. kabátom kikapcsolva lobogott mögöttem és nem hiányzott otthon felejtett sálam se. úgy látszik nem volt egyedül ezzel a kellemes sétálhatnékkal, a Deák és az Opera között meglepően sok ismerős szálingózott felém, ugyan ebben a céltalan koválygásban.

4/miért van az, hogy mostanábban ha beszélgettek egy pasival és ne adj isten szimpatikus, akkor kiderül, hogy minimum 28 éves és tele van olyan egzisztenciális problémával, ami tőlem még nagyon nagyon messze áll? ugyan akkor  persze biztos nem áll tőlem olyan távol a dolog, mert valamiért mégis kellemesen elbeszélgetek velük…élettapasztalom valaha utol fogja érni korosztályomat, vagy mindig az alapból 5-10 évvel idősebb emberekkel fogok tudni rendesen beszélgetni és kapcsolatot létesíteni?

na, most elrágcsálok egy c vitamint és lezuhanyozom, ezidő alatt remélhetőleg lejebb megy bennem 4 deci bor és 4 darab sajtos-csirkés-mangós tortilla, mert nekem ma még szakdolgozattal kell foglalkoznom, hogy vesse fel a gáz.

5/ja, hehe. indulás elött felkaptam vmi “könnyű olvasmányt”, hogy legyen mit olvasgatnom a bkvn. csak a 10. oldal után, erősen elborzadva vettem észre, hogy sikerült Csáth Géza “mesék, amelyek rosszul végződnek” c. remekművét magamhoz vennem. könnyed, mi?