kezd teljesen szétszabdalt lenni a bioritmusom. sikerült nagy nehezn kiesni a nem-eszem-nem-iszom-sokat-kávézom állapotoból, mert tényleg alszom és tényleg eszem, kv fogyasztásom meg egészen meglepően alacsony lett. ugyan akkor persze még nem stimmelnek annyira a dolgok, mert aludni többnyire 3 és reggel 11 között szoktam, mert egyetemre mostanság valahogy nem sikerül járnom, franc se tudja miért. szóval azt hiszem most ilyen átmeneti félmegoldásban vagyok, minek következményében egyrészt lefogytam (minden valószínűség szerint azért, mert elkezdtem enni), másrészt meg idióta időpontokban tör rám erős álmosság. mint pl. most is, pedig nem is olyan rég keltem. na mindegy, nem mintha rohannék bárhova is, majd a Színésznőt kell összeszednem a moszkván f4kor, vele is jó rég nem találkoztam.

apropó moszkva. vicces, hogy megbolydult az kognitív térképem a rohadt villamos potló buszokkal, amiknek rossz tulajdonságuk, hogy nem ott állnak meg, ahol az ember azt várná. így pénteken pl sikerült kikötnöm a szimpla előtt a kazinczy utca helyett, khm (minden út rómába vezet). egyébként amióta valamelyik nap sikerült 50 kerek percig jönni hazafele a szimplából (ami legrosszabb esetben is 20 perc gyalog), kerülöm a villamospotlót, amennyire csak lehet. szóval kreativításomat van hol kamatoztatnom, már elég sok felé tudok alternatív útvonalakat. illetve mivel az idő szép és konkrétan időm is mint atom, sokat sétálok, minek köszönhetően vádlim kicsit kezd megizmosodni.

más. napok óta az új placebot hallgatom (meds). amikor megszereztem valamikor januárban, akkor annyi erőm volt, hogy nyugtáztam, hogy zseniális, de úgy éreztem, hogy ha ezt kell hallgatnom huzamosabb ideig, akkor neme egyszerűséggel dunának megyek. aztán az ominozús dunán sok viz lefolyt és most teljesen nyugodtan tudom hallgatni oda vissza a dolgot. kifejezetten jó hangulata volt a “in the cold light of the morning” c. számnak tegnap hajnalban. vannak ilyen pillanatok, amikor egy szám jobban megérinti az embert. tegnap a palcebon kivül még az enjoy the silence-el is így jártam, befeküdtem ugyanis az ágyba és nyitott szemmel bámultam a plafont, miközben folyt bennem dave gahan hangja és mondanivalója. és az egész olyan nagyon találó volt. nagyon rég hallgattam zenét úgy önmagában, nem aláfestő vagy terápiás célzattal.