mostanában muchachával sokat beszélgetünk arról, hogy mi olyan jó gyerekek vagyunk. és tényleg, látogatjuk szüleinket heti rendszerességgel, naponta beszélünk velük, fontos nekünk a véleményük, szeretnénk ha döntéseinket nem csak elfogadnák, hanem meg is értenék.

ugyanígy rendkívül megbízható és magas munkamorálú munkaerők vagyunk, a dolgokat lelkiismeretesen és időben végezzük, munkaadóinkkal kedvesek és rugalmasak vagyunk, munkát részegen, felkészületlenül, vagy extrém fáradtan nem végzünk. szakmai környezetben mindenkivel igyekszünk korrektül és kedvesen kommunikálni.

emellett igyekszünk megfelelni mindenféle modern női normáknak, így legalábbis törekszünk a rendrakásra, az egészséges étkezésre, a főzésre, a rendszeres testmozgásra és a valamilyen fokú művelődésre.

én ráadásul még kiterjedt baráti körrel is rendelkezem, ahol próbálok mindig rendelkezésre állni, ha valakinek valami elmondanivalója van, ha ünnepelni, vagy sírni kell. segítek takarítani, gyereket sétáltatni, orvost látogatni, motivációs levelet fogalmazni. locsolom nyaralás alatt a macskákat, megnézem a színdarabot és meghallgatom a koncertet.

mindezt örömmel tesszük, nem is tudnánk másképp létezni, ilyenek vagyunk, mindenki megszokta, ahogyan mi is.

de bevallom, ma egy kicsit azért megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha most az egyszer nem küldeném el időben a munkát, so what, shoot me alapon. elgondoltam, hogy egyszerűen felállok az asztaltól, kisétálok a lakásból, elmegyek inkább buborékhoz fröccsözni, hajnalig vihogok a konyhájában, majd sétálgatok napfelkeltekor a városban, egy korán nyitó pékségben veszek reggelit, azt hazafelé megeszem, majd átalszom a délelőttöt és egy kávéval az ágyban fetrengve estig olvasgatok, amikor meg pizzát rendelek. egész nap be se kapcsolom a telefonomat, sőt, a routert is kiiktatom, nem érdekel, mi történik a külvilágban.

de persze nem így cselekedtem és most itt ülök a gép előtt fél éjfélkor több órányi munkával magam előtt. de legalább elgondolni jó volt.