végül az út az utolsó 25 percet leszámítva egész eseménytelen volt. megcsodálhattam az új dohai repteret, ami talpig csiliviliben és swarowski kristályban úszik, seafood bárban kínálja a lobstert, de a dohányzó még mindig a smoking room from hell, konkrétan vágni lehet a füstöt.

az út második részén legnagyobb örömömre egy fokkal jobb helyre raktak, így ugyan elveszítettem az ablak melletti székemet, de cserébe kb egy nyugágyra kinyitható széket kaptam, rendkívül jó ételt igazi porcelán tányérból és ingyen pezsgőt üdvözlőitalként. az ablak hiánya nem is zavart különösebben, amikor 25 perccel leszállás előtt elértük a tájfun maradványait és elkezdtünk össze-vissza zötykölődni és papírrepülőként viselkedni. második nekifutásra le is szállt a gép, páran hánytak (én nem) és össznépi tapsvihar tört ki, miután megálltunk a kifutópályán.

miután beléptem az országba, megszereztem a csomagjaimat, kivettem pénzt az automatából, hirtelen megálltam a nyüzsgő reptér közepén és rádöbbentem, hogy évek óta most először hirtelen nem kell sehol se lennem, nem kell semmit se leadnom időre, nem kell semmit se csinálnom. hirtelen minden stressz eltűnt rólam és úgy éreztem, soha nem voltam ilyen nyugodt. innentől kezdve ez az út már most megérte.

a nagy hozsanna pillanatot követően bevettem Cz lakását, majd elmentem egy kedves barátnővel vacsorázni (új fedőneveket kell találnom az új szereplőknek), ami tömérdek sör és japán kaja fogyasztásba fulladt és saját szememmel láthattam, hogy a csótányok igenis tudnak repülni (ezt még azért nekem is szoknom kell).

nem tudom, hogy a sör, a jetlag, az utazás fáradtsága, vagy a stressz teljes hiánya, mindenesetre olyan jóízűen aludtam hajnali 2-től reggel 9-ig, mint már évek óta alig.