épp a napokban terveztem, hogy írok majd ide egy közepesen nagyképű posztot arról, hogy ez a fantasztikus ázsiai kaland, amire elindultam önmagam és a világ megismerése végett ,milyen izgalmas és eddig számomra ismeretlen dimenziókban tett nyitottá, befogadóbbá, eat pray love, omm shanti shanti, javier bardem, világbéke. de talán kicsit elkalandoztak a gondolataim.

izé, valójában arról akartam nektek írni, hogy egyébként milyen szuper jókat lehet ebben a városban enni és mostanra mennyire belazultam ilyen téren, előszeretettel beülök bárhová, ahol egy szót se beszélnek angolul, mutogatok az étlapra (azért a fotókra koncentrálok), majd jóízűen megeszem a nem tudom mit. ugyanezt japánban is eljátszottam és tökéletesen működött a rendszer. a poszt nagyképű része az lett volna, hogy bezzeg a korlátolt hülye turista szellemiségű hülye turista és a rántott hús, meg a kitaposott út és rettegés az ismeretlentől, meg az idióta higéniai szempontok és az intolerancia és az emberiség úgyis tele van hülyékkel, csak én vagyok helikopter.

aztán kinyitottam a még egy hónapja vásárolt “four seas melting cheese kamaboko” feliratú, leginkább ömlesztett sajtra emlékeztető produktumot, ami mondjuk hűtés nélkül elál 2016-ig, de kicsire nem adunk, lelkesen beleharaptam és másodpercek alatt megértettem, hogy az univerzum azt üzeni, ne legyek nagyképű és fogadjam el embertársaimat, étkezési preferenciáikkal és hétköznapi félelmeikkel együtt. a cucc ugyanis leírhatatlan rettenet ízű volt, nem is csoda, a kisbetűs részből kiderült, hogy fish sausage, vagyis halvirsliről van szó, csak sajtnak álcázták. nyugodan állíthatom, hogy a hatodik emeleti kuplerájban is remekül hallották ékes káromkodásomat, a cucc meg persze azonnal landolt a kukában.

megyek, eszem egy kis kolbászt, az kell a magyar ember lelkének, nem ilyen emberiség elleni merényletek, mint halvirsli.