ellensúlyozandó az előző posztot, elmondanom, hogy mi a jó a jelenlegi fejleményben, mert azt hiszem, megint tanultam egy új skillt.

amikor ma reggel beütött a krach, két óra változó hangulatokkal és érzelmekkel aláfestett őrjöngés (és ötezer cigaretta) után eljött az a pont, amikor azt mondtam, hogy oké, most akkor kell egy terv, ami kivezet ebből a nikotinmérgezésből szar lelkiállapotból.

illuzióim nincsenek, túl sok shortcut nincs, de miközben azt dünnyögtem magamban, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, rájöttem, hogy én még egy lelki spirálba nem szeretnék alászállni már senkivel. végtelenül empatikus vagyok mindenkinek a lelki gondjaival, türelmem kvázi végtelen, tanácsokat is szívesen adok, talán témába vágó tapasztalatom is van, fizikai támaszt is tudok nyújtani, de baszki, _nem fogok_. nem, nem és nem leszek senkinek a személyes pszichológusa, nem fogom magam mások lelkivilágától, hangulatingadozásától és gyerekkori traumáitól függővé tenni, nem fogom azt lesni, hogy mikor hogyan kommunikáljak, hogy meghalljanak, és nem fogok azon agyalni, hogy milyen kreatív módon ébresszem rá őket, hogy mi lehetne a megoldás a gondjaikra. nem fogom ezt saját energiám, hangulatom és lendületem rovására tenni (másképp meg egy idő után nem igazán megy), legfőképpen azért nem, mert egyszerűen _nem fog működni_. nem tudok más helyett személyiségfejlődni, mert nem lehet más helyett tanulni és egyszerűen hiába magyarázom az igazamat, a legokosabb emberek (márpedig nekem afféle hobbim ijesztően okos embereket választani) sem hajlandóak elfogadni valamit bemondásra, főleg nem akkor, amikor komfortzónájukból kirángatva érzik magukat. ha meg valami isteni csoda folytán mégis sikerül “megtéríteni” a másikat, az olyan szintű személyiségtorzulással jár mindkét oldalról, hogy a végeredmény használhatatlan és csak saját magam árnyékának érzem magam.

ezen a gondolatmeneten már egyébként többször átrágtam magam, de valahogy sohasem jutottam el a konkluzióhoz, miszerint a megoldás ahhoz, hogy ne szippantódjak be nem a hadakozás és az igazam egyre hangosabb és ingerültebb ismételgetése, hanem az, ha rábólintok arra, amit a másik mond és egyszerűen kilépek az egész témakörből. ha valaki hisztizik, hogy egy kurva ronda fa előtt áll, mondhatom neki, hogy egyébként a fa egy csodaszép erdőben van, amit én jól látok, ha nem hajlandó elmozdulni, technikailag mindkettőnknek igazunk van, de sose fogunk egyet érteni.

és persze, tudom jól, hogy nagyon jót tesz nekem, ha valaki, akit egyenlő partnerként kezelek, hisz bennem és felnéz rám, és ez itt is megvolt, és nem azt mondom, hogy egy kéjhömpöly, amkor ezt kilövik az ember alól, de van abban is valami egészen mámorító, hogy a mostani helyzetre úgy érzem, azt tudom mondani, hogy rendben, legyen úgy, ahogy te akarod, mert ez nem az én csatám és csak azért, mert történetesen képes vagyok valamire (lelket beszélni valakibe, dupla műszakban dolgozni hónapokig, stb…), attól még nem kell mindig, minden helyzetben meg is tennem.