mert amikor reggel (bár ezt a napszakot máshol azt hiszem, délnek hívják) a konyhában kábán összefutunk, csak azt kérdezi, hogy “főzöl kávét?” és közben leugrik kenyérért, de menet közben vesz még egy narancslét is nekem és hoz csokis fonatot is, ami enyhíti a hiányérzetünket az európai pékségek iránt, majd drukkol, hogy ezúttal sikerüljön végre igazi kínai tükörtojást sütnöm (minden irányból fehér, ha belevágsz, kifolyik a sárgája), komolyan kiértékeli a technikai fejlődésemet (a kettőből csak egyet folyattam szét idő előtt), közben kenyeret pirít, én pedig üvegpohárba szétöntöm a kávét, miközben mindketten azon tanakodunk, hogy mintha régen több bögrénk lett volna. aztán kedvesen visszavonulunk a szobáinkba bambán reggelit nyámnyogni.

fogalmam sincs, mi lesz velem márciusban, amikor másfél hónapig nem lesz itt.