időközben elmentem meg visszajöttem, meg rengeteg minden történt, de most feliratozok, este koncert boszival, holnap esküvő, szóval igyekszem hamarosan leülni és leírni szépen mindent, izgalmas az élet megint.

ó jóságos isten, nem hittem volna, hogy ennyire felkavaró és fájdalmas lesz egy gimnáziumi jóbarátném lánybúcsúján végig ülni az összes aranyos feladatot, megcsodálni a gyűrűt és érdeklődni az esküvői előkészületekről.

és mint eddig, tudom, hogy lesz még jobb, fogok még szeretni és fognak engem is szeretni, de minden önfegyelmem ellenére néha úgy üvöltenék egyet, bele a világba, hogy miért ver engem bottal az isten, miért pont engem kell elhagyni és miért pont az én házasságom omlott össze, amikor az is pontosan ugyanígy nézett még ki a lánybúcsúnál, én is révbe értem, megtaláltam az igazit, az egyetlen egyet, és ő is megtalált engem.

tudom a válaszokat, tudok én mindent, fegyelmezett vagyok és folyamatosan javulok, de néha köpni kell, mint ahogy most is.

szeretném leszögezni, hogy én a franciákkal tökéletes love-hate kapcsolatot ápolok, ami lerövidítve annyit jelent, hogy ha “külsős” szidja őket, aki sose élt velük együtt és/vagy nem tud franciául, akkor veszettül védem kedvenc népemet, ha viszont magunk között vagyunk, akkor én is megengedek magamnak pár kritikai megjegyzést (ebben egyik legnagyobb partnerem egyébként Pablo), de be kell vallanom, hogy azért kedvelem a társaságukat, mert az idő nagy részében tökéletesen kiszámíthatóak. ennyit az intróról.

tegnap elmentem egy születésnapi összeröffenésbe egy francia-magyar vegyes házaspárhoz. ilyenkor mindig kicsit keverednek a nyelvek, mert a pár mindkét tagja beszéli mindkét nyelvet, a vendégsereg egy része is kétnyelvű, aki nem, az angolul kommunikál, ezért palacsintasütés közben a konyhában mindenki össze-vissza dobálódzik azzal, ami épp a szájára jön.

valahol itt állított be az ismeretlen francia vendég, aki ugyan “sziasztokkal” köszönt, de én franciául kezdtem el vele beszélgetni. lelkesen elmesélte, hogy tanul magyarul, és hogy képzeljem el, léteznek két-, sőt! háromnyelvű emberek, és ez mennyire csodálatos, hogy ohne zsenír váltanak egyik nyelvről a másikra, akár mondat közben. én hümmögtem, hogy nahát, mik vannak, ő pedig folytatta, hogy na de nem úgy van ám az, mert hogy ő megfigyelte, hogy hiába a többnyelvűség, az embernek mindig van egy enyhe akcentusa, mert csak egy nyelvet tud igazán tisztán beszélni. itt már kicsit értetlenül álltam előtte, de mielőtt bármit tudtam volna mondani, valahogy elsodródtunk a tömegben.

fél órával később keveredett elő, amikor döbbenten konstatálta, hogy én valójában magyar vagyok. itt látványosan hüledezett, hogy de hát az hogy lehet, de hisz én akcentus nélkül beszélem a franciát (nem akartam mondani neki, hogy nyugi fiam, cserébe magyarul rosszul hangsúlyozok és a szórendem is kissé gyanús), és ez nem lehet, biztos azért félig francia vagyok, nem? mert mint közismert, a franciát csak a franciák beszélhetik tökéletesen, tehát aki beszéli, tuti francia. nem? hát nem. na jó, de akkor ugye sokat éltem franciaországban. még csak azt se. de hát az hogy lehet? ért-he-tet-len.

szemlátomást nem hagyta nyugodni a dolog, mert kicsit később azzal állt elő, hogy egyébként először azt hitte, hogy biztosan belga vagyok, mert van egy enyhe belga akcentusom (lófaszt van, de mindegy), és ezen lovagolt még egy kicsit, amikor megkérdeztem, hogy délfrancia-e, mert hallom rajta. miután a szülővárosát belőttem akcentus alapján egy 50 kilométeres körzetbe, stratégiát váltott: az est hátralévő részében (szerintem nem szándékosan) francia kulturális idézetekkel szórakoztatott, így például megkísérelte elmagyarázni nekem, hogy mi az az Astérix, és minden kicsit köznyelvibb kifejezés után megkérdezte, hogy értem-e ennek a szónak a jelentését. időnként azért hozzátette, hogy nahááát, tényleg nincs akcentusom.

na ezért szeretem a franciákat.

mindig is szkeptikusan álltam a “megláttam magamról egy fényképet, rádöbbentem, hogy egy dagadt bálna vagyok, és gyorsan lefogytam 40 kilót” sztorikhoz, de ebből is látszik, hogy nem mindig szerencsés ez a szkeptikus életszemlélet, mert a minap buboréknak mutogattam a telefonom fotóit, és mind a ketten látványosan elhűltünk egy egy évvel ezelőtti kép láttán, amin 10 kilóval többel vigyorgok nagy vidáman.

szóval ma elmentem futni, a héten már másodszorra. nem egy nagy etwas, de egyre vidámabban és könnyebben futom le a 3 kilométeremet.

nagyon elszánt vagyok, hogy soha többet ne nézzek úgy ki, mint azon a képen.

az egész onnan indult, hogy az előző sablonban nem látszódtak a kategóriák, ezért vérszemet kaptam, és végül ez lett a végeredmény. ha valakinek kifolyik a szeme, nem lát semmit, bazi nagy piros csíkok vannak ott, ahol nem kellene, az szóljon.

a macska lopja a kiflimet. levadássza a konyhapultról, széttépi a műanyagzacskót, elrohan a kiflivel a dolgozószobába (ott van a titkos laboratóriuma), kicsit megrágja a cuccot, aztán ott hagyja, a hangyák legnagyobb örömére. én eközben édesdeden alszom, persze. azt hiszem, mostantól a fiókban fogom tartani a pékárukat…

kedvelem az olyan terhes anyuka barátaimat, akik felugranak hozzám délelőtt, nem teszik szóvá, hogy pizsamában nyitok ajtót 11-kor, hoznak nekem cigit és sajtos masnit, és oda vannak a gyönyörtől, amikor kijelentem, hogy kivételesen még tej is van itthon a kávéhoz.

harmadszorra futok neki ennek a bejegyzésnek, de egyszerűen nem tudom most megírni azt a sok mindent, ami a fejemben van, mert még nem tisztázódott le. tőmondatokban meg valahogy n

addig is hallgassátok ezt

még mielőtt azt hinnétek, hogy manipulálom a bejegyzéseim igazságtartalmát és csak a pozitívat írom meg, és mert mostanában többen kérdezték, hogy hogy vagyok, úgy igazán, és leginkább mert tulajdonképpen én is ezen gondolkodom napok óta, megpróbálom elmondani, hogy mindenhogy vagyok mostanság.

eddig az volt a cél, hogy minél gyorsabban essünk túl a technikai részleteken, nem maradjanak alsógatyák a fiókban és hullák a szekrényben, ne tartozzunk egymásnak semmivel, ne kelljen mindenféle ürügyekkel összefutni, beszélgetni, és egymás kusza eszmefuttatásait hallgatni. ha elválunk, akkor ne csináljuk a dolgokat félig, fizessük ki, válogassuk szét, írassuk át, jelentkezzünk ki és legyen a végén egy pont.

a ponton három hete már túl vagyok, azóta meg egy kicsit úgy vagyok vele, hogy “now what?”, most akkor merre tovább, mit is kezdjek magammal, meg miről is szól hirtelen az életem.

és ez az állapot elég fura, mert néhanapján azon kapom magam, hogy állok az ikeában egy kibaszott könyvespolc előtt és majd elbőgöm magam, hogy “amikor a közös a könyvespolcot terveztük Hubbie-val, brühühü” (hiába, amikor két bölcsész összeköti az életét…), és ilyenkor azt érzem, hogy irdatlan fáradt vagyok, és minden energiám arra megy el, hogy ne essek szét, és a felszínen lebegjek, mert idővel minden a helyére kerül majd, mégha most ezt nem is így érzem, és attól félek néha éjszakánként, hogy egy megkeseredett feminista fapinaként fogom leélni életem hátralévő éveit.

aztán van olyan, hogy a Színésznővel a Parlament tövében ülünk a rakpart lépcsőin, bámuljuk a Dunát, bámuljuk Budát, lustán figyeljük a Margit-híd forgalmát, és közben azt játsszuk, hogy milyen lenne nekem az ideális pasi, és hosszas vitatkozás után arra jutunk, hogy legyen pilóta, de legalábbis hordjon öltönyt a munkahelyére, vagy esetleg egyenruhát, de ne legyen hajóskapitány, mert az egy részeges szakma. aztán egymásra nézünk, megállapítjuk, hogy rohadt egy dolog ez az élet, de valami majd csak lesz, csak bölcsész ne legyen. és aztán nevetünk, hogy persze, majd pilóta, haha, jó, hogy nem űrhajós.

és végül van olyan, hogy akkorákat villámlik, hogy bevilágítja a sötét lakást, a macska áramosságtól feltöltve, égnek álló szőrrel cikázik a lakásban, én meg érzem, hogy szépen lassan visszatér belém az erő, mert amikor ilyen elemien ránk szakad a természet, nem lehet mást csinálni, mint eszeveszettül vigyorogni. és ahogy megyek át szüleimhez az esőszagban, eszembe jut, hogy futni lenne most jó, mert futni jó, őrülten jó, és őrülten felszabadító.

szeretjük budapestet rovatunk következik:

amikor péntek este 8kor úgy érzed, el kell indulnod otthonról, mert úgy csinálnál valamit, de nem egészen tudod, hogy mit, akkor elég elindulni, előbb vagy utóbb egy kedélyes borfesztiválon találod magad, ahol élő jazz szól és két cigány prímás járja a tömeget, hogy elhúzhatja-e neked a kedvenc nótádat.