tegnap hosszú évek után az ágyban fekve töltőtollat és jegyzetfüzetet rántottam, és kiírtam magamból pár oldal ezt meg azt. kézzel, tintafoltosan, áthúzva, megcsillagozva, beszámozva. nem az irodalmi nobel-díj a cél, de elégedetten oltottam le a villanyt. a lakás tele van hasonlóan tintafoltos, áthúzott, megcsillagozott papírokkal, amikkel évek óta nem kezdtem semmit. tollat se fogtam szinte a kezemben.

vasárnap moziban voltam, a Tegnap Éjjelt láttuk.

tegnap hosszú évek után az ágyban fekve töltőtollat és jegyzetfüzetet rántottam, és kiírtam magamból pár oldal ezt meg azt. nem az irodalmi nobel-díj a cél, de elégedetten oltottam le a villanyt. így valahogy megint teljes vagyok. a többit majd meglátjuk.

ma tematikus napi abszurddal jelentkezem, ugyanis takarítottam.

1 – az még hagyján, hogy a minap gyanútlanul le akartam venni egy “törékeny” feliratú dobozt a szekrény tetejéről, ami előbb a fejemen landolt, majd a padlón, és kiömlött belőle 20 év nyelvtanulásának tananyaga. az, hogy egy üresnek tűnő zacskóban két skandináv krimi lapult, ám legyen. még az is oké, hogy egy bőröndben felejtettem 3 regényt. de azért az már túlzás, hogy a tálaló felső részében 10 kötet szótár vigyorgott rám.

2 – a tálalóba egyébként az ágyneműt pakoltam be.

3 – és ma már ilyen fejreesős nap van, épp karácsonyfadíszeket pakoltam a gardróbszekrény tetejére, amikor rám esett a kis piros military táskám (tényleg van ilyenem), amiből kizúdult eszméletlen mennyiségű zsebkendő, némi allergiagyógyszer, ragtapasz, egy tampon, egy öngyújtó, és egy 2009-es sziget programfüzet.

a végén már tényleg olyan lesz egy blog, mint egy hülye önfejlesztő könyv, de szóval ma megint büszke vagyok magamra és ezt szeretném megosztani.

elmentem ugyanis futni. az okostelefonom még okosabb applikációja alapján legutoljára április 28-án mozogtam, szóval már napok óta éreztem, hogy rám férne valami mozgás, de persze tologattam, mert kinek van ehhez kedve, amikor lehet helyette révetegen a monitort is bámulni.

aztán mégis elmentem és legnagyobb meglepetésemre minden idők legjobb idejét futottam, 21 perc alatt lenyomtam 3 kilométert. tudom, hogy ez sok embernek nevetségesen béna teljesítmény, de nekem hihetetlen mérföldkő. és ami a legszebb az egészben: baromi jól esett. gyors voltam, sokkal gyorsabb, mint szoktam, szinte észre se vettem, hogy futok.

kimentem a dunapartra, a vihar addigra iit már elvonult, de a vár fölött még széles vászonban villámlott, én meg csak vigyorogtam, mint a hülye.

könnyebb vagyok, és ezt most első sorban nem a 8-10 kiló minuszra értem, ami az elmúlt fél évben produkáltam. azt hiszem, elengedtem, amit el kellett.

miközben révetegen sétálgattam a pozsonyi úton döbbentem rá, hogy amióta megint újlipótban lakom (másfél éve), nem láttam a tavaszt, mert egész májusban kínában voltam, áprilisban meg még szar idő volt (azt hiszem). de lehet, hogy láttam, csak nem figyeltem. mindenesetre most tetszik, hogy kizöldült minden, hogy meleg van az utcán, hogy folyamatosan nyitva van az erkélyajtó, hogy beszűrődnek zajok, beszélgetésfoszlányok.

és szeretem, hogy napfényben úszik a lakás folyamatosan.

végre egy kicsit élvezhetem is ezt a lakást, nem kell izgulni a felújítás miatt, nem kell stresszelni a költözés miatt, nem kell kipakolni a dobozokat, nem kell hónapokig gyomorgörccsel feküdni, hogy mikor hagynak el, nem kell hónapokig üres tekintettel ülni, hogy elhagytak, nem kell már semmit se csinálni, csak kedélyesen ücsörögni és élvezni.

keményen tolom ezt a lazulást, csütörtökön délben elküldtem az utolsó melót, azóta voltam ebédelni, majd beszabadultam egy angol nyelvű könyvesboltba, ahol gazdagabb lettem egy Pratchettel (még egyet se olvastam), majd belefutottam a Színésznőbe az utcán, akivel ittam egy málnaszörpöt, utána kiskacsákat néztem a Vajdahunyad Várnál, aztán Zosiával és a Kártyással előbb söröztünk, majd sajtburgereztünk, majd óriási adag kólával és popcornnal (van belőle karamelles!) beültünk megnézni a Hunger Games-t, ami őszinte meglepetésemre nagyon kellemes volt, olyannyira belelkesültem, hogy még a végén a könyveket is elolvasom.

pénteken bruncholtam, majd Katou-val kiszenvedtük magunkat iskolánk 50. születésnapi zsúrjára, ahol teljesen egyértelművé vált számunkra, hogy a franciák _tényleg_ képtelenek közösségi eseményeket szervezni, és még a tombolán se nyertünk semmit, viszont kellőképpen felhúzta magát az egész társaság ahhoz, hogy utána össznépileg megrohamozzuk budapest kocsmáit, szóval végül hajnali 3-ra értem haza kellemes hangulatban.

ma pedig a Nefritben indítottam családi körben egy kis pekingi kacsával, ami kifejezetten autentikus és finom volt (amióta visszajöttem Kínából, folyamatosan az ottani kacsát emlegetem), majd ellátogattunk egy iparművészeti vásárra (mert budapesten már tényleg minden bokorban van egy ilyen), ahol szimpatizáltunk a vasaló-zsinórból készült kézitáskákkal, majd ittunk egy rossz kávét kellemesen ipari közegben a kis üzemben és amikor már épp feladtam volna, hogy ma desszerthez jutok, belebotlottunk egy olasz kézműves fagylaltozóba, ahol boldogan kérhettem egy citrom-kávét, akárcsak olaszországban. ezek után lemondtam az esti, kis estélyis (!) jelenésemet, vettem vacsorára némi füstölt lazacot, és leültem a Diablo 3 elé hentelni a pokolfajzatokat. ezt néha megszakítom egy kis sorozatnézéssel és zenehallgatással.

most már tényleg mindent tudtok.

hihetetlen, hogy végre vége van ennek a több mint három hete tartó munkafolyamnak. ezekben a percekben küldtem el az utolsó szart is (amit egyébként egyáltalán nem kellett volna bevállalni), most remélhetőleg lesz pár napom, hogy rendbe szedjem a lakást és magamat.

régen mindig megijedtem, amikor elfogyott a munka, most inkább örülök, úgy érzem, megérdemlem a pihenést. jelzem, ez is új képességem, a pihenés, mint olyan. örvendjünk.

hihetetlen, hogy végre vége van ennek a több mint három hete tartó munkafolyamnak. ezekben a percekben küldtem el az utolsó szart is (amit egyébként egyáltalán nem kellett volna bevállalni), most remélhetőleg lesz pár napom, hogy rendbe szedjem a lakást és magamat.

régen mindig megijedtem, amikor elfogyott a munka, most inkább örülök, úgy érzem, megérdemlem a pihenést. jelzem, ez is új képességem, a pihenés, mint olyan. örvendjünk.

vagyis nincs hadagidigi, bármit is jelentsen ez, itt csődöt mond hat év arab tanulásom.

tegnap voltam utoljára egy időre pszichológusnál. megkért, hogy foglaljam össze, miben tudott segíteni. meglepően sok mindent fel tudtam sorolni, amiből csak egyet emelnék itt ki nektek, ami talán a legfontosabb.

születésem óta predesztinálódtam a sokszínűségre, hisz magyar családba születtem damaszkuszban, amit később tetéztem egy francia oktatással. hirtelenjében három kultúrával is mélyreható ismeretséget kötöttem, eljött az a pont az életemben, amikor úgy éreztem, döntenem kell, milyen színű a lelkem, francia vagy magyar, ne adj isten arab. évekig próbáltam eldönteni ezt a kérdést, melyik az anyanyelvem, hol érzem magam otthon, mit tagadjak meg, mi emeljek kánonná, a nagy forgatagban mi vagyok én valójában.

28 éves vagyok, 12 évet éltem külföldön, és az azóta eltelt 12 év mind arról szólt, hogy valahová próbálom magam sorolni, válasszak magamnak hazát, kultúrát, anyaföldet és anyanyelvet. én esküszöm megpróbáltam, de nem ment, mert bár minden kérdésemre tudom a választ, azok nem állnak összhangban egymással, hisz míg anyaföldemet szíriának tekintem, anyanyelvemet pedig a franciának, hazám egyértelműen budapest, kultúrám pedig az élményeimmel együtt napról napra bővül.

aztán jött a pszichológusom, aki a maga szelíd módján rádöbbentett, hogy az én esetemben nincs olyan, hogy vagy-vagy, teljesen elfogadható, hogy is-is a helyes válasz, és igenis lehetek egy egyveleg, nem vagyok ettől másodrangú állampolgár, vagy gyengébb elkötelezettségű, sőt, vannak ennek számos előnyei is.

hát ezt tanultam meg magamról az elmúlt fél évben, és ezért borzasztóan hálás vagyok.

úgy tűnik, a macska (vagy inkább én) megúszta a fürdetést, helyette kapott a seggébe injekciót, meg immunerősítő cseppeket (hogy mik vannak). nem tudom, melyikben mi van, de amióta levettem róla a paraboláját, mániákusan rohangál fel-alá a lakásban (függőleges felületeken is), hagyja, hogy simogassam és még azt is békésen tűrte, hogy bekenjem a sebeit betadinnel. gyanítom, hogy ez az immunerősítő enyhe pszichózist okozhat.

én meg már annyit foglalkozom ezzel a macskával, hogy kezdek őrült macskás nő lenni.