hihetetlen full extrás listát írtam arról, hogy mi mindent kell ügyintéznem a lakással és magammal kapcsolatosan, számlákat átíratni, adóbevallás, telefonátírás, fogorvos, nem is sorolom, de szóval szerintem életemben nem ügyintéztem ennyit, kis adagokban sem. és akkor a lakásban elkövetendő rendezkedésekről, szerelésekről, glettelésekről, dekorálási feladatokról még szó sem esett, függönyt vagy erkélybútort meg már végképp nem említek..

viszont jó érzés, hogy ezek a feladatok nem rémisztenek meg, szépen egyesével végig csinálom őket, egyik sem túl ijesztő, ma pl. egy, azaz egy mozdulattal belepakoltam a macskát a hordozójába, hogy elvigyem állatorvoshoz,  pedig ettől spec kicsit tartottam. szóval mindent azt sugallja, hogy menni fog, és rendben lesz minden ügyem szépen lassan, csak csinálni kell, nem pedig rémülten remegni a sarokban.

az állatorvos valójában IQ-tesztekkel bombáz engem. nem elég, hogy holnap valahogy lámpabúrástul kell a hordozóba beszuszakolnom szegény dögöt, de a fancy bőrbaját leginkább gyógyszeres samponnal lehet kezelni. javasolták azt is, hogy kenegessem Canestennel. próbáltattok már egy macskát akármivel is bekenni?

a szemközti ház erkélyére kiült az idős házaspár, egymásnak mutogatják a villámokat.

a macska rettegve és mégis elbűvölve figyeli a lengedező fákat.

én pedig levettem Hubbie nevét a postaládáról.

ma Hubbie-val megittuk utolsó kávénkat, mint férj és feleség. jó ötletnek tűnt a válás előtt nyugodtabb körülmények között találkozni újra, mint a bíróságon. ne legyenek illúzióink, nem volt egy különösebben kellemes vagy szép találkozó, ahogy ez az egész elválás nem volt egy nagyvonalú vagy elegáns dolog, de Istenem, az ember nem választja meg, hogy hogyan teszik lapátra. pofont kaptam eleget, párat biztosan meg is érdemeltem, én igyekeztem minél kevesebbet osztani. nem Hubbie miatt, inkább magam miatt.

ahogy nem Hubbie miatt sírtam át az elmúlt három órát, hanem magam miatt. mert az elmúlt 28 évben nem szerettem űgy senkit, mint őt, és ennek most már vége.

tudom, hogy jobb így, tudom, hogy nem lesz baj, fogok még szeretni, és elmúlt már a fájdalom, és kopnak a sértődött szavak, de ez nem változtat a mértéktelen, tiszta szomorúságon, amit érzel, amikor rájössz, hogy nem szeretsz már valakit, és az, aki életed origója volt valamikor, csak kicsivel több, mint egy idegen.

a pont most került ki a mondat végére, a holnapi már csak adminisztráció.

mostanában sokat dolgozom, a hétvégét leszámítva minden este itthon ültem. bevallom, jól esett. szeretem azt a pillanatot, amikor kiürülnek a chatablakok, elcsendesedik a virtuális élet, vége lesz a munkának, berakhatok egy jó számot, és életre kelnek bennem a múlt képei.

az elmúlt fél évben nem szerettem a magányt, most kifejezetten élvezem. évekig egyetlen célom volt, hogy minél gyorsabb és pörgősebb legyek, mégsem jutottam sehova. semmi kreatívat nem tudtam elkövetni, két éve lakom itt, még a képeket se raktam fel a falra.

most nagyon-nagyon lelassultam. elgondolkodtam. és újra hallok, újra látok, és azt érzem, végre lendületben vagyok.

most már talán tényleg megírom (de nem ma, mert holnap korán kelek).

most azt játszom, hogy nem kapok hisztérikus rohamot a fáradtságtól és a határidőktől, hanem fegyelmezetten megcsinálok egy melót, aztán írok ide valamit, mert megérdemlem, aztán megint fegyelmezetten dolgozom.

szóval én nem tudom, hogyan nézhettem az állatorvosra, amikor mondta, hogy a ragtapaszt a macska hasán majd tépjem le két nap után, de azonnal megnyugtatott, hogy tulajdonképpen leesik az a ragtapasz magától is, meg leszedheti ő is varratszedéskor.

csak mert ez a dög már így is így néz rám a nap nagyobbik részében (kicsiben ferde, de ha kattintasz, jól jelenik meg):

szóval az van, hogy nagyon büszke vagyok magamra. korábban borzasztóan utáltam ügyintézni, idegeneket telefonon felhívni. mint ismeretes, nem ebben az országban, nem is ebben a kultúrában nőttem fel, és amikor egyszer 18 évesen kiröhögtek az okmányirodában, amiért rosszul írtam fel a dátumot valami formanyomtatványra, azóta igyekeztem kikerülni az ilyeneket. nem csak a hivatalos szerveket, de az olyan komoly rituálékkal ellátott helyeket is kerültem, mint pl. egy uszoda vagy virágos (most őszintén, ki a franc tudja, hogy hány szál virág egy csokor, és hogy kell-e jattot adni a kabinos néninek?)

de új mottóm, hogy felszámolom az ilyen nyomasztó tényezőket, így az elmúlt hetekben voltam lakógyűlésen, uszodában, virágosnál, és pamparampam: felhívtam az állatorvost!

rájöttem, hogy ha az ember azzal indít, hogy bocsánat, nem tudom, hogy megy ez az egész, tessék elmagyarázni, az emberek azonnal kedvesek és segítőkészek lesznek, így az állatorvos is kedélyesen elmondta, hogy mit csináljak a döggel, mielőtt beviszem, én be is küzdöttem nagy nehezen az újonnan vásárolt utazódobozába (nem volt egyszerű feladat, és mivel vedlik, szó szerint a fél macska a kezemben maradt), majd sikerült elszállítanom a dokihoz, ahol kiderült, hogy misztikus bőrbaja is van (a stressztől!! szegény empatikus állat), szóval eltértünk a megbeszéltektől, de ezt is jól viseltük (a macska kifejezetten, mert őt elaltatták közben). a műtét utáni teendőkről is részletesen kifaggattam őket, szuper kedvesek voltak, a macska is jól van, bár első nap elég elesett volt szegény (a szó minden értelmében).

szóval azt hiszem, abszolváltam egy jellemfejlődési szakaszt.

egész héten belegebedtem a melóba, szóval így kicsit nehéz mélyen szánt blogbejegyzéseket írni. ígérem, pótlom, mert ezzel együtt azért el is járkáltam, és érdekes helyeken jártam és jó társaságban töltöttem az időt, és még moziban is voltam, és olyan rég vágyom rá, hogy szubjektív filmkritikákat írjak, szóval rengeteg “meló” vár rám itt… de most aludnom is kell.

tegnap az elveszésről írtam, hihetnétek azt, hogy azért, mert jövő héten válok, vége egy öt éves kapcsolatnak, 4.5 év együttélésnek, a közös jövőnek, mindennek, amire építkeztem 22 éves korom óta. persze, a talajt látványosan kihúzták alólam novemberben, és mi mást érezne az ember lánya, mint elveszettséget, amikor egyedül riad ott, ahol régen ketten volt, és már csak a macska alatt recseg a parketta a szomszéd szobában.

de van más is, ami sokkal személyesebb és bár néha megbénít, mégis úgy érzem, sokkal megnyugtatóbb. ez a saját elveszettségem az időzónák, kultúrák és kontinensek között.

egy hónapja jöttem haza, ha még kihúzom itthon két hétig, akkor ez a leghosszabb idő, amit az elmúlt évben belföldön töltöttem. és persze, ez nem mind Kína volt, volt mezei nyaralás is, és nem várom el senkitől, hogy sajnáljon, amiért Hawaii-on dekkoltam egy hétig, de tény, hogy a nagy utazgatásban valahogy turista üzemmódban ragadtam.

a lakásban ordernáré kupleráj, a hűtő üres, a ruháimat ötletszerűen mosom ki, és nem azért, mert hobbim a trehányság. egyszerűen az van bennem, hogy ez is egy hotel, innen is elindulok mindjárt, mindegy, mit hagyok hátra. olyan lettem, mint egy utazórobot, megyek, mert menni kell, elücsörgök kedélyesen valahol, de a helyi újságot már nem olvasom el, mert minek, úgysem tartozik rám. és igen, lehet pszichanalizálni, hogy a gyökértelenség nekem valójában a hazám, és nem véletlen, hogy ide vonulok vissza, ha úgy érzem, bánt a világ, de ez nem változtat a tényeken.

és ez az elveszettség az, ami miatt reggel néha úgy ébredek, hogy azt sem tudom, hol vagyok, és mihez kezdjek magammal. mert az, hogy egyedül ébredek, őszintén szólva, réges-rég nem zavar.