ma először mentem úgy a pszichológushoz, hogy nem igazán volt kedvem hozzá. aztán persze belejöttem, és nem bántam meg, hogy elmentem, de azt hiszem, hogy ez alapvetően jele annak, amit egyre jobban érzek: beindult egy új élet, túl vagyok az átmeneti fázison.

kicsit ijesztő érezni azt, hogy megint élek. ijesztő, mert ráébreszt, hogy milyen rég túlélésre játszom. sétálok a városban (igen, tudom, már megint a város), és most látok dolgokat, átélem őket, hagyom, hogy megérintsenek. korábban mintha valami lebegésben lettem volna, és nem a kellemes fajtából. intézek dolgokat, felhívom az állatorvost, elmegyek a lakógyűlésre, és nem rettegek, nincsenek bennem béna parák, egyszerűen jelen vagyok, mosolygok, kérdezek, ha valamit nem értek.

ijesztő mindez, mert nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek, ez az állapot nem múlt év novemberében kezdődött, hanem sokkal korábban. fura, hogy az ember valahogy észrevétlenül veszíti el magát, nem tudnám megmondani a dátumot, a pillanatot, de egyszercsak megtörtént. és nem mondom, nagy a csábítás, hogy kicsit nyavalyogjak azon, hogy “Istenem, hogy történhetett ez meg?”.

de such is life, lehet, hogy néha el kell vesznünk, hogy utána lendületesebben magunkra találjunk. és igen, ez a lendület is kicsit ijesztő, mert a lehetőségek tárháza végtelen, szabályosan _mindent_ lecserélhetek az életemben, bármire mondhatom azt, hogy mégsem fontos, és beemelhetek eddig ismeretlen elemeket a rendszerbe.

ez a korszak most erről fog szólni, a nagytakarításról.

most mondanám, hogy mi a napi abszurd, de valójában az egész nap kellőképp abszurd volt, kezdve talán azzal, hogy bolygólánggal az erkélyen ücsörögtünk és erkölcstelen dolgokról beszélgettünk üvöltve (mert a kávézó teraszán nem mertünk a nagy tömeg miatt), majd gügyögve integettünk a szemközti ház ablakában megjelenő kisgyereknek (aki vigyorogva visszaintegetett). ezt követően leültem dolgozni munkát szimulálni, ennek örömére megismertem a my drunk kitchen sorozatot, majd Pablóval és muchachával órákig tartó youtube partyt csaptunk Barcelona – Párizs – Budapest viszonylatban, aminek keretein belül helyenként olyan hangosan röhögtem, hogy a békésen szunyókáló macskát felébresztettem a szomszéd szobában.

és ha már a macskáról van szó, mostanra egyértelmű, hogy ez a dög alufóliafüggő: békésen bontogattam a születésnapomra kapott mozartgolyót (nem tudom már kitől, de extrán köszönöm, hogy az árcédulát is rajtahagyta), erre a semmiből előkerül a macska és ellentmondást nem tűrően kitépte a kezemből a csomagolást, majd elégedetten elrohant vele és fél óráig flippergolyóként rohangált vele a lakásban.

(még jó, hogy a fél ház levonult a telekre, különben elég sajátos kép alakulhatott ki a szomszédokban a zenei ízlésemről és az éjféltájt trappoló macskáról )

bátyám az imént felhívott, majd kedélyesen elmesélte, hogy a babaúszás keretében majdnem vízbe fojtotta az egyik lányát, amikor megcsúszott a medencében. én meg vihorászva megdícsértem, hogy kezdő szülő létére igazán nyugodt egy ember.

lazacos bagelt és tejeskávét reggelizni egy kellemes helyen, majd átsétálni a margit-hídon, mindezt egyedül, jó zenével, úgy hogy nem hiányzik senki és semmi, hogy is mondjam… priceless.

szeretem megjegyezni a fontosabb dátumokat. de a mait inkább nem vésem fel sehova, mert ez az a nap az, amikor a családom megveszi a lakásom felét az ex-családomtól.

még jó, hogy legalább egy fél állandó és az enyém.

a pszichológusom szerint álmaim alapján valamilyen kiindulóponthoz próbálok visszamenni, már csak az a kérdés, hogy pontosan mi is ez a kiindulópont.

ez valószínűleg megmagyarázza, hogy miért van napok óta az az érzésem, hogy az életem visszatért a legkaotikusabb hőskorszakába, amikor tényleg másodpercenként történt valami teljesen indokolatlan.

ha jól emlékszem, az a szabály, hogy az ember sose kérdezze meg, hogy mi jöhet még, és ne hagyja el a humorérzékét egy másodpercre sem.

(most pl. a főnököm kitalálta, hogy vegyek részt valami mítingen, ami pesti idő szerint hajnali f4-kor kezdődik. még azt is tanácsolta, hogy feküdjek le korán. közben borvacsorára hívtak a várba, a lakással foglalkozó ügyvéd pedig megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, sokkal jobban, mint korábban, bizonyára már találtam is valaki újat.)

(ja! a macska pedig kihalászott egy kínai SPAR-os zacskót valahonnan, ügyesen belegabalyodott, pánikba esett és veszettül rohangálni kezdett, szóval egy morgó, fújtató piros nejlonszatyrot találtam a nappali közepén egy kisebb atomvillanás romjai között).

a buli kapcsán kiderült, hogy van, ami nem változik, és ez így jó is. nagyon sok mindenben azonban merőben új és szokatlan helyzet előtt állok, és ahogy már említettem, itt az ideje kialakítanom egy új életet magamnak.

a 10 napos vedelés és erkölcsi bomlás után detoxot hirdettem, és új irányelvem, hogy több időt töltsek testem és lelkem építésével, mint azok önmarcangolás, alkohol, koffein és nikotin általi rombolásával. mivel azért nem áll szándékomban hirtelen búzafűlével a kezemben csápolni a budapesti éjszakában, inkább radikálisan megemeltem a sport adagomat, a tegnapi futás után ma elmentem a dagályba, és úsztam 2 kilométert megállás nélkül.

ha ez nem lenne elég lelkibékémnek, (bár a 15. hossztól kezdve végig úgy éreztem magam, mint egy álomban, nagyon kellemes volt), tegnap és ma is főztem, és nagyjából éjfélkor lefeküdtem.

bele se merek gondolni, hogy ezt hány vicével leszek kénytelen ellensúlyozni…

a születésnapi bulim egyébként nagyon tanulságos volt, mert hirtelen rádöbbentettek, hogy tulajdonképpen elég kevés dolog változott 5-6 évvel ezelőtthöz. lehet, hogy tettem egy detúrt a házas élet felé, de a péntek este pontosan idézte az egyetemista éveim bulijait, barátaim nagy része akkor is, most is jelen volt, zseniális ajándékokkal halmoztak el (a rózsaszín tollboától azóta se jutok szóhoz), a táncparketten is lehetett számítani szinte mindenkire és a hibbant sztoriknak se voltunk híján.

lehet, hogy kicsit jobban fájt másnap a térdünk (az enyém legalábbis biztosan), a vadidegen pasik pedig mintha nyersebben invitálták volna a fehérnépet az ágyukba (vagy csak az idő megszépítette az emlékeimet), de legalább senki se hányt ordítva a budiba (tudtommal).

szóval azt hiszem, nincs mitől félni, vannak állandó pontok az életemben, csak ezt mindig elfelejtem.

az úgy volt, hogy a Színésznővel megkezdjük a Balaton átúszási felkészülésünket és ünnepélyesen elmegyünk úszni ma koraeste. erre richtig kiderült, hogy a kiszemelt uszoda csak 6-ig van nyitva, szóval ő inkább jógára ment, én meg futni.

kicsit elkeseredtem, amikor 20 perc és kb 2 kilométer után elegem lett az egészből, de utána láttam, hogy pontosan fél éve voltam utoljára futni, és akkor is ugyanezt a távot ugyanennyi idő alatt teljesítettem. szóval a helyzet mégsem annyira drámai. azt hiszem, sose lesz belőlem hosszútávfutó, mert egyszerűen elunom az agyam (meg lássuk be, a tüdőkapacitásom se az igazi…), de ha két-három naponta kocogok 20 percet, már az sem rossz.

ezek után pedig razziáztam a hűtőt és végül egy határozottan pofás pestós old amsterdamos rántottát rittyentettem.

egy óra múlva pedig dán pszichótrillerre megyek.

sikerült visszakapni az életemet.