ma vettem egy teatojást, amiről csak otthon derült ki, hogy valójában egy madárkalitka, ami egyik bögrémbe/kancsómba se fér be. mivel kínai gyártmány, gyanítom, hogy vödrökre méretezték.

talán nem meglepő, hogy lett mostanában egy új blogom, olvassátok, kommenteljétek, vagy ahogy jól esik.

a mai nap alapvetően nagyon kellemesen telt, de azért kicsit rontott az értékén, hogy 4 órával lefekvés után sűrű bizzegésre ébredtem, ami általában csak egy dolgot jelenthet: kína igényt tart rám. kivakartam magam az alfahullámaim közül, és valóban, a főnököm üzentgetett, hogy mi lenne, ha jövő hét csürtötökön átruccannék salt lake citybe, pont van ott valami konferencia, aminek 4-én vége van, utána felőle mehetek hawaiira, még a jegyet is kifizeti nekem. fél évvel ezelőtt még valószínűleg idegösszeomlást kaptam volna ettől a hívástól, most abszolút fapofával tudtam elmagyarázni, hogy sajnos akkor még nem lesz kész az új útlevelem, így bármennyire is lelkes és proaktív vagyok, nem tudok hirtelen teleportálódni a világ túloldalára. az meg már eszembe se jutott, hogy megemlítsem neki, hogy szombat reggel 7 óra van.

valószínűleg nem úszom meg ennyivel, de legalább hosszasan dícsért, és kilátásba helyezett egy 2-3 hetes pekingi utat, ahol a nyelvi csoporttal kellene együttműködnöm az agyacégnél (ezek azok, akik korábban isteni bokát villantottak, majd aztán valahogy mégsem). gondolom erről is majd 5 nappal korábban fogok értesülni, meg még ezerszer módosul majd a terv, de 3 hét peking alapvetően nagyon jól hangzik, remélhetőleg ezúttal kicsit többet is látok majd belőle, mint különböző tárgyalótermek és hotelszobák belseje.

szó se róla, tényleg értékelem, hogy nincs időm gondolkodni meg sopánkodni, mert annyi a melót, arról már nem is beszélve, hogy még pénzt is kapok érte, de izé… álmos vagyok.

kevés dolog tett annyira jót a lelkemnek, mint az az egy óra, amit a pszichológusomnál töltöttem tegnap. hétfő este egy találkozón elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy egyszerűen telítődött az agyam, mintha valaki megette volna a gondolataimat és visszahányta volna őket a fejembe, én meg turkálok a moslékban, és azt se tudom, mi van.

tudom, hogy undorító, de nagyságrendileg tényleg ezt éreztem, beszélgettünk, de alig hallottam, amit mond, olyan volt, mint amikor az ember arra ébred, hogy már álmodik, kilométerekre riadtam a beszélgetés fonalától.

aztán becsoszogtam kedd reggel a pszichológushoz, ugyanilyen állapotban, azt se tudtam, hogy miről akarok beszélni, de valahogy elkezdtem és nem tudom, pontosan hogyan, de klasszisokkal nyugodtabban jöttem ki. átvettünk egy pár érdekes kérdést, ami foglalkoztat, vagy pontosabban érdekes kérdéseket csináltunk abból a maszlagból, ami most foglalkoztat.

mondtam neki, hogy békére vágyom és arra, hogy üljek egy üres szobában csöndben és ne szóljon hozzám senki pár napig, majd vidáman megjegyeztem, hogy holnap metál koncertre megyek, szóval ott végülis megkapom a békémet. legalább jól szórakozik ennyi pénzért.

egyébként is hajlamos vagyok a monomániára, de az ilyen vidám időkben ez hatványozottan előjön, ezt a számot pl az elmúlt pár napban legalább ezerszer hallgattam meg. mellékesen rádöbbentem, hogy kevés dolog nyugtat meg jobban, mint a zongoraszó, bátyám ennek örömére most Liszttel bombáz. új dimenziók nyílnak meg előttem, komolyan.

(azt most hagyjuk, hogy ilyenkor valahogy minden szám az életemről szól, az ilyen misztikus felismerésekhez már talán kicsit öreg vagyok)

egyébként egyesével átnézni 5 év mütyűrjeit elég jó lelkigyakorlat, bármennyire is megrázott, azt hiszem, sokat segít most nekem, hogy együtt végigleltáraztuk a kapcsolatunkat, mert így sokkal könnyebb megsiratni és lezárni a dolgokat, mint ha fél év múlva óvatlanul kinyitok egy fiókot, és rám szakad a múlt ajtóstul.

ma fejeztük be a pakolást, kicsit tudtunk most jobban beszélni is magunkról, a kettőnk kapcsolatáról, úgy érzem, erre még pont szükség volt, hogy el legyenek varrva a szálak.

a hogyan tovább meg majd adja magát, mindenesetre nem félek a jövőtől, ami már azt hiszem, kezdetnek jó.

szóval most írhatnék arról, hogy milyen lélekemelő egyesével kézbe venni 5 év apró mütyürjeit, szerelmes fecniei, vonatjegyeit, emlékeit, és szétválogatni, hogy ez az enyém, ez a tiéd, de talán inkább arról írnék, hogy február 5-15 között hawaii-on leszek, úgy konkrétan. a Kártyás vetette fel az ötletet, hogy ha már ő úgyis megy oda (meglepő módon kártyázni), nekem meg úgyis csupa boldogság mostanában az életem, miért ne mennék el vele sütetni a hasamat waikiki beachen, napernyős koktélok társaságában.

szóval pénteken elmentem útlevelet csináltatni (még régi típusú volt, ráadásul tele vonzó feketelistás országok vízumával, mint szíria és kína), megvettük a repjegyet, előástam a bikinimet, tegnap a strandtörülköző is előkerült. addig még rengeteg kellemes feladat vár rám, mint például a válóper beadása, de azt hiszem szerencsésebb ezeken tempósan átesni, hogy minden szál tényleg el legyen varrva és fel lehessen építeni egy új életet.

nem vagy nagy számisztikus, de azért viccesnek tartom, hogy 5 évvel ezelőtt január 11-én ismerkedtünk meg Hubbie-val, majd 13-án jöttünk össze, most pedig 11-én szakítottunk, 13-án pedig elviszi a cuccait.

oh well, legalább a bizonytalanság elmúlt, a július óta tartó mizériának vége. biztos most egyszerre egy millió érzés söpör végig rajtam, de alapvetően megkönnyebbültem, és igen, nyámnyogni fogok most egy kicsit még a múlton, azon, hogy mi baszódott el és miért, meg fogok inni pár liter szeszt, és macera lesz elrendezni a lakást, a cuccokat, az ezt meg azt, de ez csak macera, és annál nem több.

27 éves vagyok, vannak barátaim, családom, pszichológusom, macskám, munkám, pénzem, terveim, jövőm, erőm, tényleg nem látom, miért kéne ebbe beledöglenem.

azt hiszem továbbra sem egészen értem a macskák lelkivilágát. azt még csak-csak megértem, hogy az óriás hal alakú kaparófa valahogy nem kelti fel az állat érdeklődését, annak ellenére, hogy adott tárgy (amit egyesek retihalnak neveztek el, mert van szép füle) egyrészt csörög, másrészt ugyanabból a kenderből vagy miből van, amivel az étkező székei is be vannak vonva (kitaláltátok, azokat imádja a dög). ám legyen, annyira nem volt drága, és legalább felvidítottam vele a 75-ös troli közönségét, amikor hazahoztam a stadionoktól.

na de hogy miért szarja le nagy ívben fent említett dög az üres borosdobozból és kiszuperált szuper puha pulóverekből s.k. készített kosárkáját, amikor még koszos papirzsepit is raktam bele az otthonosabb hangulat végett, na azt nem egészen értem. e helyett fekszik a szőnyeg közepén, minden irányba elterülve. még hogy a macskák a zugokat szeretik…