“szeressük meg a bizonytalanságot”, “a jövő tele van lehetőségekkel”, “nem kell mindig mindent irányítani” és hasonlók. bizonyára én is ezt a filozófiát igyekeztem magamévá tenni, amikor egy nyolcadik kerületi vadidegen házibuliban azon kaptam magam, hogy tequilát löttyintek a vodka kolámba.

lassan elcsendesül azért minden, elfogynak a hajnali telefonok, a telesírt zsebkendők és a végtelen cigaretták. már nem fura a lakás egyedül, nem üres már az ágy, és nem némák az esték. a konyha sem olyan rémísztő már, lassan az étvágyam is visszajön.

szemlátomást nem haltam meg, nem állt meg az idő, vannak még programjaim, barátaim, álmaim, vágyaim és gyomorpanaszaim. nem tőrlődtem ki senkinek sem az emlékéből vagy a telefonkönyvéből, és nem szállt ki minden értelem a fejemből.

képes vagyok fenntartani egy beszélgetést, betartom az ígéreteimet, számontartom a születésnapokat, tanácsot adok, ha kérnek, aggódom a beteg rokon, rossz munkahely, fontos vizsga miatt. ellátom magamat és a macskát, befizetem a számlát, megoldom a rám osztott feladatot, követem az edzéstervet.

egyértelműen élek, egész sokszor még nevetek is.

nem arról van szó, hogy nem lehet. csak arról, hogy tudom, hogy van jobb.

együtt élni egy macskával csupa szórakozás, nem is tudom, mi lenne velem nélküle. ma például felfedezte, hogy van ablak (mert hogy kinyitottam), és mindent megtett, hogy kilásson rajta. felugrani nem mert a párkányra, talán (remélem) emlékszik arra, amikor túlcsúszott és a redőny keretében bírt csak megkapaszkodni (4 emelet magasan ez nem túl szórakoztató), de két lábra állt, próbálta felhúzni magát, különböző irányokból közelítette meg a kérdést, leült, felállt, össze-vissza járkált.

végül odamentem és karba vettem, amit rendszerint nagyon utál, most is fájdalmasan rám nyávogott, majd egyszer csak észre vette a tájat és vagy 10 percig kedélyesen bámészkodott, szemlátomást nagyon élvezte.

aztán letettem a négy kilós macskát a két ablak közé, én pedig visszaültem Kína elé, ő még vagy 10 percig bámészkodott, majd felfedezte a villodzó tévét (ami mindvégig ment), ezért leugrott. a tévéhez el se jutott, mert szembe jött valami mikroszösz és a mikroszösznél nincs érdekesebb dolog a világon, azt feltétlenül körbe kell kergetni az egész lakáson, szóval azzal egyszer csak kirohant a szobából.

kitaláltátok, most megint az ablak előtt ül és mindent megtesz, hogy feljusson a párkányra.

amióta írnom kell az álmaimat, csupa kellemes és nehezen értelmezhető dolgot álmodok (nem). pár napja például valahogy belülről ketté vágtam az övtáskámat, és minden hétköznapi tárgyam (napszemüveg, mobiltelefon, stb) félbe volt vágva. kétségbeesetten kotorásztam, hogy ez meg mitől lehet, ezért kivettem a nálam lévő henteskést és egy konténerbe dobtam, de ettől még tovább törtek a dolgaim, én meg ott álltam egyedül, Brüsszel utcáin.

azt hiszem, ehhez nem kell különösebb gurunak lenni, hogy ezt értelmezzem…

kicsit elmaradoztam az elmúlt napokban, de ez alapvetően jó jel. a héten megint találkoztunk Hubbie-val, és úgy tűnik, hogy párterápiára fogunk járni, ami szerintem óriási jó hír. mondjuk még nincs meg az időpont, de Hubbie lelkesen szervezi, szóval remélhetőleg jövő héten lesz is belőle valami, és akkor talán be lehet közösen indítani egy folyamatot. szóval a magánéletem némiképp oldódni látszik, persze gondolom, hogy ez a jelenlegi egyensúly nem egy annyira stabil valami.

e mellett a napokban mérgezett egérként rohangáltam, BB hazalátogatott Berlinből, szóval vele jártuk a kóreai filmklubot, a budapesti éjszakát, egy kocsmát, másik kocsmát, házibulit, thai kajáldát. igyekeztünk mindent jól megvitatni, némiképp szórakozni is, mentőt is hívtunk az ájultan fekvő részeghez hajnalban, szóval igazán nem unatkoztunk.

szóval most kissé fáradt vagyok, de alapvetően nem panaszkodom, holnap mondjuk már jól esne egy kicsit itthon szöszölni a lakással, meg tornázni, mert kicsit megrémültem pár napja, amikor azt dobta a gép, hogy akkor most csináljak 50 fekvőtámaszt, majd fussak helyben 2 percet, majd megint 50 fekvőtámasz, és bevallom, kicsit elodáztam a dolgot. remélhetőleg holnap lesz erőm ezzel is szembenézni, a házmesternéniről nem is beszélve, akinél be kell fizetni a közös költséget…

a pszichológus ma érdeklődött arról, hogy milyen a családom, mire igyekeztem összefoglalni, hogy milyenek is vagyunk mi tulajdonképpen. végül addig jutottam, hogy tulajdonképpen nincs velünk semmi baj, csak mindenkinek mindenről véleménye van, meg élményeket akar megosztani és ezért hajlamosak vagyunk monológokban kommunikálni, miközben némiképp túlméretezett lakásokban koválygunk és kutyaként követjük azt, akit épp kiszemeltünk beszélgetőpartnernek, aki jobb esetben hümmög néha egyet, rosszabb esetben ő maga is követ valakit valami hirtelen támadt rögeszmével (mindezt esetleg telefonon). általában az jár jól, aki valamiért kimaradt ebből a folyamatból, mert neki tényleg az az érzése, hogy egy olasz neorealista olasz filmbe csöppent és percek kérdése, hogy Sophia Loren beállítson egy vájling pastával és ráborítsa az egészet Marcello Mastroiannira.

aztán ma este elmentünk vacsorázni. és tényleg. csak most kénytelenek voltunk egy asztal körül ülni és nem telefonáltunk.

karácsonykor egy hetet leszünk összezárva. azt hiszem, filmet fogok forgatni.

pszichológushoz járni jó. többen mondták, hogy majd úgy jövök ki, hogy elgondolkodom, hogy tudtam e nélkül élni eddig, és tényleg ez jutott ma eszembe.

na nem mintha annyira baromi kellemes lenne minden pillanata, ma például egy jókor feltett kérdéstől majdnem elbőgtem magam. ezzel együtt meglehetősen katarktikus állapotban távoztam.

mondjuk házifeladat gyanánt azon kell gondolodnom, hogy mikor pihentem utoljára, és őszintén szólva az ég adta világon lövésem sincs, szóval ez még érdekes lesz…

a tegnapi találkozó békésen zajlott, azt hiszem, sikerült pontosan azt mondanom, amit gondolok és egy szóval se többet. nem lenne jó, ha sárdobálásba vagy utálkozásba menne át a kapcsolatunk Hubbie-val, szerencsére ennek egyikünk se adta a jelét. arra azt hiszem mind a ketten teljesen képtelenek vagyunk, hogy megfogalmazzuk, hogy pontosan milyen kapcsolatban is vagyunk most, az mindenesetre biztos, hogy az idő sokat fog segíteni. sok mindennek ki kell tisztulnia, az szinte valószínű, hogy így nem mehettek tovább a dolgok.

arra is rádöbbentünk, hogy valahogy hagytuk, hogy a problémák közénk álljanak, és segítségkérés helyett inkább egymásra mutogattunk, ami hosszú távon valószínűleg a vesztünket eredeményezte.

az, hogy pontosan mennyire és milyen hosszan vesztünk most el, még egyikünk se tudja, én most azt érzem, hogy szükségem van az egyedüllétre, arra, hogy magammal legyek, új dolgokat fedezzek fel, régieket szeressek meg újra, egyáltalán csináljak dolgokat, higgyek megint valamiben, hogy újra fel tudjam építeni a lendületemet, amiből hihetetlen mértékben veszítettem az elmúlt években.

az viszont még a jövő zenéje, hogy ezt a lendületemet meg tudom-e majd újra osztani Hubbie-val, vagy addigra a mi hajónk már rég elment. de nem baj, a bizonytalanság jó dolog, elvégre tele van izgalmas lehetőségekkel.

na, eltelt az első hét egyedül. szerencsére a helyzet javul és az első napok tompasága és hullámzó állapota után most kicsit lendületesebb idők köszöntöttek be. tisztában vagyok vele, hogy ez még nagyon az eleje mindennek, és még valójában talán azt se tudni, hogy minek, de az mindenféleképpen jó, hogy van valamiféle folyamat.

szintén jó hír, hogy Hubbie-val kommunikálgatunk, és holnap találkozunk is, talán ez is lehet egy pici lépés egy hosszú úton, bár azt hiszem az a legfontosabb most, hogy ne várjak csodát semmitől.

mindenesetre igyekszem oda figyelni magamra, kedden voltam pszichológusnál, ami egyébként nagyon kellemes élmény volt, bár gondolom hatása majd csak pár alkalom után lesz. viszont a pszichológus pont a csaba utcai uszodával van szemben, szóval adja magát, hogy minden héten ússzak ott egyet. fura, régen olyan nagy dolgonak tűnt meghozni egy ilyen “komoly” döntést, mint felhívni egy pszichológus és elkezdeni járni, most meg szinte egy másodperc alatt történt az egész, felhívtam hétfőn, kedden már ott is ültem nála, azóta meg “járok” hozzá.

csinálom a tornáimat minden nap, egyik nap keményebben, másik nap kevésbé, mondjuk optimális esetben jó lenne kimozdulni a testmozgáshoz, de szerintem első lépésnek már ez is elég jó, idővel majd csak eljutok spinningre, vagy valami őrült fitnesszre.

munkám most sajnos egyáltalán nincs, ezért a lakással igyekeztem foglalkozni, anyukámmal többször takarítottunk, meg kicserélték az egyik csillárt, szóval most már fantasztikus fény van az étkezőben, nem is nagyon ülök máshol.

egy szó, mint száz, lassan-lassan megy tovább az élet, még rengeteg mindenen kell dolgoznom, de a legfontosabb, hogy valamilyen rendszert kialakítsak, abban meg óriási lépéseket tettem a héten.

a tanácsokból igyekszem megragadni párat, most pl. épp egy illatos habfürdős fürdő következik, előtte pedig takarítottunk anyukámmal. igyekszem sokat emberek között lenni, tegnap pár percre egész meg is feledkeztem a dolgokról, annyira beszippantott a beszélgetés a Színésznővel. szóval ez oké.

a finomakat evés, a piálás és a pasizás viszont abszolút hidegen hagy. ezútóbbi azt hiszem egyáltalán nem meglepő, valószínűleg a tanácsot is csak úgy általánosságban kaptam, “ártani nem árthat” felkiálltással.

tényleg nem tudom, hogy juthatna eszembe most bárki más. vagy úgy egyáltalán: valaha.