mint említettem, új irányokba kacsintgatok mostanság, miután rádöbbentem, hogy bár imádom a munkámat, valahogy ez így most nem oké, kéne valami pörgősebb, ugyanakkor teljesen más, valami kétkezi, valami, ami érdekel.

ezért hát beiratkoztam egy barista tanfolyamra, aminek ma volt az első napja. a barista az, aki áll a pultban és főzi a kávét. azt mondanád, nem egy nagy truváj, aztán közben mégis hányféleképpen lehet elrontani azt a kávét, meg azt a kávézást, és ennek csak egy aprócska részét képezi azt, hogy teszem azt, mennyire sikerült felhabosítani azt a tejhabot.

eddig nagyon tetszik az egyébként egy hetes tanfolyam, összefüggéseiben mutatja a dolgokat, hangsúlyozottan nem csak az a lényeg, hogy kiküszöböljük a hibákat, hanem hogy megértsük a keletkezésük okát. ehhez szerintem jó arányban támogatják meg a gyakorlatot elméleti dolgokkal.

reggel 7-kor keltem, este 7 után értem haza, rég voltam ennyire fáradt és egyben vidám is. mert persze, elsőre ijesztőek a gépek, a gőz, a sok kar, a daráló zúgása, lesz-e időm oda rakni a csészét, melyik kézzel is kéne fognom ezt az izét, letöröltem-e, elbambultam-e (és majd a későbbiekben: mosolyogtam-e, cseverésztem-e). és igen, sok mindenre kell figyelni, és igen, előre kell gondolkodni, és igen, fognak majd olyat kérni, hogy négy tök különböző kávé. de kezelhető mennyiségű dolgot kell észben tartani, és minden részét mi uraljuk a folyamatnak, így csak gyakorlás kérdése, és a hihetetlen szexi króm gépekből hihetetlen finom kávékat varázsolhatunk elő, és ez nekem óriási sikerélmény.

azt hiszem, jó irányban kezdtem el kacsintgatni…

míg január elején még attól rettegtem, hogy éhen fogok halni, és konkrétan felvetett az unalom, az elmúlt két hétben már azt se tudom, hova kapjam a fejem, annyi minden történik.

tegnap például eljött az idegenvezetés ideje, 15 franciát kalauzoltam a városban fél napig, miközben mindenféle vicces feladatokat oldottunk meg, én meg igyekeztem szórakoztatni őket mindenféle kulturális információval. a dolog jól ment, nem veszítettem el őket, időben oda értünk a megfelelő helyekre, és még mosolyogni és viccelődni is volt időm. utána viszont, hiába az anyukám által kölcsön adott remek pamut alsóneműk, némiképp kockára fagyva estem be a szülői lakásba, ahol egy nagy adag húslevessel igyekeztek életet lehelni belém. ezt követően némi szieszta után hazarohantam átöltözni, majd el találkozni Cs-vel, majd onnan házibuliba E-hez, majd onnan hazatámolyogtam 2 körül, csak hogy ma reggel 8-kor kidobjon az ágy. némi tevés-vevés után újra elájultam, és arra riadtam, hogy már rohannom is kell Sri Lankát megjárt barátnőmhöz helyi ételkülönlegességekből összerakott ebédre, ami olyannyira jól sikerült, hogy este fél 7-kor még mindig ott ücsörögtem nála. ekkor pánikszerűen felpattantam, hogy némi kötelező mosás keretében leüljek dolgozni. egy adag melót már elküldtem, most jön a következő.

szóval most így állunk, napjaim mostanság leginkább így néznek ki. szó se róla, nem panaszkodom, csak nem emlékszem, mikor voltak utoljára ennyire sűrű napjaim.

hát mit ne mondjak, remek hetet zárok. hétfő reggelre sikerült totál lebetegedni, ami csak azért volt vicces, mert kedden mentem tolmácsolni, de hangom nem igazán volt. rengeteg gyömbéres tea és csípős thai levessel sikerült beénekelnem magam keddre, de még így is olyan köhögőrohamot kaptam, hogy nem győztem kiiktatni a mikrofonomat (most már értem, miért hívják azt a nagy piros gombot “köhögőnek”). szerdán ízületi fájdalmaktól bénán rohangásztam a városban két tanítvány között, csütörtökön pedig egész nap egy olyan filmet feliratoztam, ami 3 pontot sem kapott az imdb-n. tegnap pedig némiképp túlzásba vittem az alkoholizálást, ami miatt ma meglehetősen izgalmas fizikai állapotban ébredtem, annál is izgalmasabb egzisztenciális kérdésekkel.

persze vannak jó dolgok is, például, hogy hirtelen lett 3 tanítványom, akik mind aranyosak és kedvesek, szerdán expat találkozón ültem, amitől kifejezetten felvidultam, pénteken voltam színházban, ma pedig moziban.

csak hogy is mondjam, kissé elfáradtam. a minden mást meg majd kifejtem, de most szabályosan alig élek, és holnap reggel 9-re már idegenvezetősdi főpróbán kell lennem.

még karácsony előtt írt egy volt francia szakos csoporttársam, hogy január végén lesz valami idegenvezetéses móka, nem nehéz meló, pár óra, némi pénz, szóljak, ha érdekel. szóltam, örültek, január elejére információt, fizetés gyanánt pedig 15 e HUFot (+ ÁFA) ígértek. (összehasonlításképp egy 60 perces francia órát 3 e HUFért tartok). január elején jött is email, némi ködös információval és eligazítási időponttal. direkt szóltak, menjünk mind, fontos, legalább 2 óra, érjünk rá. küldtek egy csomó dokumentet, amiből többnyire kiderült, hogy mindenkinek 4 helyszínre kell elvinnie a csoportját, ahol vicces, játékos kontextusban el kell mondani kb fél oldalnyi általános blablát, hogy ez itt egy nagyon ismert cukrászda, az ott meg a budai vár. írták azt is, hogy a vezetés maga 3 óra lesz, de ne aggódjunk, előtte még lesz egy bejárás is, szintén 3 óra, ahol mindent átveszünk majd egyesével, hogy minden tiszta legyen.

én itt már húztam a számat, hogy azért ennyi pénzért ez már kezd kicsit sok ugráltatás lenni, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsak melókat, szóval oké. az eligazításon döbbenten konstatáltam, hogy valójában francia szakos találkozóra jöttem, legalább öten voltak ismerősök. emlékszem, ők voltak, akik jobban tudtak franciául, ki is mentek különböző ösztöndíjakkal, többen most is a nyelvtudásukból élnek.

most azt hagyjuk, hogy az eligazítás pontosan olyan volt, mint minden szeminárium anno, mindenki bőszen jegyzetelt és kérdezgetett, én meg flegmán ücsörögtem a sarokban ölbe tett kézzel. (nem véletlenül tartom én magam távol a különböző szervezettektől, a szervezettek ugyanis nem szeretik, ha valaki nem azt csinálja, mint mindenki más körülötte.)

lényeg a lényeg, másnap kaptam egy emailt, hogy mi lenne, ha felosztanánk egymás között a magyar leírások fordítását, hogy könnyebb legyen megtanulni a francia szöveget.

nekem csak két kérdésem van:

– 5 év ELTE francia szak után tényleg nem képesek elolvasni egy egyszerű, átlagos nyelvezetű szöveget magyarul és azt visszamondani spontánul franciául?

– a társaság átlag életkora 30 fölött volt, van, akinek gyereke van. mégis mikor szándékoznak elrugaszkodni ettől az iskolás szemlélettől, és elkezdeni kicsit életszerűbben gondolkodni, és esetleg mérlegelni, hogy mennyi energiabefektetést érdemel ennyi pénz?

mivel én mostanában tele vagyok energiával, munkám ellenben nincs túl sok (és ha van is, akkor sem igazán köt le, erről majd máskor), gondoltam a testedzésen kívül ideje a lakásért is tenni valamit, ezért ma anyukámmal neki álltunk a Szoba kitakarításának.

mivel ugye a lakásom mérete meghaladja egy egyedülálló ember igényeit, abban a luxusban van szerencsém, hogy van egy fél szobám, amit dolgozószobának kiáltottam még ki valamikor az ősidőkben, amikor életemben először jártam ebben a lakásban (valamikor 2010 januárjában pont).

a beköltözést követően sokáig nem volt itt semmi, egy teljesen üres szoba, ahova időnként betoltunk egy dobozt, amit már nem volt erőnk kipakolni (valaki magyarázza el nekem, hogy bizonyos dobozok miért maradnak fenn a költözést követő egy évtizedben minimum, különböző sarkokba betolva?).

aztán jött az ihlet, konyhapultból eszkábáltam asztalt, beépített kábelelvezető lyukkal, szellőzővel a radiátornak, beleállítottam a szekrényt, az egész építmény alá pedig bekerült egy akkora szőnyeg, mint az egész szoba. jött még két polc, meg aztán még egy, aztán hirtelen nem is tudom, mi történt, jött egy szék, meg még egy, egyszerre négy bicikli, egy csomó limlom, egy guberált szendvicssütő, könyvek, dvd-k, papírok, cd-k. egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kis szobába nem megyünk már be, nem is lehetne, egyedül a macska bírt utat törni a sok kacat között és békésen felszívódni valamelyik sarokban.

a helyzeten az se segített sokat, hogy idővel a négy bicikliből kettő lett és a kupleráj egy részét is elvitte a tulajdonosa, a szobába továbbra sem tettem be a lábam, időről időre betoltam oda a biciklit, aztán már azt se, mert macerás ipszilonozni az előszobában, szóval feladtam.

aztán egy újabb lelkiállapottal rádöbbentem, hogy az talán mégsem járja, hogy a 80 négyzetméteres lakásomból nagyságrendileg azt a 15-öt használom, amit a kád, a budi és az ágy kitesz (meg esetleg a konyhában az a talpalatnyi hely, ami egy tea megfőzéséhez kell). eljött hát a lakás visszahódítási project ideje, aminek keretében pl lecseréltem a kanapét, rendet vágtam az erkélyen, virágládákat vásároltam, rendszereztem a könyvespolcot, ágytakarót és díszpárnákat kezdtem el használni, megpucoltam az ablakokat.

ma eljött a Szoba ideje. az elmúlt hónapokban már megkezdtem a visszahódítását, de többnyire csak ösvényt vágtam én is magamnak a k(á)oszban. ma viszont szemeteszacskókkal felszerelkezve, sűrűn tüsszögve, anyukámmal sikeresen megszelídítettük a borzadályt és bár még némi rendszerezés hátra van, igazán kellemes élmény, hogy végre látom a szőnyeget, és nem esek fel különböző limlomokban, míg eljutok az asztalig.

mondom én, hogy idén aktív évem lesz.

ma erőt vettem magamon, és dec 19-e óta először visszamerészkedtem az uszodába. talán már feltűnt, hogy mostanában nagyon szeretek úszni, igyekszem hetente kétszer járni. kiváltképp kedvelem a hajós alfrédot, nem csak azért, mert nem klórszagú a víz és a többi helyhez képest relatíve tiszta, de azért is, mert van 50 méteres medence (kettő is), amiben a szabad ég alatt lehet úszkálni (ennek köszönhetően még novemberben is sikerült egy kicsit barnulnom), és minden második hossz alatt gyönyörködhetek a remek kis bauhaus épületben (már amikor épp nem párásodik be a szemüvegem).

ma több pozitív dolog is történt itt velem, az egyik az a kellemes felismerés volt, hogy nem emeltek árakat az új évvel. a másik, hogy a büfés csaj továbbra is felismert és gondolkodás nélkül nyomta elém a presszó kávét. a harmadik pedig egészen szürreális volt, ugyanis kimerészkedtem a kinti medencébe, amit nem régiben sátorral fedtek be. miután benyitottam, döbbenten konstatáltam, hogy egy fia ember sincs a vízben, csak két beazonosíthatatlan funkciójú fazon ül egy asztalnál. miután érdeklődtem náluk, közölték, hogy a medence ugyan zárva van, de nyugodtan ússzak csak benne. szóval egy teljes olimpiai medence állt rendelkezésemre, ami elég energiával töltött el ahhoz, hogy visszatérjek hónapokkal ezelőtt elhagyott jó szokásomhoz, és két kilométert ússzak a másfél helyett. az idő nagyobbik részében különböző dolgokon agyaltam, de az utolsó 500 méteren hirtelen nem is tudom, mi történt, eltaláltam a ritmus, lement a vércukrom, elkezdtem szárnyalni, mint egy álomban.

ennél jobb újévi első úszást nem is kívánhattam volna magamnak.

miután pénteken és szombaton masszív bad dzsudzsu támadt meg, ma erőt vettem magamon és ügyintézési undoromon, és bevetettem magam az otp-be, ahol ugyan agresszív egójú, túl szoláriumozott családanyák akartak beelőzni a sorban (ez egy falusi otp az újlipótvárosban, a sorszám még ismeretlen fogalom), de az ügyintéző készségesen bedarálta a bankkártyámat, aminek szombaton ellopták az adatait és megpróbáltak vele gyémánt gyűrűt vásárolni a neten. szerencsére szegény vagyok, mint a templom egere, és az adatokat is rosszul adták meg, így én csak egy sikertelen tranzakcióról kaptam smst. ettől függetlenül a kártyát ugye azonnal letiltottam, most meg igényelhettem egy újat, ami láss csodát, ingyen van és egy héten belül ki lesz küldve a lakcímemre.

miután ez megvolt, el BKV-ztam magam egy működésképtelen párásítókészülék társaságában a 11. kerületbe, ahol előadtam bánatomat, hogy pénteken, kicsomagolás és beüzemelés után a párásító az istenért sem akart párásítani, sőt, semmit se akar csinálni, legfeljebb világítani. panaszomat mosolyogva és együtt érzően fogadták, rozzant párásítót dobozostul visszavették, meg se nézték, hogy tényleg defektes-e, ugyanolyan típusú ketyerét a kezembe nyomtak, elnézést kértek, mosolyogtak. itthon beüzemeltem, és azóta is dől a pára a lakásomba.

joy.

blogszünetet tartani nem jó. többek között azért sem, mert a szünet után hirtelen azt se tudja az ember, hogy hol kezdje az epizódok bepótlását.

talán haladjunk tetszőleges sorrendben, az általában be szokott válni.

szóval az elmúlt időkben több izgalom is történt velem, az egyik kiemelkedő történet talán az volt, ahogy majdnem lett egy pasim, majd lett egy majdnem pasim, majd végül inkább mégsem lett az egészből semmi. mindezt természetesen 3 hónapon szétcsúsztatva, számos telenovellába illő fordulattal, és a modern technológiának köszönhetően szinte 24 órás izgalmakkal. az egész történetet még az óévben sikeresen magam mögött tudtam, és miután némiképp elmerengtem az idei “pasi sztoriaimon” egyrészt röhögtem egy jót, másrészt megállapítottam, hogy én most valójában olyan jól elvagyok egyedül. azt hiszem, ez utóbbi konklúzió elég komoly jelentőségű, főleg, ha az előzményeket nézzük.

itt következne egy újabb random, ámde fontos bekezdés a 2012-es évről. miután a karácsonyt családilag azzal töltöttük, hogy felváltva estünk áldozatául egy ultra agresszív hányós fosós borzadálynak, anyukám némiképp elhaló hangon megjegyezte nekem, hogy jó szar egy év volt ez a 2012. én teljesen őszintén csicseregtem vissza, hogy miről beszél, hisz én remekül éreztem magam. anyukám tekintetét úgy sem tudnám leírni nektek, mindenesetre csak annyit motyogott, hogy “de hisz te elváltál”. és valóban így is van, de azt hiszem, hogy sose tanultam ennyi mindent saját magamról ilyen rövid idő alatt, és persze, ez a folyamat nem volt mindig a legkellemesebb, de alapvetően sokkal kiegyensúlyozottabbnak, életvidámabbnak és hogy is mondjam…egyben érzem magam, mint valaha. rengeteg mindent értem el idén, azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres életmódváltáson vagyok túl, 12 kilóval vagyok kevesebb, mint 2011 novemberében, lecseréltem a ruhatáramat, ezzel együtt finomítottam a stílusomat, energikusabb lettem, talán kicsit higgadtabb is, és rengeteg döntést meg mertem hozni.

és akkor a harmadik és egyben utolsó fontos bekezdésünk a fontos döntésekhez kapcsolódik szervesen, ugyanis elhatároztam, hogy ideje kezdenem valamit magammal munkafronton. miután kilőttem kínát a képből, maradt egy lábam, a fordítás, amit ugyan lassan 5 éve csinálok, és mostanra kiválóan belerázódtam, de úgy érzem, eljött az a pont, ahol nem elégít már ki, hogy filmeket feliratozok és tolmácsolok. nem szeretném elveszíteni ezeket a munkáimat, mert tényleg borzasztóan szeretem őket, de önmagában már nem okoznak akkora örömet, mint korábban. a folyamatos itthon ülés, minden aktivitásom ellenére lassan az agyamra megy, és most, hogy egyedül élek, néha tényleg őrjítően hat rám, hogy ha akarom, napokig nem kell senkivel se találkoznom. monotonitástűrő képességem meglepően jó (izgága természetemhez képest), de azt hiszem, eljött az a pont, ahol egyszerűen telítődtem betűkkel, most egy kicsit szeretnék mással foglalkozni. ezért hát merész lépésekre készülök, egy-két csapásvonal már kezd kirajzolódni, mindenesetre úgy érzem, az elmúlt egy évben kellő energiát gyűjtöttem ahhoz, hogy most már elinduljak valamerre.

szóval valahogy nem jött be nekem ez a költözésesdi. mert elkezdtem, de elakadtam, és hirtelen se ott, mert egy félkész blogra nem lehet írogatni, se itt, mert már elbúcsúztam. szóval itt lessétek a visszatérést, mert mindjárt jövök hosszabban is. úgy látszik, a virtuális világban is elegem lett mostanság az utazgatásból…

na jól van, helyre állt a rend, eljutottam arra a pontra, hogy kifejezetten élvezem az életemben kialakult káoszt, és már nem a sarokban ülve kuporogva pislogok, és rettegek, mint egy kislány az évnyitón, hanem igyekszem aktív része lenni a káosznak. mivel humorérzékem szerencsére már jó ideje visszaköltözött, szórakoztató bejegyzésekre készülhettek, már ha sikerül blogot írnom. momentán épp némi náthával küzdök, a kreatívan bamba típusból. (az ágyban ülve, teát szürcsölve gyártok elméleteket az életről és a világmindenségről).