lassan rájövök, hogy nem az a cél, hogy sose hibázzunk.

és aztán másnap a sors meg ad nekem négy hangos és vidám nőt, akik üveg borokkal felszerelkezve érkeznek a konyhámba, és egymás szavába vágva szidják az aktuális szidnivalót, vitatkoznak a hétköznapi politikáról, előkerül egy üveg vodka is hirtelen, egyre növekedik a hangerő, a palacsintákat már szinkronban készítjük ketten, mindenki óriási sztorimester, órák óta mást se csinálok, csak hallgatok, mindenki választékosan és szórakoztatóan fogalmaz, nem én vagyok a központban, nem én felelek a hangulatért.

az a jó az én életemben, hogy amikor egyik kezével a sors egy újabb pofont kever le (bár asszem ezért spec házhoz mentem), akkor a másikkal felébreszti a párizsi barátnőt, aki egy feminista szónoklat mellett azonnal megadja az elérhetőségét egy pesten élő olasz anarchistának, és biztosít róla, hogy most nekem pontosan erre a társaságra van szükségem.

így hát tegnap este muchachával némi gin tonic után úgy döntöttünk, adunk egy esélyt a sorsnak és barátnőm ítélőképességének, és megismerkedtünk andreával. andrea karjára karikás a-van tetoválva, bicepszjére gagarin, a lapockájára pedig oroszul az, hogy a világ a miénk. kopasz, rengeteg gyűrű és fesztiválbelépő van rajta, ingje és pulóvere azonban tökéletesen színkoordinált, mégis mit vártunk egy olasztól.

elmeséli nekünk, hogy egy éve él pesten, előtte párizsban volt szociális munkás, azon belül is ápoló, de valami változást akart, ezért ide jött, hogy megtanuljon magyarul. tanulmányaival nem halad túl jól, igaz, sokat is utazik, amikor épp nem a regényén dolgozik. munkája nincs, barátokkal utazgat, előző este még berlinben volt.

csevegés közben folyamatosan kéri nekünk az újabb és újabb gin tonicokat, hamarosan kiderül, hogy andrea minden pultost ismeri, fél áron iszunk mindent. megvárjuk, míg visszakapja a biciklijét, amit kölcsön adott valakinek, majd arrébb állunk, au új helyen már valahogy teljesen ingyen iszunk, andrea lelkesen meséli, hogy nagyon örül az ismeretségnek, ő bárkivel szívesen ismerkedik, férfival, nővel, transzszexuálissal, és valóban, folyamatosan jönnek oda emberek köszönni, hátbaveregetik, ölelgetik egymást, mi meg csak ülünk, mint a moziban. nem beszélünk semmiről, csak úgy cseverészünk két feles között, “nem sietünk sehova, péntek van”.

távozáskor kedvesen érdeklődik, hogy hívjon-e nekünk taxit, és hogy vigyázzunk magunkra, mi megnyugtatjuk, hogy nagy lányok vagyunk, és lelkünk mélyén már egy kicsit érte aggódunk, épp az előbb aludt fél órácskát az asztalra borulva.

hazafele megállapítjuk, barátnőmnek igaza volt, pontosan erre volt szükségem, ne csináljak semmi különöset péntek este egy végtelenül elfogadó és abszurd figurával.

és akkor elővettem a női retikülömből a vízmértéket, kipakoltam belőle a házipálinkát, még jó, hogy a négy DVD-ből az egyiket már leadtam valahol, a váltás bugyit meg már felvettem. most a napszemüvegről, a téli sapkáról, az adatkábelről és a fülhallgatóról ne is beszéljünk.

persze megint ezer éve nem írtam, és mivel blogköltöztetésre készülök (bocs, freeblog), már félig kinn van innen a lábam, de az új helyen még technikai problémákba ütközöm (ha valaki tudja, hogy mit kezdjek egy freeblogos blogexporttal a wordpressen, az sikítson).

mindenesetre life is good, a legnagyobb megrendelőm kihalt alólam, szóval kényszer szabin vagyok, de bevallom, nem zavar, helyette pofás dolgokat csináltam hétvégén, úgy mint házibuli, lasagne, brunch, szentendrei sétálgatás. mondhatni tiszta hedonizmus.

munkafronton persze kicsit azért kétségbeestem, de csak egy kicsit, mert pár nap kihagyással jött megrendelés (ahogy szokott), most épp a francia intézet kezd el szimpatizálni velem, amit én felettébb támogatok. persze egy havi fixet előteremtő megrendelő jobb lenne, de ne legyünk telhetetlenek.

szóval most enjoying life üzemmódban vagyok, bevallom, már rám fért (úgyse tart sokáig ez az időmilliomosság, tudom én).

ez a hét tele van izgalmas lehetőségekkel. ma este például én leszek az unott hang az emberek fülén, miközben ők filmet néznek a francia intézetben.

tegnap felhívott az a szinkronstúdió, aki két évvel ezelőtt üvöltözve közölte velem, hogy én nem tudok magyarul, a bútort nem teszik, hanem rakják, a piros pedig nem jól megy a bézshez, hanem jól megy a bézzsel és ők aztán soha többet nem adnak nekem munkát és ezért tart itt a magyar szinkron, mert ilyen dilettánsok dolgoznak benne, mint én. szóval felhívtak, hogy ugye akkor ráérek most dolgozni nekik, mert akkor adnák is az anyagot.

kedvesen körberöhögtem őket.

eljött az október és a szar idő és mintegy menetrendszerűen rám tőrt a futhatnék. a cél ezúttal a 10 kilométer, segítőm szokás szerint egy iPhone app, ami konkrét edzéstervvel látott el engem. szóval most hetente háromszor futkorászom majd egészen januárig, lehet biztatni meg lelkesíteni, mert a mai ugyan tök jól ment, azért biztosan lesznek mély pontok, mert azok úgyis mindig vannak.

(bár bevallom, az úszásban elért sikerek erősen bátorítanak).

most épp egy balatonra “száguldó” sebes vonaton ülök, ami 2 óra 40 perc alatt fog megtenni velem 123 kilométert. viszont összedugtam a laptopomat és a telefonomat, így boldogan netezhetek dolgozhatok online. nem egy hongkong, de azért ez is elég menő.

mint ahogy az bizonyára feltűnt, ez az év nekem az építkezésről szól. első körben persze újjáépíteni magam egy funkcionális szintre (“ne felejtsünk el enni, ne felejtsünk el aludni, vegyünk új ruhákat, amik nem esnek le rólunk, próbáljunk meg nem napi 60 cigarettát elszívni”), majd második lépésként jött a “szebbet, jobbat” projekt, ahol elkezdtem rengeteg dolgot beemelni az életembe és reménykedtem, hogy lassan beépülnek és rutinná válnak. azt hiszem, ezt szokás divatosan életmódváltásnak hívni. a rengeteg dolog közül, amit kitartóan próbálok beszuszakolni a hétköznapjaimba az egyik az úszás.

amikor januárban elmentem először úszni, minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy én most úszom, vegyek levegőt, jól tartsam a kezemet, ne menjek neki a bójáknak, ne szálljak ki sikítozva fél időnél, hogy nekem ebből elegem van. ne felejtsem el számolni a hosszakat, tartsam észben a szekrényem számát, ne gondoljak a volt férjemre, ne gondoljak semmire, csak ússzak, jó lesz nekem. ennek eredményeként persze valami hasonló ment a fejemben: jó lesz nekem, a víz nyugtató közeg, az úszás meditatív tevékenység, add át magad a hullámzásnak és eláraszt a lelkibéke. add már át magad baszd meg, nyugtató közeg, ne kattogj, vigyázz bója, hanyadik hossz lehet ez egyébként is? laza vagyok baszd meg, kurva laza, meditatív az anyád, menjünk innen a picsába, nem megyek, a kurva anyját, hogy így lelépett, nem baj, kiúszom magamból a dühöt, kiúszom magamból, aztán kurva laza leszek, bassza meg, pofán rúgott az öregnéni, hát hülye ez? most elfelejtettem, hogy ez hanyadik hossz lehetett.

bár tényleg borzadály lassan tudok enni és az utcán is képes vagyok gésamód totyogni, alapvetően pörgős ember vagyok, versenybiciklimmel egy időben hobbiból 40-el száguldoztam a felső rakparton, és bár társaságban nem hangoztatom, kedvelem a szeletelős elektrókat és az összes tömegmozgató, hipnotikus zenét. az idő nagy részében vág az agyam, mint a borotva, és a vita hevében kiválóan riposztolok, ha épp arra van szükség. gyorsan tudok döntést hozni akár egészen eget rengetően fontos dolgokról is. imádom a pörgetőket, simán túladagolóm magamban a koffeint szándékosan, csak hogy történjen már valami, és azt talán nem kell ecsetelnem, hogy ha épp olyanom van, hajnalig partizok a csillárról lógva, akkor is, ha másnap korán kell kelni. szóval a lassúság (és néha a megfontoltság sem) az én műfajom.

ezek után képzelhetitek, hogy mennyire nekem való egy annyira egyhangú, ingerszegény és egyen ritmusú tevékenység, mint az úszás. féloldalas úszáskultúrámmal ráadásul vagy mellen úszom, vagy mellen úszom, az aztán meg óriási adrenalinfröccs, mit ne mondjak, főleg így, hogy az egésznek semmi tétje, mert teszem azt, nem egy óriás polip üldöz a medencében. mégis, januárban tudtam, hogy nekem most ez kell.

ne vigyük el ezt a posztot a metafizika felé, de azt száz, hogy egy óriási vészvillogó jelent meg a fejem fölött, “jól van mucikám, most tényleg nagy szarban vagyunk” felirattal. szerencsére elég gyorsan felismertem, hogy a helyzet meghaladja a képességeimet, ezért lekapcsoltam a makacsságommal együtt az összes korábbi probléma megoldási technikámat, és úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg mindennek az ellenkezőjét. ha eddig mindent erőből és lendületből nyomtam, és rohantam előre, akkor most álljunk meg egy kicsit, és haladjunk megfontoltan. hogy arról azt se tudom, mi fán terem? hát sebaj, az úszás majd megtanít.

hát nem ment könnyen. amikor tavasszal a Színésznővel a Balaton átúszásra készültünk (amire végül nem mentünk el), mindig egy órát úsztunk megállás nélkül. ehhez képest én 29 perc után menetrendszerűen hisztérikus rohamot kaptam, hogy menjünk innen, ennyi elég is volt, igyunk inkább egy kávét. a Színésznő ilyenkor vagy kedvesen rendre teremtett, vagy nagy ívben ignorálta nyavalygásaimat. én meg ugye mit kávézgassak egyedül, szóval dúlva-fúlva ugyan, de leúsztam a hátralévő fél órát, és utólag mindig nagyon örültem, hogy nem egyedül vágtam neki az uszodának.

aztán augusztus végén elmentem a Hajós Alfrédba egyedül, hogy én biz Isten úszni fogok. hétköznap délelőtt nem ér rá senki, de most már nem tartottam attól, hogy egyedül esetleg feladom. nem mondom, hogy az első pár alkalommal nem éreztem azt 25 perc után, hogy egy 20 fős óvodáscsoporttá alakultam és bárhol szeretnék most lenni, csak a vízben nem, cikáztak a gondolatok a fejemben, némelyik egészen izgalmasnak tűnt, de összeszorítottam a fogam, és becsületesen leúsztam a penzumomat.

aztán múlt héten szétestem és nem mentem sehova, ahova hét közben szoktam, beütött a work hard, party hard üzemmód árnyoldala. nem volt annyira jó, de rossz se, talán valahol rám is fért egy kicsit, hogy kikapcsoljam az önfegyelmet és mértéktelenül sok gin tonicot fogyasszak. mindenesetre vasárnap estére az önsajnálatnak már azt a szintjét kezdtem megütni, hogy úgy éreztem, ez a lemez lejárt, jöhet a másik.

bevallom, nem igazán hittem benne, hogy sikerülni fog, leginkább azért, mert az elmúlt 28 évben semmilyen tartós változást nem bírtam így beiktatni az életembe, nem hogy a rendszeres testmozgást, de egyszer csak valahol másfél kilométer után kaptam észbe, hogy jéé, már itt tartok, hisz én olyan kedélyesen elúszkáltam, közben végiggondoltam, hogy mit tanítok majd ma délután az új tanítványnak, mit főzök ebédre holnap és kiknek kéne már emailt írni, mert rég hallottam róluk. meg izé, tulajdonképpen nem is tudom, mire gondoltam, de úgy látszik, a hosszakat automatikusan számoltan közben. és nahát, milyen kisimult vagyok és milyen lendületes azóta is, tisztára, mintha meditáltam volna egy jót.