Miután a freeblog több mint egy hete elérhetetlen, úgy éreztem, hogy vagy hagyom a fenébe az egész blogírást, vagy teszek az ügy érdekében. Szóval nagyon elszántam neki estem még egyszer a blogexportnak, és két különböző külső segítséget igénybe véve (köszi Vetch és Laura!) végre sikerült itt kikötni. Azt nem akarom tudni, hogy hova tűnt 600 bejegyzésem és pár száz kommentem, a lényeg, hogy a kronológia kb megmaradt, kommentestül. A kategóriák elszálltak, de sebaj, úgy sem kedveltem őket annyira. Nézzetek körül, nem egy nagy fancy business a dolog, most már inkább az egyszerűsödés felé tendálok. Akinek kifolyik a szeme, nem talál valamit, az pár napig reklamálhat, addig ez a poszt a tetején marad, de közben frissülnek a dolgok alatta. A kép a tetején egyébként mostantól mindig az enyém lesz. Akinél ki vagyok linkelve, frissítsen legyen szíves, cserébe nekem is küldje el megint a linkjét, mert most vettem észre, hogy kicsit el vagyok avulva.

Szóval üdv újra nálam, mostantól megint gyakrabban.

a héten magamhoz képest rengeteget tolmácsoltam, ami relatíve új fejlemény, mert én eddig leginkább fordítani szoktam. mostanában azonban egész kezdek rákapni a műfajra, és egyre több helyről hívnak is.

bizniszem olyannyira beindult, hogy úgy látszik beúsztam az elmozdíthatatlan, őskövület Tolmács radarjára, aki jónak látta, hogy a héten bazseváljon velem egy sort, afféle szakmai bratyizásnak álcázva a nagyon is egyértelmű üzenetet, hogy leszek szíves kilépni az ő fennségterületéről, de kurva gyorsan.

magyarul valamit jól csinálok.

elvittem a szervízbe a biciklit tavaszi nagygenerálra. kiderült, hogy csak kisgenerál kell neki. miután megbeszéltük, hogy mennyire szép ez a bicikli, hogy hol vettem, hogy mennyire jól gurul, hogy hogyan lehetne egy vagyonért feltunningolni, végül erős voltam, és nem kértem semmi extrát. két órával később mehettem is érte.

ahogy ráültem és elkezdtem tekerni, hangosan felkacagtam, hogy ó igen, ez hiányzott nekem, ez a suhanás, ez a szuperség, ez a csodálatos vidám érzés.

már csak a télikabátomat kéne átvennem.

mint ahogy arra a minap utaltam, elkezdtem edzőerembe járni. sőt, ami még szórakoztatóbb, személyi edző segítségét is igénybe vettem.

aki régóta olvas, annak feltűnhetett, hogy egyre több kísérletet teszek az aktív életforma elsajátítására, és bár továbbra is lelkesen szürcsölöm a rosé vicéket a budapesti éjszakában, egyre inkább törekszem a mozgásra.

kezdődött az egész biciklizésem történetével, amiben az abszolút nullából a libaterelőn keresztül eljutottam a városi kamikazéig (a következő cél a biciklitúra, csak nem találok hozzá partnert), majd jött / jövögetett a futás, ahol pár év alatt eljutottam odáig, hogy megkedveltem a dolgot, és lefutottam első szigetkörömet (az ideig cél a 10K), végül jött a régi nagy kedvenc, az úszás, amire leginkább augusztus óta kapcsoltam igazán rá, meditációs és egyéb csodatevő hatásairól több helyen értekeztem (itt a cél a balaton átúszás, mi más).

összességében öt év alatt egész jól meggyőztem magam arról, hogy mozogni jó, mozogni vicces, mozogni kell. és persze, az ember fogyni szeretne, meg sharone stone féle combokat, de valójában az a lényeg, hogy egyensúlyban legyünk és mosolyogjunk, és ne rúgjuk gyomorszájon a járókeretes nénit, aki önfeledten előzi be a sort a postán, mert neki az jár.

de ha már a külsőről van szó, azért persze elkapott engem is az ékszíj, és úgy döntöttem, hogy kivételesen nem májusban csodálkozom rá a bikiniszezonra. egyébként a legnagyobb löketett az adta, hogy a rendszeres úszás hatására észrevettem, hogy ha hetente kétszer-háromszor az ember tényleg mozog (de nem kell belehalni), akkor annak igenis van látszatja.

szóval bejelentkeztem egy távoli ismerőshöz, aki történetesen személyi edző. három hétig jártam hozzá hetente kétszer-háromszor, közösen feltérképeztük, hogy mire lesz nekem szükségem, majd megtanultam a gyakorlatokat (ki hitte volna, hogy a guggolást ennyi féleképpen lehet elrontani?). múlt héten kaptam egy pofás edzéstervet, és magamra lettem hagyva, hogy mostantól egyedül csináljam, 90 perc (45 erősítés, 45 kardió), hetente háromszor.

szeretem az efféle kihívásokat, ahol leginkább az ember akaraterején múlik az eredmény. természetesen az edzések szemmel látható hatásának is nagyon örülök, de leginkább azt szeretem, ahogy utána érzem magam, azt, ahogy beépül a mozgás a hétköznapjaimba, meg se fordul a fejemben, hogy ne menjek el, nem szenvedésnek, kötelező rossznak élem meg a dolgot, hanem kifejezetten élvezem, mert legalább másfél óráig magammal foglalkozom. (persze nem mondom, néha majd kiköpöm a belem).

ezzel együtt nem mondanám, hogy nem tartok a dologtól, eddig fogták a kezem, holnap viszont egyedül leszek a nagy ijesztő edzőteremben a kis papírkámmal, hogy akkor asszondja, 3×8 fekvőtámasz. drukkoljatok.

ezt nem is meséltem nektek anno.

egy órával a válás előtt bolygólánggal ültem egy teraszon, amikor megcsörrent a telefonom, egyik legrégebbi munkaadóm hívott, aki történetesen Hubbie volt osztálytársa is egyben, és mint olyan, tisztában volt az akkor érzelmi helyzetemmel.

– Mikor tudod leadni a fordítást? Most már elég sürgős lenne.

– Hát ma biztosan nem.

– Biztosan nem? Tényleg sürgős.

– Ne haragudj, de éppen megyek válni, ma biztosan nem jó.

– Ööö, jó, akkor elég lesz hétfőre is.

– Jaj, és erről jut eszembe, bár ez most így hülyén jön ki, de láttam, hogy megnősültél, szóval sok boldogságot.

– Ööö izé, köszi.

az mindenféleképpen egy hasznos és érdekes felismerés, hogy az, hogy egyedül élek (vagyis nem Hubbie-val) nem függ össze azzal, hogy magányos vagyok.

kifejteném.

a kapcsolat végső, nyomasztó szakasza, majd a válás körüli mizéria meglehetősen megviselt. nem kell talán részleteznem, mindenesetre enyhén szólva sem voltam toppon. önbizalmam teljesen megszűnt, terveim szertefoszlottak, kedélyem óránként hullámzott, teljesen képtelen voltam akármilyen távlatban gondolkodni, ártatlan, de annál nyomottabb hangulatú planktonként lebegtem, és vártam sorsom jobbra fordulását.

sorsom jobbra fordulása kemény munka árán valóban el is jött, alvás-, evés- és egyéb zavaraim lassan rendeződtek, és szépen lassan egész kivirágoztam, olyannyira, hogy mostanra azt hiszem, sok szempontból meghaladtam korábbi jó passzaimat is. önbizalmam, kreativitásom és bátorságom, amikről zordabb pillanataimban már látványosan lemondtam, újult erővel tértek vissza az életembe.

Hubbie mostanra már nem izgat. pár hete a rég nem látott amélie-nek meséltem el az egész történetemet, és persze, némi indulat ébredt ugyan bennem, de összességében inkább úgy éreztem, egy felkavaró film történetét magyarázom, nem a saját élettörténetemet.

Hubbie nélkül lenni tehát jó, frissítő és lendületet adó, felszabadító élmény.

egyedül lenni ellenben nem mindig az. összesen 3 hetet éltem korábban full extrásan egyedül, hosszas kérlelés után költözhettem el otthonról, minden áron ki akartam próbálni ezt az élményt. vicces módon csak 6 évvel később, egyáltalán nem saját választásom révén adatott meg az igazi lehetőség.

hát nem mondom, nem mindig egy kéjhömpöly. hónapokig tartott, míg meg bírtam végre maradni a lakásban egyedül, és még tovább, míg kialakítottam egy rutint, amiben ésszerűen szerepelnek háztartási, szórakozási és szakmai tevékenységek.

annak ellenére, hogy előtte 5 évig egész jól vezettem egy háztartást, most eljátszottam az összes klasszikus szingli poént, a szőrös penészt növesztő joghurttól az ágyban felejtett tányéron át a számlák késői befizetéséig.

aztán persze néhány mélypont után ebbe is belejöttem, és mostanra nem marad más gond, csak a néha jelentkező idegölő magány, amikor egy szar nap után igazán jó lenne befeküdni valaki mellé, aki kérdés nélkül megölel. és nem mondom, egy-egy vasárnap este, amikor nincs jobb dolgom, mint berakni még egy mosást, vagy amikor betegen vonszolom ki magam a konyhába, mert a tea nem főzi meg magát egyedül, akkor engem is elönt az önsajnálkozás, hogy miért, ó miért kell nekem egyedül szerencsétlenkednem.

de ennek semmi köze Hubbie-hoz, és mint oly sok mindent mostanában, megtanultam, hogy ezeket a rohamokat sem kell annyira komolyan venni.

azért határozott haladást látok az életemben. ezen a héten már harmadszorra fekszem le úgy, hogy békében érzem magam elalvás előtt, nem zaklat, nem aggaszt, nem rémít meg épp semmi. ez egy szép kis plató most, ahova kikötöttem, épp nem fúj a szél, nem loholnak utánam farkasok, és még az eső sem esik. onnan tudom, hogy plató, mert felébredek hajnalban, valamivel 5 előtt és végtelenül élesek a gondolataim, teljesen éberen fekszem, és hirtelen tisztán látom a következő platót, vagy legalábbis az oda vezető utat. aztán belefáradok a gondolatba is, hogy még mindig nem lehet megállni, és alszom inkább 10-ig. de azért ilyenkor elégedett vagyok magammal.

még akkor is, ha az ágyat 10 nap alatt is csak félig sikerült lehúzni, és kezdek rászokni arra, hogy a teregetőről, nem a szekrényből öltözködöm. de legalább bevásároltam és időben befizettem a számláimat.

legyünk reálisak.

tegnap az edzőteremben a mellettem lévő ellipszis tréneren egy talpig pinkben öltözött pufi micike írt le elliptikus pályákat, full sminkben, strasszos műkörömben, rózsaszín tokos iphone-al a kezében.

az iphone megcsörrent, és a fennhangon folytatott beszélgetésből elég gyorsan kiderült, hogy a börtönben ülő pasijával beszélget épp, aki nehezen viseli már a bezártságot, de két hét múlva szabadul.

én még életemben nem hallottam valakit ennyire kedvesen és szeretettel beszélni valakivel.

ez most egy átmeneti korszak sokunk életében. van, aki most esett ki fürdővizestül a kádból, van, aki már egy izgalmas új fejezet küszöbén topog, és vannak, akik kampányszerűen sprintelgetnek egyet-egyet, nem kötelezően a jó irányba. ha tételesen listázni kéne, van itt minden, válás, új országba költözés, szülőkhöz való visszaköltözés, karrierváltás, új munkahely, diéták, új lehetőségek, szexuális forradalom, új döntések, új életmód.

az átmeneti korszakok persze azon túl, hogy szükségesek, még nagyon izgalmasak is, elvégre ilyenkor olvad vissza formázható gyurmává az életünk, kezünkben a döntés, azt hozunk ki magunkból, amit szeretnénk, Queen is megmondta már, you can be anything you want to be, just turn yourself into anything you think you could ever be, magyarul csak akarni kell, és menni fog. és valóban látványos átalakulások szemtanúi lehetünk, új frizurák, lakótársak, szokások, ruhák, erkölcsök. egy valamit biztosan mondhatok: unatkozni nincs időnk, valami felfordulás mindig van.

de legyünk reálisak, amikor ennyi tényező van egyszerre mozgásban az ember életében, a minimum, hogy kicsit kicsúszik a lába alól a talaj. néha olyan, mint egy óriási viharban hánykolódni, fel-felvillan az ismerős világítótorony, de mire megindulnánk felé, már megint eltűnt. persze ennek is vannak kellemesebb formái, amikor az ember utólag jön rá, hogy nahát, még csak ki sem akadtam, simán bevettünk egy eddig leküzdhetetlen akadályt. aztán van, amikor a vihar tartósodik és ülünk magányosan a fedélzeten, és egyre mérgesebbek vagyunk magunkra, mert valamiért az a szerencsétlen kényszerképzetünk támadt, hogy mi hoztuk a saját fejünkre ezt a vihart, és csak akarni kellene egy kicsit jobban, és máris sütne a nap.

aztán egy másodpercre megvilágosodunk, úrrá lesz rajtunk a teljes lelki béke, belátjuk, hogy egyik bekezdésben sem mondtam teljesen igazat, mert hát az élet nem úgy működik, és persze, törekedni kell a lezárásra és a feldolgozásra, de legyünk türelmesek és elnézőek magunkkal, és egyébként is, azért nem olyan drámai a helyzet, lehetne sokkal rosszabb, lehetne például már gyerekünk.

ez a csodálatos állapot legfeljebb fél napig tart, amikor újra görcsölünk valamin vagy valakin, és hirtelen belénk nyilal, hogy jaj, nem vagyok türelmes, nem vagyok elnéző, jaj, hát hogy fogom így elengedni az egészet? és jöhet megint a hánykolódás a hajón, megspékelve egy idő után azzal, hogy a harmadik ilyen körnél már azért is dühösek vagyunk, mert unjuk magunkat és egyébként is, nem igaz, hogy még mindig ezen megy a szenvedés.

hihetetlen sokat dob az ember életszínvonalán, ha van kivel megosztania különböző hajós, viharos, önutálós pillanatát, ha vannak emberek, akikkel elvégezhet olyan megnyugtatóan hétköznapi dolgokat, mint egy piacolás, vagy egy csekkbefizetés. nem szép dolog, de néha azt is jó látni, hogy én már ezen a fázison túl vagyok és sokat dob az ember önbecsülésén, ha kivételesen értelmes tanácsokat tud adni, mert been there, done that darling.

ez egy sorsközösség, te is válsz, én is válok, adok ügyvédet, segítesz áthúzni az ágyat, kölcsönadom a kanapémat, meghallgatsz ötvenedszerre is, elemezzük közösen a történteket, elviszlek inni, bemutatod a szexi haverodat, megírom helyetted az sms-t, átolvasod a motivációs levelemet, fogjuk egymást kezét a változó kedélyű budapesti éjszakában, ezért vannak a barátok, főleg most, érted, mert te is baszki, hogy tudtam én ezt így benézni, a pasik mind hülyék, nem, nem a te hibád, nyugi lesz ez még jobb is, pár év múlva röhögni fogunk ezen, stb.

és ez így mind szép és jó és bizonyára nem alakítottam volna így az életemet, ha nem ilyen életet szeretnék (lásd Queen you can be…stb), de szóval csak azt akartam mondani, hogy én úúúgy élvezem, hogy hétfő óta napi 10 órában vagyok összezárva totális vadidegenekkel, akikért csak annyiban tartozom felelősséggel, hogy igyekszem nem leforrázni őket túlhabosított tejhabbal.