kezdem megszokni, higy ebben az országban nem kell verni az asztalt semmiért, a vízumom még ma este kész lesz. épp a kávémat szürcsölöm. tralala.

elmondom nektek, hogy mi lesz.

holnap kellemesen későn, 9 körül felkelek, majd megreggelizek, 10:30kor autóba, majd vonatra szállok, f1re HKban vagyok, ott a pályaudvaron azonnal igényelem a vízumot, addig verem az asztalt, míg ki nem nyögik, hogy pénteken kész is van, mad ezek után lerohannom a starbucks-ot, kszom egy vödör igazi kávét (hosszút), majd elcsoszogok az egyik plázába, ahol veszek egy füstölt lazacos szendvicset rengeteg pénzért, és azt majszolva vigyorgok. opcionálisan moziba megyek.

pénteken pedig Cz-vel elmegyünk sörözni a helyi magyar kolóniával, szombaton pedig a könyvelōvel megyek steakhouse-ba vacsorázni.

vasárnap pedig a lehetō legkésöbb visszajövök, higy hétfōn kisimultan fogadjam a fōnököt.

végig gondoltam, hogy mi mindent viszek magammal holnap HK-ba, jelenleg egy laptopnál, egy iPadnél, három (!) telefonnál, egy mobil wifi routernél, mindezek töltőinél, egy fülhallgatónál és egy átalakítónál tartok. olyan vagyok, mint egy mozgó elektrotechnikai bolt.

miután a két hete vásárolt nadrág is leesik rólam (jó, feltételezem, hogy tágult is valamit az anyag), és olyan csontjaim lettek kitapinthatóak, amikkel legutóbb érettségikor találkoztam, vérszemet kaptam, és ha már ilyen hatásos ez a kínai diéta, úgy döntöttem, hogy ráteszek a lapátra.

az új agylövésem a lépcsőzés (na vajon honnan jött az ötlet). kézenfekvő, mert itt aztán tényleg nincs túl sok mozgási lehetőség, lépcső viszont éppenséggel pont van. jó szokás szerint utána olvastam, és mindenhol bőszen állítják, hogy napi fél óra tempós lépcsőzés sharone stone combjait varázsolja elő az ember szottyadt sonkáiból, ám legyen, úgysincs jobb dolgom. (azért azt javasolják, hogy az ember 15 perccel kezdje, és fokozatosan emelje a tempót és a hosszt. így is fogok tenni.)

(egyébként néha belenézek a tükörbe és nem ismerek magamra. talán azért, mert nem tettem semmit azért, hogy lefogyjak, nincs mögötte tervezés vagy erőfeszítés, ezért mindig meglep az eredmény. úgy tűnik, minden téren új emberré alakulok).

ma ezt reggeliztem.

az itteni kenyér ugyanis egy az egyben a kalácsnak felel meg, anyukám pedig harcedzett utazóként (sose tudom eldönteni, melyik szülőm a harcedzettebb utazó) egy métert se hagy megtenni senkit legalább egy libamájkonzerv nélkül, amit ma reggel boldogan meg is találtam a táskámban.

és még kést is találtam, ezért nem kellett pálcikával szerencsétlenkednem.

legutoljára Damaszkuszban örültem ennyire egy libamájkonzervnek, akkor háztartási kekszre kentem…

ma kivételesen sütött a nap, olyannyira, hogy az irodába is beáradt a napfény. a kollégáim jó vámpírok módjára behúzták a sötétítőfüggönyt, hogy továbbra is élvezhessük a neonfényt…

na, a mai napon jutottam el arra a pontra, hogy kellőképpen kipihentem magam, minden ruhám ki van mosva, munkáim nagy része félig kész, mindenféle email és egyéb kötelezettségeimnek eleget tettem, szóval most már tényleg meghibbanok ettől a tyúkszaros falutól. vettem egy nagy levegőt, és úgy döntötte, ideje világot látni. egy életem, egy halálom, csütörtökön átmegyek Hong Kongba és vissza sem jövök vasárnap estig vagy hétfő délutánig, még eldöntöm. helyesebben a vízumkérdés eldönti helyettem, remélhetőleg azért nem ragadok országhatáron kívül, bár abba se halnék bele különösebben, csak utánam küldenék a bugyijaimat. szóval Cz-nek házi kosztot ajánlottam kvártélyért cserébe (meg rekesz söröket), amit igazi gentleman-ként visszautasított, de szívesen vár. oh yeah, addig talán már csak nem hibbanok meg.

határozottan megnyugtat, hogy több kollégám is robotszerű járással jelent meg ma a tegnapi lépcsőmászás hatására. én egész vidáman járok-kelek, bár nem mondanám, hogy nem érzem azt a pár száz (ezer) lépcsőfokot tegnapról, de mint tudjuk, a lépcsőzés borzasztó egészséges, szóval örvendjünk. a végén még rá fogok szokni.

most, hogy valaki más lakik a lakásomban, hogy én magam a világ különböző pontjain időzöm és barátok / családtagok kanapéin, hotelszobákban és munkásszállókon húzom meg magam, most, hogy hetek óta nem hallottam magyar szót, hogy az egyetlen élőlény, akiért felelősséget kell vállalnom a macskám (aki egyébként a kettővel ezelőtti exemnél nyaral éppen), most, hogy az idei telet nagyvonalúan átugrottam és már kétszer is láttam idén a tengert, nos, az az igazság, hogy most érzem magam igazán otthon.

a pszichológusomat bizonyára érdekelni fogja ez a felismerés.

a mai napon kétszer is voltam agyvérzés közeli állapotban, máris mondom, hogy miért.

először is elmentünk kirándulni. f8kor volt a gyülekező, ami borzasztó korai mindenki megítélése szerint, de azért csak összeszedtük magunkat. kis logisztikai megbeszélést tartottunk, hogy ki melyik csapatban van, majd irreálisan sokan bepréselődtünk relatíve kevés mikrobuszba és megcéloztuk a helyi kilátót. 9 körül meg is érkeztünk, itt újabb taktikai megbeszélést tartottunk, kaptunk kis hurkapálcikára erősített zászlót (csapatonként más színűt, az enyém zöld volt), megszámoltuk magunkat, majd neki láttunk a mászásnak. mint kiderült, a cél az volt, hogy a csapatunk elsőként érjen fel a csúcson található pagodába.

ennek megfelelően viharos sebességgel rohantunk végig a kellemes látnivalókon (mint például templom, köztéren tai-chizó emberek, csobogó patak és zubogó vízesés). így megbocsátotok, de egy darab képet se tudok felmutatni ezekről, bár út közben nyugtatgattak, hogy lefele majd annyit fényképezek, amennyit akarok, de most nyerni kell!

nem tudom, említettem-e már, de a kínaiak nem viccelnek a vetélkedőkkel, szóval szabályos rohamtempóban haladtunk egy órán keresztül különböző lépcsőkön. valahol az út harmadánál éreztem először azt, hogy tényleg mindjárt megdöglök, innentől kezdve 10 percenként fohászkodtam, hogy le fogok szokni a dohányzásról és minden nap futni fogok kilométereket, mert ez mégis csak milyen ciki, hogy a csapatom az én dagadt seggem és züllött életmódom miatt fog veszíteni. igen, ez volt az első agyvérzés közeli állapotom.

aztán amikor az egyik (másik csapatba tartozó) kollégám hirtelen elhányta magát egy festői aranyhalastóba, akkor megnyugodtam, hogy nem én vagyok itt a legkriplibb. ezt követően sikeresen elvesztünk pár csapattársammal, amivel viszont levágtunk egy elég meredek emelkedőt, így sikerült másodiknak (és nem utolsónak) megérkezni a csúcsra. érkezésünket csapatunk hangos üdvrivalgással és tapssal köszöntötte.

itt előrántottuk a céges feliratokat, amiket felcipeltünk magunkkal és azokat szorongatva alakzatba verődtünk és természetesen fotózkodtunk. (a mi kis laminált A4-es papírjaink egyébként lepkefingként viszonyulnak a más társaságok által cipelt óriási sárkányos zászlókhoz). kicsit még énekeltünk, egymást fotóztuk, különböző nassolnivalókat fogyasztottuk (lásd töltött kacsanyak és ananászmag) majd megindultunk lefele.

itt ugyan valóban megállhattam volna tai-chizó embereket, festői tájakat és virágokat fotózni, de bevallom, kissé önkívületi állapotban voltam, ezért ezeket sajnos kihagytam, mert örültem, hogy oxigén van a tüdőmben.

ezt követte az ebéd. mint minden rendes étteremben, itt is Mao elvtárs életnagyságú képmása fogadott minket. épp kezdtem volna örülni, hogy végre valami változatos kajához is jutok, amikor közölték, hogy egy Hunan tartománybéli különlegességeket kínáló étteremben vagyunk, vagyis “nagyon finom, nagyon csípős” ételek várnak ránk.

kitaláltátok, a második számú agyvérzés az ártatlannak tűnő, valójában chiliben úszó takonytésztától kerülgetett, szerintem soha életemben nem ittam meg ilyen gyorsan fél liter kólát, mint annak a megkóstolása után. a hunani konyha mentségére legyen mondva, hogy tényleg nagyon finom volt, ha egyszer túltetted magad azon, hogy kb cseppfolyóssá marta az agyadat. a legnagyobb különlegességet, a szintén chilliben úszó békát már meg se mertem kóstolni, amikor az egyébként hunani kolléganőm elsírta magát tőle, annyira erősnek találta. egyébként nagyon alattomosan csípnek ezek a kaját, mert elsőre nagyon finomnak tűnik, majd pár perc múlva kezd el kicsit csípni, majd mint az alkohol, összeadódik a szervezetedben, és egyszer csak patakokban folyik rólad a víz, könnyezik a szemed és delirium gyötör.

ebéd után kisebb technikai malőr lépett fel, ezért fél órát várakoznunk kellett a mikrobuszra, ez idő alatt a fiúk a telefonjukon játszottak, mi lányok pedig befontuk egymás haját és szappanbuborékot fújtunk.

amikor visszatértem a szobába, még voltak olyan naiv terveim, hogy megfejelem a lépcsőzést egy kis tornázással, ha már ilyen jól bemelegítettem, de rövid úton eldőltem vagy 3 órára az ágyon.