egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarok több “szinkront” (valójában hangalámondás, de ez szinte mindegy) írni.

mindig a travel channelt kapom, utazós műsorokat tolok hónapok óta, én, aki imádok utazni. nem csöpög a vér, nem mászkálnak undorító rovarok a képernyőn, és ha mázlim van, hosszú percekig mutatják a tájat néma kussban, engem viszont percre fizetnek. minden műsorral tanulok valamit, és néha még abban a “dicsőségben” is részem van, hogy hallhatom a szövegemet a tv-ben. ráadásul a másik stúdióval ellentétben itt nem is baszogatnak, nem hívnak fel habzó szájú rendezők, hogy mégis hogy képzelem, hogy a bútort rakják, amikor azt teszik.

imádtam ezt a munkát, amikor két éve elkezdtem. nem érdekelt különösebben a (film)szinkron, engem pont az ismeretterjesztő műsorok kötöttek le. jó érzés volt, hogy mindig tanulhatok valamit, élveztem, amikor egész nap rovarkákat kellett felkutatni a wikipédián és latin nevük alapján megtalálni a magyar megfelelőket. Hubbie rá a megmondója, csillogó szemmel meséltem, hogy most éppen mit fordítok, és ez miért csodálatos.

aztán elkövettem a hibát, hogy megpróbáltam megélni belőle. ehhez viszont olyan mértékű melót kellett bevállalnom egyre szarabb pénzekért, hogy hányingerem lett magamtól, a fordítástól és az egésztől. ezt követte a kellemes botrány az egyik stúdióval, ahol akárhogy is nézem, szerintem velem ki lett baszva, mert azért mégis csak van abban némi ellentmondás, hogy miközben azt hangoztatják, hogy “mi egy csapat vagyunk, egy nagy család”, azt vágják a fejemhez, hogy “már hónapok óta romlik a munkád színvonala”, csak erről elfelejtettek szólni. sajátos gyerekkoruk lehetett.

és akkor itt ki is merült a történet, mert azt azért tegyük hozzá, hogy egy 50 perces műsorért, amit ideális esetben 3 nap lenne megcsinálni, az ember kap bruttó 20 ezer forintot, amiből még fizethet EVA-t, járulékot és könyvelőt, szóval nem nehéz kiszámolni, hogy az éhenhalás is erős luxus ebben a szakmában.

ez az egész történet valójában még egy pofon az idealizmusomnak. én, aki sikítozik a tv-ben hallható félrefordításoktól, és megőrül, ha valaki úgy gondolja, hogy tud fordítani, csak azért mert van egy angol középfokú nyelvvizsgája, azt mondom, hogy toll a seggébe mindenkinek. nem vagyok a saját ellenségem és ezek szerint idealista se vagyok igazán, mert nem vagyok hajlandó éhen halni ezért a szent célért, hogy cserébe még konstans rettegésben éljek, hogy mikor fog egy frusztrált szinkronrendező üvöltve felhívni, miközben egyébként előtte illedelmesen bocsánatot kér, hogy rajtam tölti ki a dühét, de “neki ma nagyon rossz napja van”.

sajnos ettől még pár hónapig marad a travel channel, míg konszolidálom a többi lábat, amin állok, és kitalálom, hogy hogyan lesznek a munkaügyi (jogi és adóügyi) dolgaim a jövőben.

ezek a kínaiak hullámokban törnek az emberre, az elmúlt két hétben alig kellett bármit is csinálni (ha igen, akkor viszont 2 órán belül), de tegnap dél óta állandó meetingben vagyunk, aminek egy része teljesen értelmetlen számomra.

azt hiszem, enyhe kavarodás van a szerepemet illetően, a nagyfőnök konzekvensen language expertként mutat be, miközben az angol kisfőnök minden marketing kérdésbe bevon, egyébként többnyire azért is, mert most már hárman vagyunk európaiak a cégnél (ez egy 1200 fős céget véve elég szórakoztató arány), és ez már elég ok arra, hogy modernizáljunk mindent (most inkább nem vonnék párhuzamokat a gyarmatosítással, de nem azért, mert nem jutott még eszembe).

szóval tegnap egy business development meetingen rohadtam egy órát, ami valójában annyit jelent, hogy ültem egy fülhallgatóval a fejemen az ágyban és próbáltam nem elaludni, miközben egy japán, egy kínai és egy indiai beszélgettek angolul (olyan ez, mint valami vicc).

szerencsére egy idő után elhessegettek, hogy ez engem már nem fog izgatni, ezért a további 2 órás felvonást megúsztam.

ma f10kor lett volna informal “európai” meeting, de még mindig nem történt semmi, pedig ennek talán lenne is értelme.

így most nem panaszkodom, mert közben teszek-veszek, vízkőtlenítem a vízforralót, meg főzők magamnak teát, de ha most egy irodában kéne malmoznom mesterséges fényben, azt hiszem, sikítófrászt kapnék.

kész, elegem van, nem éjszakázom.

viszont ki hitte volna, hogy egy nap régi superman rajzfilmeket fogok feliratozni. hurrá, hurrá.

teljesen biztos vagyok benne, hogy csak azért kaptam hirtelen ennyi melót, mert vasárnap elmegyünk négy napot bugyogni. sebaj, legalább lesz időm blogot írni…

a múlt héten a főnököm írt egy emailt, amiből én azt szűrtem le, hogy nem elégedett a melómmal, erre jól pánikba estem, ő meg felhívott, és 10 percig dicsért, hogy milyen jó munkát végzek és mennyire elégedett velem és akkor szeretné, ha a próbaidőből “one level up”-ot lépnék.

hogy ez mit jelent pontosan, arról a Kártyással elmélkedtünk (ugye említettem már, hogy az rpg az ereinkben folyik?)

[12:18:09] es szerinted mit jelent az, hogy “one level up?”
[12:24:29] azt, hogy eleg xp-t szereztel es szintet leptel. eloszthatsz 5 pontot az attack, defence, stamina, dexterity, mana, translation, scanning, chopstick es mandarin skillek kozt.
[12:24:47] ja meg kapsz tobb fizut:)
[12:25:25] a tobb fizut meg elkolthetem a boltban golden chopstickre, ami ad nekem plus 3 dexterityt a tofu evesnel

elvileg még novemberben felvettek egy munkahelyre, vagy szóval egy új megrendelőhöz, de munkát még nem kaptam tőlük, viszont már tizenöt adminisztrációs lépcsőn átmentem.

tegnap óta árulom a fényképezőgépemet, és mivel jó áron adom, már két érdeklődő is írt emailt. az egyik megvette volna a vázat, de objektívek nélkül, mert azokra nincs pénze, de árul ő maga is egy gépet, ami engem történetesen épp érdekelne. már épp kezdtem örülni, amikor kiderült, hogy 160-ért vette a vázat és annyiért is szeretné eladni, miközben azt a gépet újonnan egy obival 99-ért adják jelenleg az edigitálban. haha.

aztán jött egy másik pali, aki nagyon odavolt, hogy ez nagyon jó lesz neki, obival együtt, de ő úgy szeretné megvenni, hogy ad némi pénzt és készít nekem valamit kovácsolt vasból, mert hogy egyébként ez a szakmája.

és akkor az angolul érkezett emailről már nem is beszélek, John Smith, aki a Nigériában tanuló fiának vette volna meg a gépet, amit adjak fel postán, ő meg majd kifizeti Paypalon. na persze.

azért szerencsére telefonált egy normális pasi is, aki elvileg holnap elviszi az egész mindenséget kp-ért. remélem nem derül ki róla, hogy 10 mázsa paradicsomért akarja megvenni a gépet…

asszem meg kell szabadulnom ezektől a szarul fizetett utazós műsoroktól, mert a hangulatom teljesen a padlón van ettől a szellemi prostitúciótól.

– adj egy sört.

– a belgát?

– meg egy kis sajtot.

– a hollandot?

böh, végre begépeltem ezt a szarságot.

nem szeretnék több ilyen elbaszkurált hétvégét most egy ideig.

(de legalább kaptam egy csecse széket az épülő íróasztalomhoz, tralala).