most akartam volna ide írni valami szellemesen szenvedőset, hogy jaj, jaj, már megint 12 óra melót lehúztam egy húzamban, lefordítottam egy fél könyvet, írtam instrukciókat kínaiaknak, és feliratoztam egy órányi film anyagot, de az az igazság, hogy én ezt valójában élvezem.

hívhatjuk munkamániának is, vagy magyarázhatjuk akármilyen kiskori frusztrációval, lényeg, a lényeg: szeretek dolgozni.

és nem csak szeretek, de meg is őrülök, hogy semmi dolgom és sorvad az agyam.

nekem ez kell, hogy kifolyjak a saját fülemen nap végére, hogy már azt se tudjam, miket beszélek, hogy zsibbadjon az agyam és keveredjenek benne a nyelvek. nem tudom miért.

talán ugyanazért, amiért szeretem igazán átérezni az érzelmeket, szenvedni, ha valami fáj, ugrálni, ha valami feldob, üvölteni, ha valami dühít. mert ilyenkor érzem igazán, hogy élek és nem egy szürke árny vagyok a sok közül.

más elméletek szerint nem nőtt még be a fejem lágya. kérdés, hogy így 27 éves koromra van erre még esély és hogy egyáltalán szeretném-e, ha hirtelenjében megfontolt és visszafogott lennék.

biztosan jobban igazodnék a társadalmi normákhoz és hirtelen mondhatnánk azt is, hogy könnyebb életem lenne, de az az igazság, hogy nekem rendkívül könnyű életem van, mert a sok üvöltés, ugrálás és szenvedés meghozta a gyümölcsét és pontosan olyan az életem, amilyennek én alakítottam.

érdekes, hogy ezeken a dolgokon legutoljára kb 6-7 éve gondolkodtam el. talán végigjártam valamilyen utat, vagy ki tudja. mindenesetre jól érzem magam most így, és ez jó.

istenem, születtem volna hülyébbnek.

pogácsa, joghurt és pizsama.

imádok másfél-két napot egy húzamban dolgozni

azért bátyám is egy könnyű eset. miután szert tett egy második anyanyelvre a francia személyében, elvett egy második generációs török-francia lányt, így kettőjüknek már összesen három anyanyelvük volt. ő nem tud törökül, a lány nem tud magyarul, egymás között a franciát használják, az én szüleimmel pedig angolul beszélnek.

felmerül ezek után hirtelen a kérdés, hogy kettő darab leendő lányához ki milyen nyelven beszéljen, hogy azok maximálisan kiélvezzék a helyzet pikantériáját, lehetőség szerint még azelőtt, hogy a brüsszeli óvodában véletlenül megtanulnának flamandul is.

hát beszarok. aszondja nekem a Nat Geo Wild, hogy “ahogy Victor Hugo is megírta, az óriás polip a leggyilkosabb állat az óceán mélyén”.

még jó, hogy a végén Jean Valjean kinyírja egy ezüst gyertyatartóval.

nahát, csodálatos hírek, 35 éves bátyám az imént hívott, hogy bővül az eddig két fős családjuk, méghozzá két leányzóval, egypetéjű ikrekkel!

euforikus sokkban vihorászunk családilag azóta is.

napokig tervezgettük a koppenhágai utat, hogy mikor van ott az ismerős, akinek van szállása, mikor jön bátyám pestre, akivel jó lenne találkozni, mikor kell Hubbie-nak dolgoznia, mikor olcsó a jegy. talán nem meglepő, de ennyi paraméter nem bírta metszeni egymást egy adott ponton az időben, így végül letettünk a dologról. egy részt kissé elkenődtünk, hogy ezek szerint nem most jutunk el a dizájn fellegvárába, de ugyanakkor örültünk is, hogy voltaképpen rengeteget “spóroltunk” így.

persze ettől még a retinámba beleégtek az utazás sajátos hangulatát idéző képek, véremben tovább pezsgett a mehetnék, agyam pedig nem kattant még le a kostans útvonal (újra) tervezésről. én mindenesetre ezzel magyarázom, hogy pár órával később, amikor beugrottunk a Kártyáshoz egy Görögország katalógusért (a Kártyás is szeret sok lábon állni, amikor épp nem Kínában vagy MAGIC versenyen van, akkor néha besegít egy utazási irodában), pár perc kedélyes csevegés után valahogy egy Santorinire szóló repjeggyel a zsebünkben hagytuk el a helyet.

most talán úgy hangzik, mintha meggondolatlanul szórnánk a pénzt, de valójában csak annyi történt, hogy minden tökéletesen volt időzítve. nyári terveink között szerepelt egy tengerparton döglős, nem túl drága út, Santorini réges rég ki volt nézve, épp remek akciók voltak és ugye pont az előbb “spóroltunk” meg egy csomó pénzt.

akárhogy is, június 18-tól egy hétig az lesz a legnagyobb problémám, hogy vajon melyik oldalamra forduljak a strandon és ez egy nagyon szívderítő perspektíva.

emlékeztek még a poffi béna ajánlatára, amit körbe röhögtem és nőiesen hagytam a fenébe? nem csak fordításról, hanem lektorálásról is lett volna ott szó, és hogy-hogy nem, hát nem nálam kötött ki mégis ez a meló?

persze még nem biztos, de már önmagában is szórakoztató, hogy megint betaláltak ezzel. ja és 40 fillérrel drágábbért, mint eddig. höhö. ezek szerint megérte nekik keménykedni és elhajtani az összes franciául tényleg tudó embert.

tegnap kimentünk a bringaexpóra, ahol sok szép és érdekes dolgot láttam, de a végére már enyhe röhögőgörcs kerülgetett az eladóktól.

a legtöbb standnál kb le se szartak, ami így utólag talán jobb is. hiába tanulmányoztam a merida cyclocross gépeinek a dupla fékkarjait, az istenért nem jött oda egy eladó, hogy elmagyarázza nekem, hogy ezek egy bowdenre vannak rákötve (de sebaj, magamtól is rájöttem). ugyanígy levegőnek néztek, amikor a legújabb bianchi-kat fogdostam és kíváncsi lettem volna a fitnessz cangák árára, de sebaj, majd megnézem a neten. az orbea standnál ki akartam fejteni az ott ácsorgó pasasnak, hogy nahát, most már fitnessz bicikliket is gyárt a cég, erre letorkolt, hogy ez nem fitnessz bicikli, hanem “városban rohangálós”, mert nincs teleszkópja. nem akartam hirtelenjébe belemenni, hogy higgye el nekem, hogy én legalább egy évet szenteltem az életemből a fitnessz cangák kutatásának, és abba a műfajba sok minden belefér, de a rugóstag pont nem. de ha bele is akartam volna menni, akkor se tudtam volna, mert minden mondatomat megcáfolta, és a szavaiból az jött le, hogy a fitnessz bicikli a világ legelterjedtebb műfaja, egész magyarország ilyenekkel jár, a gyártók meg ontják magukból ezt a közismert és közkedvelt műfajt.

erre már csak rátett, hogy amikor egy vegyes felvágott standnál épp a kiállított csoda szép gép rejtett bowdenezését tanulmányoztam, akkor oda libbent hozzám egy csajszi, hogy nézzem, milyen szép csajszis kosárkákat vehetek a libaterelőmre és erélyesen elterelt a bowdenezéstől.

hab a tortán, hogy amikor Hubbie rákérdezett egy szimpatikus, új technológiájú LED-es lámpára, akkor az eladó hozzám fordult és mosolyogva közölte, hogy ez most ugyan egy fekete borítású villogó, de lesz majd rózsaszínben is. itt hatásszünetet tartott és kissé agyalágyult tekintettel nézett rám, mintha azt várná, hogy sikongatni kezdjek örömömben.

most mégis mi a faszt képzelnek ezek az emberek, hogy azért mentem ki egy szakmai jellegű, meglehetősen borsos árú belépővel ellátott kiállításra, mert engem a kosarak meg a pink villogók érdekelnek? amikor ezek a kiegészítők a kiállított tárgyak 1%-át teszik ki, a többi 99%-et viszont a legújabb modellek? és persze, megzavarhatja őket a tény, hogy egy pasival érkeztem, de nem adott pasi rohangált csillogó szemekkel a legújabb járgányok között, hanem én.

annyi bicikliboltot és szervízt jártam végig eddig pesten, és szinte mindegyik kiesett nálam, mert egyszerűen hülyének néztek, bementem érdeklődni, hogy milyen városi rohangálós használt biciklijük van, erre legyintettek, hogy használt nincs (pedig ott sorakoztak), ami “nekem való”, de tudják ajánlani ez a csodálatos 16 kilós virágmintás libaterelőt, még kosár is van rajta. amikor rá merészkedtem kérdezni az egyik használt biciklire (ami ugye nem nekem való), közölték velem, hogy azt városba nekem nem adják, mert úgy is tönkre tenném. nem akartam kifejteni, hogy remekül tudok járdázni, higgye el, hanem kedvesen mosolyogva kimentem és kihúztam a helyet egy virtuális listáról. (aztán két hónappal később találkoztam a biciklivel pár utcával arrébb, úgy volt lekötve, hogy egy körömvágó ollóval is el tudtam volna vágni a zárat, de valóban szereltek rá kosárkát, az eladó lelke tiszta lehet).

annyi ilyen sztori van és annyira nem értem, hogy miért nem lehet kedvesen közelíteni az érdeklődő nők iránt, miért kell azonnal sztereotípiákban gondolkodni, miért nem lehet a viselkedésemet venni kiindulópontnak a beszélgetésben, nem pedig a mellemet.

nos, az életem meglehetősen jól alakul, úgy tűnik, a 27. születésnapom előtt kevéssel sikerül elérnem a teljes anyagi szabadságot (mások inkább a biztonság szót használnák). végre maradni is fog valami a zsebemben, miután kifizettem az összes számlát hó elején. lehet kreatívnak lenni, lehet kialakítani egy számomra szimpatikus viszonyt a pénzzel, mert végre nem 3000 forint lesz a számlámom hó végére. vagy ha igen, akkor azért, mert ezt akartam.

olyan nehéz ez valójában, mert most jövök rá, hogy fogalmam sincs, hogyan viszonyulok a pénzhez, a költekezéshez, a spóroláshoz vagy a megtakarításhoz. eddig ezen nem igazán kellett gondolkodnom, mivel mint említettem, nem igazán maradt mit megspórolni vagy elkölteni hó végére.

azt hiszem, ez az a dolog, amiben végképp senkitől sem lehet tanácsot kérni, mindenki annyira másképp viszonyul a pénzhez, és olyan mélyen el tud ítélni bárkit, aki nem úgy gondolkodik, mint ő, hogy inkább szépen kitalálom magamnak, hogy hogyan tovább, elvégre pont az önállóság a lényeg.

de azért még nem egészen fogtam fel, hogy mennyit léptem most előre.

azért az mégis csak furcsa, amikor rám köszön facebookon L.B, általános iskolai osztály- és padtársam damaszkuszból, akivel legutoljára 8 évvel ezelőtt beszélgettem párizsban, amikor beültünk a marais-ba meginni egy kávét, miután leszólított az utcán, hogy ugye én vagy-e az én, mert nem változtam semmit 10 éves korom óta, amikor legutoljára látott.

akkor elvitt a kommunista sejtjének a gyűlésére, most meghívott magához látogatóba.

és a legszebb az egészben, hogy ez a lány nem zakkant, hanem tökéletesen illeszkedik az életem sajátos logikájába.