a rossz hír az, hogy továbbra sincs igazán munkám.

a jó hír viszont, hogy cserébe most voltam 3 napot bugyogni a velencei tónál, jövő hétfőn meg pármába megyek születésnapozni.

szóval dögöljek is meg, meg nem is.

mikor találják már fel az univerzális töltőt? és most nem csak a mobilokról beszélek, hanem sokkal inkább a fényképezőgépekről (bár gondolom magamra vessek, hogy egynél több fényképezőgép van itthon…)

tegnap biciklivel kanyarodtam be egy utcába, ahol egy szórakozott gyalogos telefonálva és dohányozva az eget bámulva elém lépett. én satufékkel úgy bírtam megállni, hogy az első kerekem már a két lába között volt, ő iszonyatosan megijedt és megmarkolta a karomat, hogy el ne essek. rám nézett és annyit mondott, hogy “fasza”.

én mostanában ijesztő pontossággal felébredek reggel 9-kor… de minek?

új bejegyzés született a couchette-en, remélem tetszeni fog, kicsit rendhagyó, mert nem lakásról van benne szó. minden kritika, megjegyzés, stb jól jön!

szóval az elmúlt két estém szórakoztató volt. mivel még mindig nincsenek dátumok (már rajta vagyok az ügyön), ez volt kedd és szerda este.

kedden, a tűzoltós incidens hatására némiképp megborult az egész napirendem, azzal súlyosbítva, hogy még a mobilom is lemerült. így végül E-vel a tervezett 3 óra helyett csak másfelet bírtunk találkozni, majd egyszer csak a jászai mari téren kötöttem ki, ahol megláttam a Színésznőt, amint megy be az Odeonba, ezért egy biciklilakatolással később utána mentem, de addigra rejtélyes körülmények között sikerült felszívódnia.

ha már arra jártam, felestem szüleimhez vacsorázni, itt egyszer csak megcsörrent az otthoni telefon, amin kedvenc tanítványom keresett és részletesen elmagyarázta, hogy hány ismerősömön keresztül próbált megtalálni, amióta lemerült a telefonom.

meglehetősen emelkedett hangulatban érkeztünk a gödörhöz este 9-re, ahol psychedelic sisterrel próbáltunk egymásra licitálni abszurd életveszélyes balesetek terén (ő nyert, amikor kikötött a 6-os út felezővonalán két kamion között lóháton) és egyre csak rendeltük a köröket, mondván úgyis minden mindegy, hisz munkanélküliek vagyunk és még az APEH is meg akarja szüntetni az EVÁnkat, haha!  (a szabadúszó fordító izgalmas életét olvassátok).

alapvetően nagyon kellemesen emelkedett hangulatba kerültünk és ahelyett, hogy hosszasan és mélabúsan nosztalgiáztunk volna, hogy bezzeg milyen jó volt, amikor még jó volt, inkább egyszerűen jól éreztük magunkat, bár néha kissé fáztunk, néha meg nem lehetett rágyújtani, de ilyen részleteken nem akadtunk fel.

a tegnap estém kevésbé volt mozgalmas, már csak azért is, mert ültünk a seggünkön egy helyen, cserébe a lehető legabszurdabb irodalmi idézeteket bírtuk előadni egymásnak, a szomszéd asztaltársaság legnagyobb örömére (kicsit összerezzentek a “gyilkos” szó hallatán). miután felfedeztük közös szerepjátékos múltunkat, elgondolkodtunk, hogy pontosan hogyan is nézne ki egy fordítói szerepjáték, ahol az egyik legnehezebb szörny az EU-s irányelv lenne, annak a legalattomosabb támadása pedig a korrektúrázott verziója határidő előtt másfél órával a korrektúrák jelölése nélkül.

szóval vidáman elvoltunk, na. aztán még hazajöttem és csipkepitty zsömléit majszoltam egy kis Európa Kiadó koncertfelvétel előtt.

a tegnapi napom egészen hihetetlen volt, de mivel most sietek, talán csak azt a mozzanatot emelném ki, amikor biciklivel beragadtam egy tőlem jobbra haladó, majd jobbra is kanyarodó baszott nagy busz mellé (aminek ugye van holttere is, és kanyarodáskor aranyosan kileng a segge az én életterembe), valamint egy tőlem balra érkező nagy sebességgel haladó szirénázó tűzoltó autó közé. hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, hogy a busz fehér fényezésén, vagy inkább a piros tűzoltóautón mutatna jobban az agyvelőm, ezért inkább tekertem, mint az állat és nem lett semmi bajom. utána megálltam, hezitáltam, hogy sírjak, dohányozzak, vagy esetleg elájuljak, úgy hogy végül ittam egy korsó sört.

este ezt a sztorit terápiás célzattan legalább tízszer felemlegettük hangos hahotázások közepette, de erről majd máskor.

épp nosztalgiázunk az egyik barátnőmmel és hirtelen eszünkbe jutott, amikor gyerekkorunkban tonnaszám zabáltuk a panírozott koktélrákot, amit arab kenyérbe csavartak és lelöttyintettek koktél szósszal. mondanom se kell, a rák friss volt és az egész legfeljebb két dollárba kerülhetett.

hát hogy is mondjam… fene a jó dolgomat.

a siralmas anyagi helyzetem ellenére nagy tervek születnek, úgy tűnik, májusban befigyel egy kis párizs pablónál, de ha még cifrázzuk a dolgot, akkor előtte még elmegyünk autóval brüsszelbe, pontosabban elviszünk egy autót brüsszelbe, majd tovább hajtatunk vonattal. már csak az a kérdés, hogy hol szálljunk meg út közben. persze ez mind még csak feltételezés, de olyan jó az ilyen gondolatokkal eljátszadozni…

legújabb lelkigyakorlatom, hogy ne kapjak idegösszeomlást a rohamosan csökkenő anyagi forrásoktól. tulajdonképpen eddig voltam mázlista, hogy elárasztott a meló, csak akkor ezt még nem tudtam…