néha elfelejtem, hogy a szellemi munka valójában milyen fárasztó. főleg, ha nem 500 szavas szókincsű szövegeket kell fordítani, hanem tanulmányt a zenei hallásról.

kifolyik az agyam.

néha, nagyon ritkán egy pár másodpercre hirtelen leírhatatlanul és mélységesem felfogom, hogy pontosan mennyire is tudok én jól franciául. aztán ez a tudat eltompul, engem pedig egyszerre ejt hatalmába a büszkeség és a félelem.

hát ez a nap is jó össze-visszára sikerült, konkrétan most ébredtem fel.

az egész úgy kezdődött, hogy reggel 6-kor, miután végre befejeztem a munkámat, szépen lefeküdtem. ezek után felébredtem reggel 7-kor, amikor azt hittem, hogy már 8 van, majd megkíséreltem egy felkelés 8-kor, de akkor konkrétan azt hittem, hogy meg fogok halni, ha ezt erőltetem, majd Hubbie közbenjárásával f9kor csak kiestem az ágyból egy reggeli szendvics és tea elfogyasztása után, bár erre bevallom, nem emlékszem.

így biciklivel n10-re be is értem arra a 9 órás értekezletre, ami miatt ment az egész hajcihő.

f11-ig ültem egy túlfűtött teremben harmincad magammal és csendben anyáztam, hogy vajon tényleg azért keltem-e fel, hogy azt hallgassam, hogy micike nem tudja, hány entert kell nyomni egy táblázatban, hogy új sorban kössön ki, de vigyázzunk, ne is használjuk a sor szót, mert megzavaró lehet, legyen inkább cella, erre ügyeljünk. folytattunk ezek mellé még feszült vitát az ikes ige létjogosultságáról és használatának modorosságáról (az erőviszonyok 29 kontra 1 voltak kontra modorosság, a legnyomosabb elhangzott érvek között állt az, hogy “mert én tudom, mert én magyar szakot végeztem”). végül hab volt a tortán, amikor elfilozofáltunk bolygónk jövőjéről annak kapcsán, hogy miért _nem_ szeretnék nekünk kinyomtatva odaadni a szövegkönyveket, amivel személy szerint egyetértettem, de egy kisebb, szakadár csoport azt próbálta bizonygatni, hogy a papír alapú munka lehetővé teszik, hogy számítógépüket ne kapcsolják be egész nap, amivel “rengeteget spórolnak az áram számlájukon”, meg egyébként is “a számítógépek zúgása olyan kellemetlen”. mindezt egy olyan szakmában, ahol állandó időkódok határozzák meg a szövegek hosszát, tehát szerencsés nézni egy képet a szöveghez, lehetőleg egyszerre, különben pepecselhetsz vele háromszor annyit. összességében pontosan úgy éreztem magam, mint egyetemen év elején az óramegbeszéléseken, vagy még jobb, a szakos eligazításokon, ugyanazok az embertípusok vonultak fel (a rendezők jófejek voltak) és félek, hogy ugyanazzal az unott fölényességgel ültem ott.

ezek után f12ig exaltáltan telefonáltam, majd újra biciklire pattantam és eltekertem a Castróhoz, ahol a nyitott bisztró helyett a cigiző áruszállítók vártak. sörös hordókra támaszkodva elárulták, hogy telefonáltak, hogy délben nyitnak, addigra pont befutott CS, akivel megszavaztuk, hogy mivel sietünk, szokásos ebédünket inkább máshol fogyasztanánk el, így a Kőleves vega menüjét tömtük álmosan magunkba.

innen még átgurultam a Nagymező utcába, ahol Hubbie-val fagylaltoztam egyet a munkahelye mellett nyílt, egész színvonalas olasz jellegű fagylaltozóban.

haza fele jövet némiképp felpumpálódott az adrenalinom, amikor a kiskörúton nem fértem el a bicikliúton, mert egy másfél sáv széles kibaszott nagy jeep állt rajta (abból a BMW típusúból). behúzódtam a belső sávba, de az isten adta jeep erre persze elindult és heves szemkontaktusaim és kérdő hangsúlyaim ellenére valamiért viccesnek találta, ha pontosan ugyanolyan sebességgel halad mint én, és nem enged vissza a belső sávból ki a bicikliutamra. sebaj, bedühödtem, felgyorsultam 35-re, nevetve megelőztem, de ezen a ponton egyrészt rá kellett döbbennem, hogy valami jó lélek  csak úgy bírt felparkolni a járdára, hogy a segge jó fél métert belóg a sávomba, valamint ezzel egyidőben egy furgon a dugó elől gondolt egyet és a forgalom elől a járdára menekült volna, ha nézett volna hátra is a kurva bicikliútra, ahol jöttem 35-el, így gyakorlatilag nem nézett, csak jött, mint a vadbarom, és amikor meglátott, döbbenetében még azért egy kis gázt is adott, hátha nincs jobb dolgom, mint törött első kerékkel repülni pár száz métert. magamat is meglepve hangosan felüvöltöttem, hogy “anyád!” és még a sofőrre is visszanéztem, hogy mégis ezt hogy, általában fapofával magamban dünnyögök. végül nem lett a dologból különösebb atrocitás, pont átfértem a két autó között, ő kapott egy piros lámpát, én meg előbb hazaértem, mint sem ő mondott volna bármit is.

miután végre vízszintesbe helyeztem magam a kemény 2,5 órás éjszakám (reggelem) után, valamiért alvás helyett jobbnak láttam befejezni a krimimet, így nem csoda, hogy a tervezetnél két órával később riadtam fel az imént.

fasza, a motoros, majd versenyautós balesetek után a műrepülő malőrök következnek, mindezt holnap délre, most tartok az 1/5-nél, izgalmas lesz, főleg, hogy eddig se imádtam repülni, most aztán tényleg arra van szükségem, hogy óriásikat placcsanó gépeket bámuljak.

a lakógyűlésről semmi hír, Hubbie az előbb írt, hogy beültek az internet kávézóba meginni egy sört, egészen izgalmas fejlemény, de persze lehet, hogy csak én vizionálok izgalmakat a kanapéról.

ja és túl sok kávét ittam, vigyázzatok!

na hát kihagyom az év kabaré jelenetét és itthon maradok lakógyűlés helyett, Hubbie remélem majd jegyzetel és részletesen beszámol, én mindenesetre megszavazom azt a hülye kocsmát, annál is inkább, mert a ház másik pincéjében már van egy, ami mondjuk alattomosan internet kávézónak álcázza magát, gyakorlatilag az ablakában diszkógömb forog és hajnali 2-kor tántorognak ki belőle illuminált fiatalok. ezen pl nem pattog senki, bár megjegyzem az egyik kedves szomszédom azzal szórakozik, hogy nyáron az ablak alatt hangosan beszélgető társaságokat nemes egyszerűséggel nyakon önti egy vödör vízzel…

egyébként meg nem egészen tudom, hogy a Corvinus egyetem, egy kollégium és a Ráday utca közvetlen vonzás körében pontosan mit gondolnak az emberek, mire lehet hasznosítani egy pince helyiséget, zen meditációs központnak? szerintem órák kérdése, míg minden sarkon kocsma lesz erre fele, ha cserébe mondjuk kipofozzák a roggyant homlokzatunkat, direkt jól is járunk. akit meg zavar a dajdaj, az várjon egy kicsit, míg fellendül a környék és adja el a lakását valami lelkes külföldi yuppie-nak és költözzön ki zöld övezetbe.

hozzátenném, ez ugyanaz a lakóközösség, aki megszavazta, hogy a takarítónő már csak a lépcsőházat takarítsa, a gangot meg mindenki magának, mert így havonta 40 forintot spórolunk és az mégis csak milyen jó már. nincsenek illúzióim.

komolyan mondom már, mostantól csak biciklis szaklapokat és pletykamagazinokat fogok olvasni a neten. a tököm tele van már azzal, hogy csöpög a vér a montiromon a napi hírektől és minden második napra jut valami pitiáner kopogtatócédulás botrány.

azt hiszem rég szenvedtem ennyire fordítással, mint a mostani motorsportos macerával. bár valami dereng, hogy mintha pár hete is emlegettem volna valamit, amit nagyon utáltam, de nem jut eszembe már, hogy mi az. mindenesetre hosszú napnak nézek elébe, még az is lehet, hogy kénytelen leszek kihagyni a lakógyűlést (ó szörnyűség).

“Akarunk-e kocsmát a pincében?” áll az A4-esre nyomtatott kérdés a liftben.

ó igen, ma este lakógyűlés.

az a baj a délutáni bambasággal, hogy olyankor az ágy használata egyértelműbbnek tűnik, mint a kávéfőzőé.

retorikai bravúr első köre abszolválva, siker kétséges,a  fene se tudja, hogy mi lesz ebből.

mindenesetre nem kenődtem el, és már ez is valami.