úgy látszik, a világ még nem teljesen  indult még be, az indexen butyuta értékelő listák vannak csak, a TV-ben (ha lenne) csak nyálas romkomokat és 10 éve lejárt szavatosságú akciófilmeket nézhetnék, a népek este 10-kor tolonganak az éjjel-nappaliban és próbálnak egy nem kővé száradt kenyeret venni, meg némi bilagitot és alka-zeltsert. reggelire egy kis beigli (persze ilyenkorra már csak a rosszabbikból marad) és virsli dukál, ebédre jó lesz a tegnapi lencse, franc se fog ilyenkor főzni, de még pizzát rendelni se nagyon.

ehhez képest én dolgozom, igaz, 11-kor keltem és még egy órát lustálkodtam az ágyban, aztán pedig eltolongtam az arénába imax élmény keretében megcsodálni az avatart, amit soha jobbkor nem nézhettem volna, mivel a sztori blődsége csak ebben a bágyadt poszt-fesztív időszakban elviselhető. a látványvilág persze más tészta, azt bármikor megnézném még egyszer, főleg a repülős részeket, meg azokat az ejtőernyős kaméléonokat, vagy miket. összességében kiváló nyelvtanuló film, szigorúan felirat nélkül, különben túl egyszerű.

legközelebb: műanyag pohár!

szeretem az olyan estéket, mint a tegnapi. kissé búval baszottan indultam el ugyan itthonról, ennék hatására egyrészt időben érkeztem, másrészt talpig kinyalva. az oktogonon összeszedtem muchachát, innen ebben a hónapban századszorra is megpróbáltunk bejutni a kiadóba, ami szemlátomást budapest legfelkapottabb kocsmája lett, így végül a dupla felső szintje mellett döntöttünk, ahol ideiglenes (és hangulatos) áramszünetből adódóan gyertyafénynél keseregtem egy sort, míg hirtelen hajnali 1 és jobb kedvünk nem lett. mivel a hely már zárt, gyorsan ittunk egy szíverősítőt az útra és elindultunk a szóda felé, ahol majd vagy történik velünk valami, vagy nem.

a történés ennél sokkal korábban ért utol minket, a klauzál téren ugyanis rám dudált IW 002 és Katou, akik eredetileg ebédelni indultak együtt délután 3-kor és azóta róták a kocsmákat és kávézókat válogatott társosságban.

elég gyorsan elcsábítottuk őket a szódába, ahol meglehetősen hangosan röhögcséltünk és kényszeresen egymást fényképeztük, mivel véletlenül mindnyájunknál volt egy-egy fényképezőgép.

szórakoztató mozzanat volt, amikor egy vadidegen pasi azzal szórakozott, hogy minden fotónkra bepózolt velünk. muchachával öntöttük magunkba a fröccsöket, amitől az volt az érzésünk, hogy az istenért sem tudunk berúgni, bár ezt az állításunkat többek között az is cáfolja, hogy a fotókon készségesen pózoltunk a Vadidegen Pasival.

miután elég erőt (és alkoholt) gyűjtöttünk ahhoz, hogy lemerészkedjünk a pincébe, elfogytak a jó számok, de előttünk termet többek között a Nő nagyobbik húga, akit egyébként meglehetősen szeretek, ő meg egyenesen imádott, de lehet, hogy ennek köze volt az elfogyasztott fröccsök számának.

a táncparketten egyrészt konstatáltuk, hogy a szokásos dj beteg, a helyettesítő munkaerő meg kb annyira tehetséges, mint bárki egy házibuliban, aki a negyedik pálinka után nekiáll össze-vissza katintgatni a winamp playlisten.

összességében kellemeset táncoltunk, később újabb távoli ismerősök estek be a képbe, valamint egy seggdugasz pasi, aki indokolatlanul elkezdett üvöltözni a velünk egy társaságba tartozó amerikai csajjal (aki 10 évet élt magyarországon), hogy miért nem beszél magyarul és amennyiben nem beszél magyarul, legyen szíves azonnal takarodni az országunkba. ennél a pontnál az amerikai csaj közölte vele, hogy ne pattogjon a 150 centijével, mert simán megveri, ha nem hagyja békén. a srác el is ment, viszont az állítása szerint teljesen józan muchacha úgy érezte, hogy tisztáznia kell a helyzetet, és addig üvöltözött a sráccal, míg az fülét farkát behúzva visszajött bocsánatot kérni.

reggel 6-ra már itthon is voltam, csoda, hogy kissé szétzuhantam mára.

vajon hova tűntek a kommentjeim jobb oldalt?

érzelgős hangulatba kerültem, na.

ardintól kaptam egyszer egy idézetet. így szólt: “nem az fáj, hogy hazudtál, hanem, hogy nem tudok már hinni neked”.

valahogy így volt ez ma is. libanoni barátnőm hiába volt imádnivaló, hiába látogatott meg 10 év után először, még ha csak pár órára is, hiába hozott ajándékot és varázsolta másodpercek alatt a Karamell c. film hangulatát a nappalimba (és ezzel együtt gyermekkorom varázsát), nem tud már elbűvölni úgy, mint régen, mert nem tudok már hinni neki.

fene se hitte volna, hogy egy esküvő ennyit változtat barátságokon.

az elmúlt pár nap eseményei (főleg beszélgetései) rádöbbentettek, hogy vannak olyan emberek, akik egyszerűen vonzzák a tragédiákat. ők maguk sem immunisak a kisebb sorscsapásokra, lecsap rájuk lumbágó, tüdőgyulladás, allergia, anyagi és érzelmi csőd, de ezekből rendszerint felépülnek. életük nagy részét azonban kórházakban, temetőkben és depressziós családtagjaik nappaliaikban töltik, mert a körülöttük levő embereket gyakran éri komolyabb sorscsapás.

azt mondják, a természet igazságos. ezt most valahogy nehéz elhinni.

nehéz elhinni, hogy van igazság abban, hogy annak, aki 25 éves korára túl van egy polgárháborún, eltemette az anyját, zuhant 5 métert biciklivel egy szakadékba, elbúcsúztatta öngyilkos osztálytársnőjét, még komolyan azzal kell megkoronáznia a karácsonyi szünetét, hogy a tűzoltóknak segít kideríteni, hogy miért gyulladt ki  és égett le percek alatt az a lakás, benne három emberrel, melyet egyébként egy órával korábban hagyott el.

döbbenetes összefüggéseket találtam az emberi testben. az előbb úgy bevertem a könyökömet a kilincsbe, hogy majdnem összecsuklott tőle a térdem. ha nem láttam volna épp csillagokat, bizonyára meglepődtem volna ezen.

miközben a fél világ azon tanakodik, hogy vajon mibe halhatott bele britanny murphy (a másik fele pedig azon, hogy ki a franc az a brittany murphy), én már csak azt szeretném megkérdezni, hogy egy csinos leány hogy bír hozzámenni egy ilyen undorító zsírdisznóhoz, mint b. m. férje.

felszínes vagyok, tudom.

annyira jól megy ez a pihenés téma, hogy napok óta be se kapcsolom a számítógépet. ez már egy szint.

cserébe tegnap már megint hajnali 5-ig UNOztunk a nappaliban muchachával és Pablóval, akikkel nyáron szedtük össze ezt a jó szokást.

igaz, akkor ezt balatonon tettük, ahol meleg volt és szúnyog, ez útobbi nem hiányzik, előbbit el bírnám viselni…