valaki magyarázza el nekem, hogy 25 éves koromra hogy lettem ennyire rohadt cinikus?

a minap elmentem három lelkes végzős gimnazistával, hogy a sulijuk által szervezett szakmák napja keretében meséljek nekik a tolmácsolásról és a fordításról.

nem is annyira az a lényeg, hogy mi hangzott el ezen a beszélgetésen, hanem inkább az, amire rájöttem közben.

az első egy órát a szakma szidásával indítottam, árnyaltan ugyan, de felhívtam a figyelmüket az összes lehetséges buktatóra, a monotonitásra, a kiszolgáltatottságra, a fáradtságra, mindarra, amit az elmúlt pár évben itt is rendkívül jól ki bírtam fejteni.

aztán egyszer csak észbe kaptam, hogy talán mégsem így kellene bátorítani a bizonytalan jövő előtt álló lelkes ifjakat, és hirtelen elementáris erővel tört ki belőlem az átszellemülés, hogy mennyire szép és jutalmazó tud lenni, amikor az ember végre befejez valamit és tudja, hogy ezt mind ő csinálta és szentül meg van győződve, hogy ezt rajta kívül senki se tudta volna megcsinálni (persze józanabb perceimben nincsenek ilyen tévképzeteim, de három nap nem alvás után az ember már azt hallucinálja, ami éppen jól esik). felemelő érzés, amikor az ember nap mint nap kénytelen az agyát használni, nem pedig üveges tekintettel előre begyakorlott mozdulatsorokat hajt végre. igaz, sosem végeztem más munkát, de nagyjából el tudom képzelni, mivel néha a fordítás is eljut a favágás szintjére, üres sablonokba másolok neveket és adatokat, ezt nem nevezném éppen szellemi munkának, és higgyétek el, ilyenkor szenvedek.

akkor azonban egyáltalán nem szenvedek, sőt, kifejezetten jól érzem magam, csak ezt sajnos elfelejtem ide lejegyezni, vagy akár a barátaimmal megosztani, hogy mennyire remek érzés, amikor azzal hívnak fel, hogy rengeteg munka van és rám gondoltak és ha szeretnék, még választhatok is, mert sajnálják, ez most nem fog jól fizetni, akkor legalább csináljak valami olyat, ami érdekel. értékelem, mert tudom, hogy másnak odabasszák a maradékot, hogy boldoguljon vele, ő pedig hálás, hogy egyáltalán kapott valamit, míg én kis időzítéssel és átgondoltsággal megtehetem, hogy 4 hónap megfeszült munka után 3 hét szabira menjek és akkor kezdjek el újra dolgozni, amikor akarok. örülök, mert ez azt mutatja, hogy nem hiába törtem magam az elmúlt két évben, nem hiába kapaszkodtam elszántan ebbe a szakmába, minden pofára esés és egyéb malőrök ellenére.

és bevallom, annak is örülök, hogy bár hosszú távon mindenki agyára fogok menni, de minden beszélgetéshez hozzá tudok szólni, mert történetesen épp fordítottam róla valamit nem is olyan nagyon régen. mert lássuk be, a fasz se olvasna utána az ebolának, ha nem kellene, viszont, mint alapvetően a világon minden, ez is egy érdekes téma tud lenni.

Ardin kommentje ráébresztett, hogy némiképp szelektívan fejtem ki a véleményemet ezen a blogon és míg talán régebben több dolog került az euforina kategóriába, mára már csak a sopánkodásaimat osztom meg itt veletek, pedig alapvetően nem értek egyet az ilyen típusú szelektív kommunikációval.

ezért a jövőben megpróbálok azokról a dolgokról is beszámolni, amik pozitívan hatnak rám és remélhetőleg nem csak biciklikről fogok szót ejteni ebben a témakörben…

érdekes, hogy miért érezzük (?) azt, hogy bosszúságaink kevésbé tartoznak az intim zónába, nyavalyogni bárki előtt szabad, ha viszont okunk lenne örülni, azt inkább megtartjuk magunknak, mert mi köze ahhoz bárkinek, uram bocsá ha megosztom vele boldogságom okát, esetleg ő is örülni fog és akkor elapad az én boldogságforrásom, ami persze képtelenség, de az agyam nem mindig foglalkozik az efféle logikai bakikkal. 

vagy csak én gondolkodom hülyén?

ezen a héten másodszorra lépcsőzőgépezek 45 percet, majd csinálok nem tudom hány felülést.

mindent, csak ne kelljen az ebolával foglalkoznom…

amikor megkértem állandó munkaadómat, hogy esetleg adjon nekem most valami izgalmasabbat, mint a lakberendezés, bevallom, nem egészen az ebola vírusra gondoltam.
az tuti, hogy nem unalmas, ellenben egészen kikészítő.

ez azért meglepő, hogy a tegnapelőtti másfél órás fitnesszből mostanra kezdek magamhoz térni… (a sorozat addikciónak vannak előnyei, úgy lelépcsőztem 45 percet, hogy fel se tűnt, mert épp a testvérek és testvérek legújabb részén izgultam…)

ez a wiw egy aranybánya, komolyan. megnyitottam a leveleimet pár hét után, a következők fogadtak:

1 – levél egy ismeretlentől, aki egy jól megalapozott, meg nem nevezett nemzetközi cég magyarországi képviseletén dolgozik és szeretné, ha napi 2-3 óra, hangsúlyozottan nem ügynöki, hanem marketing munkával 300-400 ezer forintot keresnék nettó. ha érdekel az ajánlata, írjak neki egy freemailes címre. hát persze.

2 – menjek mitológiai filmklubra valakinek a lakására, ahol nem csak megnézhetem a Hetedik Pecsétet, de meg is hallgathatom az utána következő elemzésben, hogy többek között mit szimbolizálnak a tarot kártyák a filmben. pogácsa nincs, de ha támogatom őket ezer forinttal, akkor kis szerencsével egy könyvet is tudnak majd írni a témáról.

3 – regisztráljak a hamarosan induló új közösségi oldalra, mert lesz rajta webshop és ha rajtam keresztül regisztrálnak az ismerőseim és vásárolnak, kapok belőle 1% részesedést, küldjem el ezer embernek, különben szőrös lesz a fülem.

hihetetlen, mennyire másképp érzem magam, most, hogy 3 hetet pihentem… 

kíváncsi vagyok, meddig tart majd ez az érzés.

na, lassan végetér az ittlétem első, passzívabb fele, egy óra múlva megyek a pályaudvarra találkozni muchachával. ott felszállunk egy vonatra, ami elvisz minket gironába, ott buszra szállunk, hogy kijussunk a reptérre, ahonnan remélhetőleg elrepülünk granadába. ott már csak egy busz választ el minket E-től, aki remélhetőleg a megállóban fog minket várni és hazavisz minket magához, ahol 3 éjszakát tőltünk és kultúrálódunk, meg röhögcsélünk, annál is inkább, mert 8-an leszünk lányok egy lakásban.

röviden.

jelentem, megérkeztem, méghozzá 20 perccel előbb, mint a tervezett érkezésem, ráadásul egy szinte teljesen üres reptére, egészen sajátos hangulata van egy reggel 6-kor induló fapadairrel menni bárhova is. a repülőn luna lovegood ült mellettem személyesen, aki ráadásul az UFÓ magazint olvasgatta, körülöttem spanyol pasasok horkoltak, én meg nem tudtam aludni, mert valamiért jó ötletnek tűnt inni egy kavét reggel 5-kor…

miután megérkeztem, muchacha elviharzott iskolába, én pedig beájultam a vendégszobába, aminek sajátos módon egy belső udvari erkélyre nyílik az ablaka. maga az erkély a konyhából nyílik és ezt használják mosókonyhának, olyannyira, hogy még a mosógép is ott áll kinn rajta. ahogy elnéztem a további 8 emeletet, ez erre felé bevett szokás.

a lakásban egyébként muchachán és az ő pasiján kívül még egy svájci tetsvérpár lakik, így miután szembesültem a ténnyel, hogy 4 év megfeszített spanyoltanulás után körülbelül annyit bírok kinyögni, hogy gracias és örülök, ha nem olaszul akarok mindenkihez szólni, a nyelvi kavalkádot még egy kis franciával is megspékelhetjük, miközben a srácok valamiért magyar kommentárral játsszák a fifa 2010-et.

délután 5-kor felkerekedtünk, hogy bemenjünk a góticoba inni egy kavét, röpke 6 órával később értünk haza, bevallom, nem értem, hova tűnt az idő, mindenesetre elsétáltunk a tengerpartra is, de döbbenetes köd volt, így annyira nem volt látványos és a nedves homokban ücsörgést sem bírtuk túl sokáig.

hamarosan hazajönnek az itthoniak, én egy darab kulcs nélkül ülök itthon és néha kicsit izgulok, hogy a hűtőben a megfelelő polcról emeltem-e le a megfelelő kaját. hiába no, sosem laktam társbérletben…