nem értem, miért nem tűnik el az előző bejegyzés, amikor már kitöröltem mindenhonnan…

az elmúlt pár hétben három francia filmet is láttam és mind három kifejezetten jó a maga műfajában, rövid ajánló:

Az osztály: Michelle Pfeiffer anno jól megmutatta nekünk, hogy tanárnak lenni bizony nem egyszerű dolog. az ő története azonban a messzi Amerikában zajlott, méghozzá a 90-es évek közepén, nehezen tudtuk komolyan venni, az eldramatizált szerelmi szál miatt meg végképp egy tipíkus amerikai filmet kaptunk. tanárnak lenni azóta sem egyszerű, ezt tudjuk meg Az osztályból is. ezúttal azonban a közeli Franciaországban zajlik a történet, a rendező egyben a főszereplő és foglalkozását tekintve tanár, a bemutatott osztály pedig nem más, mint az ő osztálya. a szituációkat előre megbeszélték, de szöveget nem írtak meg, döbbenetesen hatásos és őszinte így a film, sokáig azt hittem, egy dokumentumfilmet nézek valójában, nincs smink, bevilágítás vagy aláfestő zene, mint ahogy nincsenek egyértelműen jó és rossz döntések a filmben, nincsenek jók és rosszak, csak 30 gyerek és egy tanár, akik beleragadtak egy látszólag megoldhatatlan helyzetbe és nem próbálnak meg hősködni, hanem kihozni belőle a legjobbat. nincs szerelmi szál vagy látványos verekedés, de nem lesz senki sem öngyilkos a kilátástalanságtól.

Isten hozott az Isten háta mögött: Louis de Funès óta tudjuk, létezik olyan, hogy francia humor. ezt persze lehet utálni, vagy szeretni, mindenesetre ezúttal sikerült egy roppant jó arányú filmet készíteni, amiben a főhőstől nem kapunk idegbajt, nem kétségbeejtően szerencsétlen és másfél óra alatt nem jön elő húzszor ugyanaz a poén. az alaptörténet elég egyszerű: egy posta igazgatót áthelyeznek dél-franciaorszgából fel északra, ami majdnem ezer kilométer utazást jelent és bizony kemény kultúrális sokkot. a poénok egyik felével szegény fordító nem bírt mit kezdeni, de az legalább lejön, hogy a két francia, déli és északi egyszerűen nem értik egymást a tájszólásbéli problémák miatt.

álmaimban leszámolok a múlttal. kíváncsi vagyok, meddig tarthat még ez a furcsa megtisztulási folyamat.

már olyan rég volt ilyen…

mennyi az esélye, tessék mondani, hogy egy számomra ismeretlen emberrel álmodom (értsd: tudok a létezéséről, de életemben nem is láttam) életemben először, majd röpke félnappal később találkozom vele igaziból is?

nem mondom, az is ritka szar volt, amikor betoltam 312 percet mindenféle rovarokról, némelyikük határozottan undorító volt és ha becsuktam a szememet három nap intenzív munka után, mindenféle csúszó-mászó borzadályokat vizualizáltam.

na de  520 perc ausztrál állatos nyálság egyszerűen kiborító. az első 12 résznél még lenyűgöztek a tájak, meg időnként aranyos állatokat mutattak, de most már egyszerűen pont leszarom, hogy ilyen meg olyan vadászgörényversenyt rendeznek meg évente.

és még van ebből 126 perc… azt hiszem minden rekordomat meg fogom dönteni a szincserélőben míg befejezem (tudniillik úgy bírok már csak dolgozni, hogy megcsinálok 5 percet az anyagból, majd játszom félórát valami agybutítóval).

miután tegnap délután felforrt az agyvízem és elöntött a merő pánik, hogy egyrészt csak a munkáról szól az életem, másrészt nincsenek már barátaim, harmadrészt mindjárt itt az esküvőm és azt se tudom, hol áll a fejem és sem időm, sem energiám romantikus gondolatokra, ellenben egyre több a táska a szemem alatt és kevesebb a forintom a bankban, szépen lassan kiderült, hogy azért ez nem egészen így van.

végül a szimplakertben kötöttem ki, ahol réges rég nem jártam, olyannyira, hogy meglehetősen meglepődtem, hogy mennyire botrányosan szar a fröccsük (nem hiába hívja egyik kedves külföldi barátom horse piss-nek), és végül a kettesben tervezett randimból egész népünnepély lett, aminek persze az lett a vége, hogy nem 8-ra értem haza, hanem 10-re, miután mondanom se kell nem dolgoztam, hanem elájultam, de azt is richtig hajnali 1 után, nehogymá kialudjam magamat, mert az mégis hogy venné már ki magát.

aztán ma szembesültem azzal, hogy barátaim igenis vannak, méghozzá mind önálló egyéniségek, amiért egyébként nagyon hálás vagyok nekik, de nem biztos, hogy a legegyszerűbb összeszervezni velük egy olyan komplex eseményt, mint a leánybúcsúmat. szerencsére ez a feladat a Színésznőre (úgy is mint: Tanú) hárult, de természetesen amikor arról volt szó, hogy 7 óra 49 perc és 8 óra 17 perc között szervezzük át az egész kócerájt egy héttel későbbre, boldogan hivogattam exaltáltan mindenkit, majd anyáztam sűrűn, hogy a faszért van az embernek mobilja, ha fel se veszi, sőt, egyenesen kikapcsolja. ezért biztos ami biztos, a Színésznő színészeket kezdett el hivogatni egy leendő forgatással kapcsolatosan, aminek semmi köze a leánybúcsúmhoz, de ültünk ott a Jelenben és úgy néztünk ki, mint egy kibaszott telefonközpont, időközben oda települtek 5-en a 4 fős asztalunkhoz, így inkább elmenekültünk és meglepő módon egy telefonközpont mellett kötöttünk ki a nyóckerben (közben persze mondanom se kell, visszahívott mindenki, így már mozgó telefonközponttá nőttük ki magunkat),  egy olyan lakásban, ahol nincs csap a konyhában, mert elfogyott a pénz a felujítás közben, így a kádban kell mosogatni, de ezt leszámítva nagyon hangulatos.

ebben a távoli ismerős lakásában a feletébb allergén macska persze az ölembe fészkelte be magát, én meg önfeledten simogattam úgy negyedórát, amikor is arra lettem figyelmes, hogy mintha viszketne a dobhártyám, az allergia biztos jele, de ekkor már annyira mindegy volt, mert bevállaltuk, hogy a hétvégi romantikus felindulásból elkövetett írországi kiruccanás fotóit megnézzük. hát én nem tudom, ti mit tudtok Londonderryről, mert én naív még csak nem is hallottam erről a városról korábban. mostanra már tisztában vagyok azzal, hogy ebben az észak-ír városban volt a (Sunday) Bloody Sunday (énekli Bono), az IRA központja volt 10 évvel ezelőttig, de biztos ami biztos, a város protestáns és katolikus részeit még mindig 4 méter magas kerítés választja el egymástól, ami persze nem akadályoz meg senkit abban, hogy kedélyesen áthajítsa a macskakövet, ami távoli ismerősömtől pár méterre landolt, ezzel is jelezve, hogy itt igenis akut problémáról van szó.

szóval persze lehet itt nyavalyogni, hogy szar az élet stb stb (lásd első bekezdés), csak nincs igazán túl sok értelme. és ha most azt játszuk, hogy többet vagyok ébren éjszaka, mint nappal, hát ezt játsszuk, istenem, volt már ilyen, és nem voltak azok igazán szomorú idők, as far as i recall.

meg az őrült dizájnok szeretőinek

szegény ausztrál srác, aki tegnap oly vidáman odavetődött az asztalunkhoz enyhe sokkot kapott a 18 éves fejével, amikor valahogy kiderült, hogy egy hónap múlva férjhez megyek. szegény, mennyi esélye volt annak, hogy az asztaltársaság másik nőnemű egyede egyben az általam ismert egyetlen férjes asszony a generációmból? nem győztük magyarázni utána, hogy ez nem magyar szokás, éppenséggel csak így sikerült, de tényleg, nem ragaszkodik minden magyar lány ahhoz, hogy izibe bekössék a fejét.

bár ha belegondolok, mintha említette volna, hogy már a 9 sör és nyolcadik feles után tart, gyanús is volt, hogy egy csomag tigris szofival hadonászott és üvöltve magyarázta, hogy biszt szigárecc in dö vörd, méjt. szóval valószínűleg arra sem emlékszik, hogy találkozott velünk…

uram jézus, mintha a feszített víztükrű kád nem lett volna elég, ami mellesleg a plafonból folyik a víz, most meg ezt találtam meg, amikor naívan az eurovízió borzadályait gugliztam. mennyire volt begombázva az, aki ezt a rózsaszín tankot odavizionálta? a hadsereg kórusának meg kell a kis mellékes hó végén, hogy lassan gyakrabban hallani őket a rádióban, mint madonnát? és mi a szarnak ugrál ott még vagy 50 laza arc, csak úgy? mert mondjuk a látványos travellinget és a taktikus füstöket értem, az a tátogást hivatott eltakarni…

update: na jó, megtaláltam a teljes videót, az legalább a férfi
kórust és a pattogó táncosokat megmagyarázza, már nem merem berakni a
videót, mert elájul a kedves olvasó, de azért közvetlenül a tatu előtt
van egy pofás kis dobolás, azt tudom ajánlani. a rózsaszín tank attól
még mindig érthetetlen. 

feszített víztükrű kád, hát persze, ha van egy 650 négyzetméteres családi házam, ami megveszek pár millió dollárért, bizonyára a három fürdőszobám egyikében szeretném, ha feszített víztükrű kád lenne, persze a túlfolyó víz a rendszert visszaforgatja nekem, így még természettudatos is vagyok.

és ez nem egy dubai-i lakberendező show, egyszerű mezei kis kanadaiaknak szól. és komolyan, láttam én már 80 négyzetméteres nappalikat üvegfallal meg nyolcszorosan felcsiszolt márványpadlókat, nagyon szép és nagyon hűvös nyáron, ami jól jön az 50 fokban, ellenben zokniban meglehetősen csúszik. és még az is oké, hogy több fürdőszoba van egy lakásban, mint ember, de feszített víztükrű kád baszd meg? ezen most sokkot kaptam asszem.