már vagy két hete akarom lefényképezni eztet. most végre sikerült.(szokásos ráklikkeléstől nagyobb lesz)

á csak kiugrunk a könyvhétre, úgyis esik az eső, úgysem veszünk semmit, á dehogy. 

micsoda? vadi új karinthy szatírák 500 pénzért?  ennyiért még antikvárban is megérné!

na, annyi előnye talán csak van ennek a rengeteg lakberendezős műsornak, amit mostanában fordítok, hogy lassan megfantáziálom a lakásunkat is…

fijanszét egyébként hajnali 3-kor botrányosan józanul kaptam vissza, szóval most már tényleg nincs már semmi, csak a célegyenes, meg mellesleg 300 tonna munka, hiába próbáltam meg előre dolgozni, bevallom, nem vitt rá a lélek, azt hiszem kibaszottul elegem van ezekből a sorozatokból, kb olyan, mintha egy gyárban dolgoznék. 

persze ennél jelentős mértékben jobban érdekel az, hogy hogyan fogom körbefotózni a garda tavat (tót? tótót?), annál is inkább, mert kompakt gépemmel rohangáltam mostanábban, point and shoot, mit nekem dérítő vaku és társai… (már ha így hívják, egyszer mindeneserte már rájöttem, hogy miért jó az nekem, ha használok olyat…)

és ha már fotó, akkor mindenki járjon anti-esőtáncot, hogy NE essen szombaton olyan f1 és f3 között. meg lehetőleg este 8tól se nagyon…

és hosszú évek után újra: éljen az Uriah Heep!

azt kell, hogy mondjam, remek volt a lánybúcsúm. sosem voltam még ilyen ünnepségen, de lenne rá mód, bármikor megismételném. voltak vicces feladatok, aminek kapcsán szereztem egy ófrancia jegyzetet, felmásztam a szimplakert pultjára egy üveg baileysért, megtaláltam a 300,000 izlandi közül azt az egyet, aki történetesen budapesten jár. egész este egy óriási bugyogót lobogtatva haladtam, kivéve, amikor épp istentisztelet kezdődött a kálvin téri református templomban és valamiféle menet épp vonult befele. itt inkább megtorpantam, de ettől függetlenül kicsit nekimentünk az egyik tubásnak, de legalább nem szált ki a bugyogó a kezemből. természetesen árultam petrezselymet is, méghozzá rendőröknek, meg mindenféle tarháló punkoknak, akik kicsit belelegelésztek, majd nem vették meg, én meg nem adtam nekik pénzt borra, mindenki jól járt.

egy szó, mint száz, remek buli volt, közepesen részegedtem csak le a vége felé, de azt is kitáncoltam magamból, viszont rengeteg barátom ott volt, egyik kedvesebb, mint a másik. egyetlen szépséghiba, maga pogány judit maga nem volt hajlandó aláírni a bugyimat, bár jelzem, én is hülyének néztem volna magamat szerintem hasonló helyzetben.

most már csak azt várom, hogy hazahozzák fijanszét, akit ma reggel 9kor elraboltak, és elvileg holnap reggelig nem is nagyon kell várnom. majd csak elütöm az időt addig…

arról már nem is beszélve, hogy ez az egész annyira felbaszott, hogy ez volt a második gondolatom ma reggel 5:30-kor amikor felriadtam fijanszé vekkerére 3 óra alvás után. az első gondolatom az volt, hogy ma van a lánybúcsúm, de ettől még valószínűleg vissza tudtam volna aludni…

miért nem képesek az emberek elhinni, hogy igenis lehet az átlagnál gyorsabban elvégezni szellemi feladatokat? lehet, hogy nem szokványos, és ritkán látnak ilyet, de megesik. például velem.

világéletemben gyorsabban fejeztem be mindent szellemi feladatot, és ez rengeteg embernek nem tetszett. legjobb abszurd példa gimnáziumi éveimből származik, amikor utolsó évben rendszeresen be kellett menni szombatonként 4 órás próbaérettségiket irogatni. nem egyszer, hanem mondjuk minden második héten. tudván, hogy a francia oktatási rendszer összekeveri az iskolát a gyárral, ezért rendkívül lélekelemelő volt heti 5 napot reggel 8-tól délután 5-ig a tanintézményben dögleni, majd szombaton még 8-tól délig. lényeg, hogy az első három dolgozat pont irodalom, filózofia és angol nyelv volt, másfél óra alatt befejeztem őket mert történetesen jó voltam ezekből a tantárgyakból (ez az angolt leszámítva azt jelenti, hogy 8 oldalas elemzéseket/értekezéseket írtam meg). beadtam, hazamentem, visszafeküdtem. a harmadik után behívtak az igazgatóhoz, hogy ezt hogy képzelem. miért nem használom ki a 4 órát, nem lehet így összecsapni a dolgokat. kérdően mutogatok a csillagos ötösökre amiket kaptam a korábbi dolgozatokra, hogy mit csaptam ezen össze? de hát én nem olvasom át. de igen. akkor olvassam át még egyszer! biztos tudnék még mit írni. de hiszen már így is bőven meghalladtam a minimális terjedelmet. nem baj, mutassak nagyobb tiszteletet az érettségi intézménye iránt, meg egyébként is, ilyet még nem látott a világ, hogy a diák nem használja ki az időt, amit kap, ne vicceljünk már, ez pofátlanság. nem faggattam őket arról, hogy ezek szerint a munka minőségét az izzadtság mennyisége határozza meg, vagy az, hogy esetleg "megérdemlem" e a jó jegyet 4 óra látványos szenvedés után? nem baj, hogy nem jut eszembe a berlini fal leomlásának pontos dátuma, ha én 4 óráig látványosan próbálok visszaemlékezni rá, akkor azért megkapom a pontot a kérdésre? esetleg ha félreértelmeztem pascal szavait, akkor erre én magamtól rá fogok jönni, csak üljek ott elég hosszan? mi lett a végeredmény? megtiltották, hogy hazamenjek, minimum 3 órát bennt kellett ülnöm minden egyes ilyen dolgozaton. az első órában az asztalra borulva aludtam, utána még félóráig reggeliztem, mindenki boldog volt.

napjainkban: egy korábbi beszélgetésben véletlenül elárulom egy szerkesztőnek, hogy én egy nap alatt megcsinálom a 20 perces sorozatot amit ő szerkeszt. hülledezik a telefonban, hogy de hát azt nem lehet annyi idő alatt megcsinálni. már bánom is, hogy szóltam. meg is van az eredménye, három nappal később hív, hogy ő akar úgy határozott, hogy a két lehetséges percdíjból az alacsonyabbikat fizetné nekem, mert a szövegemen nagyon érződik, hogy "sietek". ne értsem félre, nagyon szépek, magyarosak és mondhatóak a kiállásaim, sokkal jobbak, mint a korábbi fordítóé, és nagyon jól érzem a ritmusát és a lendületét a sorozatnak, de apró dolgokon jól érződik, hogy "sietek", hisz az előző részben is ni, azt írtam plafon, nem azt, hogy mennyezet. ő teljesen biztos benne, hogy én tudom, mi a különbség, de hát tudja, milyen sok dolgom van, bizonyára ezért vagyok kénytelen így sietni és a nagy rohanásban felcserelém a két szót, van ez így. életemben nem találkoztam ezzel a nővel, mondjam most azt neki, hogy higgye el, így hirtelen fingom sincs, mi a különbség a kettő között, bizonyára a templomnak nem plafonja van, de családi házak esetében nem tudom, miért nem használhatom őket szinonímaként. de főleg, kezdjem el neki magyarázni, hogy ez a szöveg át van olvasva általam egyszer, és még egyszer valaki más által, nincs benne helyesírási vagy gépelési hiba, ha 4 nap alatt csinálnám meg ezt a munkát, akkor is bennehagynám a plafont, mert amikor dolgozom, készen esnek ki a dolgok az agyamból, a lehető legjobbat írom le, amire képes vagyok és ahogy pascal félreértelmezet szavait, ezt a hibát se fogom kiszúrni, mert az agyamban van valami félrekódolva, nem az idő-tér kontinuumban.

(és még van pofája megkérdezni tőlem, hogy ez így nekem anyagilag megéri-e. bizonyára kurvára megéri nekem bruttó 10 000 forintért négy nap alatt megcsinálnom egy részt, vagy nem is tudom, pontosan mit képzel, fotoszíntétizből élek és a számláimat is oxigénnel fizetem be, vagy mi a fasz?)

hihetetlen dimenziókban fel tud baszni az emberi korlátoltság. ugyanez a nő nem mondott volna semmit, ha előadom a hattyú halálát, hogy iiigen, ez egy nagyon nehéz feladat, 2-3 napot szokott igénybe venni, pontosan ahogy ő azt megmondta, ő se tudná gyorsabban megcsinálni, akkor én már végképp nem. hogyan is tudnám. hisz én is tudom, hogy a jól végzett munka csak összecsapott munka lehet. nyilván.

az ilyen napokon annyira kristálytisztán látom, hogy nekem semmi keresnivalóm nem lenne egy szervezett munkahelyen, mert nap mint nap ezzel a gonddal találkoznék…

te jó ég, nekem holnap ilyenem lesz.

tegnap még itt ültem, hogy jaj jaj, nincs társadalmi életem, aztán fél perc alatt betáblázódtam délután f4-tól ki tudja meddig éjfél tájékán.beszarás.

egyrészt most már tudom, hogy ne röhögjek, amikor azt magyarázzák, hogy a takarítás felér egy edzéssel.

másrészt meg egyszerűen nem értem honnan van ennyi könyvünk. bárhova nyúlok, könyvet találok! de legalább szeptemberi beköltözésünk óta most először sikerült rendesen bepakolni mindent a polcokra.

pár napja megnyugodtam esküvő fronton és ez többek között annak tudható be, hogy megcsodálhattam egy volt osztálytársam esküvői fotóit facebookon. ekkor rájöttem, hogy bizonyos dolgokat mi egyszerűen nem fogunk tudni elrontani, mivel nem egy szekéren , konflison hagyjuk el a házasságkötőtermet, nem fotózkodunk műtavon idilli csónakázás közben (a fotós biztos extra felárat kért a hattyúkkal folytatott ádáz harc miatt), bármit csinálok, nem fogok 25 évesen úgy kinézni, mint tulajdon öreganyám a tavaszi nagytakarítás után, és fijanszéra senki sem fog rátukmálni egy négy számmal nagyobb fosbarna öltönyt.  miért nem szól senki, hogy már egy csomó akadályt bevettem, csak észre se vettem?