most mondanám, hogy legközelebb szóljatok, hogy nem fogom élvezni a 100 esküvői meghívó kézzel történő megírását, de hát ugye nem szólok, mert hát ugye.

hát őszintén szólva nekem tetszik a mai időjárás, hiába nyálkás és undi, itthonról ülve, egyedül a lakásban kifejezetten kellemes, nem hivalkodóan szép, nincs szikrázó napsütés, ami mind azt súgja neked: gyerünk! aktívabban! a mai idő sokkal megértőbb, egyáltalán nem változik, az esőfelhő úgy van vele, hogy nyugodtan igyál még egy kávét és olvasd el harmadszorra is a bulvárhíreket, ő igazán ráér, nem siet sehova.

hah, fotós!na az sincs még. jaj.

ma reggel kicsit lassan fog az agyam (bizonyára van hozzá némi köze annak a három vicének, amit kedélyesen elfogyasztottam válogatott társaságban), így amikor megtudtam, hogy ma 13-a van, nyugtáztam, hogy hurrá. amikor azonban felhívták rá a figyelmemet, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy egy hónap múlva van az esküvőm, csak a hűháig jutottam…

(és még nincs cipőm, tortám, zeném – bevonulós, zeném – táncolós, virágom, és főleg pénzem)

egy éjszakába nyúló beszélgetés kapcsán megfogadtam, hogy a blogomban lehetőleg nem a munkámról fogok beszélni, ezért most két remek sztori közül a kevésbé "munkait" válsztanám, ami röviden csak annyi, hogy egy házibuliban egy svéddel (aki magyar, de ez most szinte lényegtelen) beszélgettünk a szinkrongyártásról. elmesélte, hogy svédországban hogy megy ez, hány lektor van, mennyi idő és mennyi pénz (értelemszerűen sok), majdnem sírva fakadtam. aztán elmondtam, hogy itthon hány lektor, idő, pénz nincs, erre ő fakadt majdnem sírva. 

az ilyen beszélgetések csak azért jók, mert legalább valaki megerősíti azt a józan érzésemet, hogy ez így nem normális. nem mintha ettől bármi is változna.

bizonyára gyakrabban hívnék meg embereket magunkhoz, hogy ha a baráti összejövetelt nem fél napos őrült takarítás előzné meg, amit nagyban nehezít, hogy a porszívóval csak három részletben lehet felporszívózni a lakást és minden egyes fázis között fél napnak kell eltelnie, míg a mosható szűrő megszárad… tiszta logisztika.

i need a set of new friends…

na jó, én még nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy bizonyos történelmi dolgokra konkrétan emlékszem. ilyen például az Euró-alagút megnyitása. biztos azért is maradt meg bennem, mert a hülye franciákhoz jártam iskolába, és akkor a csapból is ez folyt, mindenesetre most kicsit furcsa érzés egy erről szóló ismeretterjesztő filmet fordítani…

viszont az határozottan érdekel, hogy hogyan oldják meg azt, hogy a közlekedés egyszer csak átmegy a másik oldalra. felbérelték eschert, vagy mi?

nem életem legjobb képe, de valamiért mégis tetszik. tessék kommentálni!

a minap elindultam budi papírt venni a rossmanba a sarokra, út közben eszembe jutott, hogy veszek egy u lakatot is a szemközti bicikliboltban, kis meditálás után úgy gondoltam, inkább azzal kezdem, mert mégis csak jobb egy u lakattal a hónom alatt bevonulni a rossmanba, mint 10 guriga 4 rétegű rötyi papírral.

a közelgő május elsejei hosszú hétvége örömére az egyébként elég nagy bicikli bolt tele volt biciklit vásároló emberekkel (méghogy világválság, abban a boltban 80 alatt nincs bringa, és nem az olcsóbb kategóriát vették, higgyétek el). nagy nehezen megtalálom a lakatot és beállok a kígyózó sorba. ácsorgok, bámészkodok, a sor nem halad. többen feladják, közelebb kerülök a kasszához, ahol még mindig ugyanaz a két ember áll. vettek egy biciklit, ki akarják fizetni, de biciklit közben hátul épp beállítják. na jó jó, de milyen biciklit vettek? egy olyan szürkét, háromszázé, versenyt. pénztárosnő üvöltve érdeklődik a kollégáitól, ugyan má, mit vettek ezek és mennyié, mit üssek most be. míg kiderítik, a vásárlót elkísérő köpcös 30-as pasas egyre hangosabban nyavalyog, hogy siessenek már, mert ő rossz helyen áll az audival, és neki kell hazavinnie a bringát. a vásárló felajánlja, hogy addig ő kiáll a sorból, hadd haladjon, mire a pénztáros ráförmed, hogy az nem úgy van, mert a négy ezer forintos lámpát ő már beütötte a gépbe, meg kell várni, míg kiderül, hogy mennyibe is kerül pontosan a háromszázas bringa. ezen a ponton két dolog történik, egy jó és egy rossz: a jó, hogy a kedves vásárló úgy dönt, kifizeti a négy ezer forintot külön, a rossz pedig, hogy audis barátja felfedezi az egyik falra felszeret különböző dudákat és kürtöket, és elkezdi őket sorban kipróbálni. egy roppant idegesítő hangú béka megtetszik neki, azt nyomogatja megállás nélkül, közben az ujján pörgeti a slusszkulcsot és vigyorogva figyeli a sorbanállókat. "- nem zavar titeket?" senki sem felel. "jól van, akkor folytatom, majd szóljatok, ha elegetek van belőle". erősen elgondolkodom, hogy véletlenül bumerágnak nézem az u lakatomat, és véletlenül kupán vágom a jóembert, majd kidobom a mellem és rámosolygok, hogy jaj bocsi, a csúnya lakatocska kicsúszott a kezemből.

hab a tortán, hogy amikor a nagy dudálást megunta és épp csend lett egy percre, a mögöttem álló pasas üvöltve elkezdett telefonálni a fülembe, hogy drágám lakatot veszek neked, fantasztikus, azt írja, hogy hetes védelem a tizenkettőből, jó lesz, ugye? lelkesen hadonászni egy nyözöge sodronyzárral, egy manikűrollóval szétvágom egy perc alatt (a minap egy ilyennel láttam lekötve két trek versenybiciklit, a darabja félmillió fajtából). amikor a pasi továbbra is üvöltve azt ecseteli, hogy mit és hol fog vásárolni vacsorára, erősen gondolkodom, hogy véletlenül megvakarom a hátam közepét és az ő agylebenyét az u lakatommal, de végül megesik rajta a szívem, és kedvesen javaslom neki, hogy inkább vegyen egy ilyet, mint én, sokkal jobb. annyira megörül nekem, hogy el is küld, hozzak neki egy ilyen remek lakatot, nehogy má fel kelljen adnia a remek helyét a sorban. hát baszd meg, remélem a csajod a lábára ejti a kurva lakatot és eltörik a lábujja.