végre elbucsúztunk harmadszorra is, az utolsó utáni felest is megittuk, még egy tánc, még egy vacsora, még egy házi gulyásleves, még egy krémes, egy gyors telefon, egy pár üzenet.

a végtelen fáradtságból fakadó bambaságot megszakító pánikrohamoknak is vége, tökéletes a csend és nincs más feladat, csak telepakolni a bőröndöt. minden más most már teljesen mindegy.

oke, hogy mindig is akartam tajfunt kozelrol latni, de talan ha nem egy napon erkeznenk HK-ba, mindketten boldogabbak lennek…
(persze meg sok minden valtozhat addig, lehet, hogy kis esocske lesz belole, vagy elkanyarodik, vagy barmi)

a mai bécsi kiruccanás némiképp kaotikusan kezdődött, de végül a tervezett indulás után egy órával már úton voltunk a Kártyással és az utolsó percben beesett BB-vel, ölünkben a macskával és az újratelepítendő laptoppal, amit az akkori terv szerint még Szentendrére vittünk volna, ha nem változott volna meg a terv párszor menetközben, aminek következményében a laptopot jól elvittük Bécsbe majd vissza, de legalább szakszerűen telepítettek rá egy windowst abban a pár órában.

miután leraktuk Mancit a lakásban, ahol a két másik macskát gyanakvással, a két kanárit viszont annál nagyobb áhítattal fogadta, lecsoszogtunk a Museum Quartierbe, ahol egyszer csak csatlakozott hozzánk Psychedelic Sista, aki épp az ott zajló divathétről tudósított. miután elsztorízgattunk ázsiai útjainkról, beterelődtünk vegan házigazdáinkkal a város legjobb wienerschnitzelezőjébe és a fáradtságból és a társaság összetételéből adódóan elvacsorázgattunk három nyelven.

a városban töltött 6 óra után újra autóba pattantunk, hazafele BB szakvéleményét hallgattuk az eboláról, majd mindenki hazatért saját magához.

a lakás lehangolóan üres a macska nélkül, az elmúlt napok fizikai és érzelmi terhelése pedig teljes erővel csapott pofán, amikor beléptem a lakásba.

szerencsére pár perccel később felfedeztem, hogy anyukám nem csak elmosogatott távollétemben, illetve eltűntette a múlt heti buli üres üvegeit, de áthozta a bőröndöt is, amiben az alábbi plüssállatkát fedeztem fel. egy hónapja mutattam neki, hogy szerintem mennyire cuki ez a szörny, de nem merem megvenni az unokahugaim születésnapjára, mert biztos túl démoninak ítélik majd a szülők.

most, hogy a windows közölte velem, hogy az 500 gigás külső merevlemezemet nem fogadja el USB meghajtónak és ezzel elakadtam az újratelepítési folyamatban, nem bírok már mást mondani, csak azt, hogy legyen már hétfő délután 5, és üljek az ablak mellett és lássam távolodni magamtól Budapest utcáit és induljak már el, messze ettől az őrülettől, minden mindegy alapon.

de előtte még megjárjuk holnap Bécset, mert persze közelebb nem találtam macskasittert.

(windowst újratelepíteni meg azért kell, mert eladom a régi gépemet, értelemszerűen jobb lenne most és nem fél év múlva és ha most valaki felveti, hogy ezt igazán korábban is megtehettem volna, akkor sikítani kezdek és Hong Kongig abba sem hagyom).

biztos a kialvatlanság is segít, de ebben a nagy utazás előtti fura állapotban valahogy elszabadultak az emlékmorzsák az agyam (mondhatni, elgurult egy kicsit a gyógyszerem) és teljesen idétlen flashbackekkel, illetve hülye társításokkal szórakoztat.

pár órája tisztán láttam magam körül a damaszkuszi kaktuszerdőt a város szélén, ahova elmentünk időnként, én meg a magam 6 éves magasságomból bámultam az óriási, legalább 2 méteres kaktuszokat, furán egymásba kapcsolt lapát leveleiket, amik meglepően fonnyadtak voltak és a rajtuk díszelgő, nevetségesen kicsi és irreálisan sárgás színű kaktuszgyümölcsöket. fel nem tudtam fogni, hogy hogyan szedték le a sűrű sorokban lévő növényekről ezeket a gyümölcsöket, amiért családom kiemelten lelkesedett, főleg, miután megtanulta, hogy szigorúan gumikesztyűben kell őket fogyasztani.

az előbb pedig megjelent előttem a Tyúkszarfalvai szállás udvara, a rövid kis betonozott placc, ami az iroda épületét elválasztotta a szállástól (ott készült a fejlécben látható száradó gatyás kép is). reggelenként álmosan, bedagadt szemmel, sokszor vizes hajjal siettem át rajta, miközben gondolataim akörül forogtak, hogy vajon sikerült-e időben felébrednem ahhoz, hogy még elcsípjem a reggeli gőzgombócot, vagy vajon délig éhen maradok-e. nap végén már általában sötétben csoszogtam át a placcon, ilyenkor mindig megcsapott a hihetetlen fülledt, párás meleg idő, amin 12 légkondiban töltött óra után rendre mindig meglepődtem. időnként a főnökön mérgelődve haladtam a szobám felé, máskor, ha jó volt a vacsora, vagy ne adj Isten a kollégákkal sikerült elmenni a faluba vacsorázni (és esetleg sörözni), egész vidáman baktattam vödrökkel tarkított hálómhoz, ahol egy pár békés, bugyiban dohányzással töltött óra várt rám és esetleg a könyvelő felemelő társasága.

miután tudatosítottam magamban, hogy hiába néz ki minden szinte pontosan úgy, mint a 7 másik alkalommal, amikor főnököm őrületének hódolva összepakoltam az életemet és elrepültem a világ túloldalára, ezúttal csak a “jó rész” jutott, hirtelen átéreztem újra azt a végtelen megkönnyebbülést, amikor egy extrán idegtépő, majdnem 5 hetes Tyúkszarfalvi epizód után kiléptem Hong Kongban a Hung Hom pályaudvar elé, újból megcsapott a légkondi utáni döbbenetes meleg pára, én pedig fellélegeztem, zsebemben egy elhasznált kínai vízummal és a tudattal, hogy már nem tud visszahívni.

igen, most ez lesz, a végtelen megkönnyebbülés és a meleg pára és még kínai vízum se kell hozzá.

(véletlenszerű, de szórakoztató részlet, hogy közel 7 hónapnyi mindenkori Tyúkszarfalván (legyen az a déli, vagy az északi kivitel) töltött szenvedésért, most közel 7 hónapnyi HK-ban töltött élvezkedés következik).

most már az a része van az utazás előtti őrületnek, ami annyira nem tetszik. most például felkeltem hajnali fél 5-kor befejezni egy melót (azt most nem is tudom mire vélni, hogy a vekker előtt 10 perccel magamtól felébredtem, pedig 1 után aludtam el) és folyamatosan pörögnek a fejemben az elintéznivalók.

giccses or not, az elmúlt napokban ez a zene tartotta bennem a lelket:

rendkívüli módon készülök az útra, már megnéztem a HK-i moziműsort…

és utána majdnem 7 hónapig (naná, hogy vérszemet kaptam és február helyett április elején jövök majd vissza) ezt fogom nézni:

erdekes, mikozben idonkent ertelmetlen panikrohamokat kapok, hogy jezusom, elmegyek 7 honapra a vilag masik felere, amikor olyanokat kerdeznek, hogy “tudod mar, hol fogsz lakni?”, illetve “nem fogsz kifogyni a penzbol az ut felenel?” vidaman megvonom a vallam es csak annyit felelek, hogy “nem tudom”.

(persze nem ment el teljesen az eszem, legalabb 3 kulonbozo kanapefelajanlasom van HKban, amivel elhetek, illetve szabaduszo forditokent munka tobbnyire mindig van, de a reszleteket tenyleg nem tudom meg es nem is izgat).

tegnap tök véletlenül belesétáltam Hubbie-ba az utcán, akivel legutoljára 2012 májusában beszéltem, de az sem volt egy matyóhímzés (úgy igazán kedvesen talán 2011 november elején kommunikálhattunk egymással).

megkérdezte, hogy ugyan minek megyek én HKba és mivel mostanában mindenki ezt kérdezi, elkezdtem gondolkodás nélkül mondani a betanult szöveget, hogy 3 évig dolgoztam egy kínai cégnek, sokat voltam kint, megtetszett a város, amikor a felénél valahogy rájöttem, hogy mégis csak a volt férjemmel beszélek, aki történetesen segített bepakolni ezeknek az utaknak a felénél.

vagy egy órát beszélgettünk, még röhögcséltünk is, de ez a némiképp abszurd párbeszéd részlet győzőtt meg igazán arról, hogy ez az egész végre mindkét oldalról le van zárva (mert különben nem kérdezné, hogy miért megyek, mert értené, én meg emlékeznék, hogy tudnia kellene, hogy imádom HK-t).