hogy részemről teljesen kiszámíthatóan működik. a bénultsági fázisból azt hiszem az imént léptem ki, amikor félálomban felkiálltottam, hogy biztosítótű! és veszettül neki álltam 5 különböző listát írni (mit kell indulás előtt elintézni, mit kell indulás előtt még venni, mit kell kivinni, ruhákra, dokumentumokra, gyógyszerekre, életmentő lószarokra  (lásd még: biztosítótű) lebontva). mondjuk hogy az jó kérdés, hogy az Unicumot és a szúnyogírtót vajon miért írtam a fontos dokumentumok listájára…

ahogy sejtettem, az indulás előtti pánik remekül utolért, tulajdonképpen talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy csak most, amikor azt hittem, hogy már napokkal korábban sípolni fog minden életfunckiómat mérő gép.

szóval most itt ülök, aktívan hiperventillálok és igyekszem konstruktívan kezelni a tényt, hogy másfél hét múlva elhúzok a világ másik felére fél évre…

a búcsúbulik vasárnap reggelre befejeződtek egy nagyon erős szombattal, ami a maga szomorúságával együtt mégis katarktikus volt. reggel 7-re értem haza, utána még kedélyesen megreggeliztem, miközben három macska kavargott a lábamnál és azt éreztem, hogy szégyen, vagy nem, de meg vagyok könnyebbülve, hogy legalább túléltem ezt a hetet (és a gyomorbajaim is meglepő módon elmúltak addigra).

némi alvás után a napot kellemes bambaságban töltöttem moziban, étteremben és kocsmában vidám lánytársaságban. hazafele az esőben már kezdett felszakadozni az agyam tompasága és egyre többször nyilalt belém, hogy két hét múlva én megyek el, most már ezzel kellene foglalkozni, de még mindig teljes nyugalommal tudtam lefeküdni.

valószínűnek tartom, hogy ez az utolsó 24 órám, mivel épp nem sújt sem a búcsúzkodás sem a készülődés stressze, igyekszem kihasználni.

az állandó rinyálás helyett inkább megosztom a napi hülyeséget is: holnaptól pár napig őrült macskás nő leszek, mert Volkov kedvesen rámtestálta a két macskáját (köztük a hírhedt miniszart), míg ők költöznek. határozottan kíváncsi vagyok, hogy ez mit fog eredményezni…

azt hittem, ennyi ev utan fapofaval es haborithatatlan lelki vilaggal tudok mar bucsut mondani kozeli baratoknak.
azt hittem, lelki bekemnek eleg lesz a tudat, hogy nekik jobb lesz ott, ahova mennek.
azt hittem, megnyugtat a racionalis gondolatmenet, ami bucsujuk mogott all.
azt hittem, szokasos flegmasagommal lerendezem az egeszet.
azt hittem, hogy en nem vagyok ennyire lojalis es erzelmes.

annyi mindent hittem, de ez mind nem segit ezen a nyomorult erzesen, ami belengi az egesz hetet es amin se alkohol, se sutemeny, se kenyszeres alvas nem segit.

némiképp ironikusnak tartom, hogy összesen 7 hónap Tyúkszarfalva alatt nem fogyasztottam annyi széntablettát,

mint az elmúlt 3 napban.

amikor a minap azt írtam, hogy vidám hétnek nézek elébe, nem gondoltam, hogy már kedden (hopp, 1 perc múlva már szerda van) elegem lesz belőle.

a tífusz induced levertség ugyan elmúlt, de a kisebb-nagyobb megszakításokkal 3 napja tartó hasmenésem nem különben kellemesebb egészségügyi időtöltés, főleg, hogy a teljes kiszámíthatatlanság jellemzi, így nem tudom eldönteni, hogy merjek-e enni, amikor épp farkas éhes vagyok, vagy ez csak valami aljas trükk. a lakást mindenesetre nem igazán hagytam el két napja és legjobb barátom a széntabletta.

a búcsúzással kapcsolatos szívfájdalmaimon mit sem könnyít, hogy bárkinek mondom, mindig azt a választ kapom, hogy “de hisz te is mindjárt elmész”, mintha ez bármire is megoldás lenne, hisz én visszajövök, de ezek a barátok nem lesznek már itt akkor. és a két rettegett búcsúbuli még előttem áll

ami az elmenést illeti, az sem igazán praktikus, hogy míg a hátralévő 3 hétben kellene gőzerővel elintéznem rengeteg dolgot, álmaimban szüntelenül hongkong utcáit járom és lélekben néha már egyáltalán nem vagyok itt. de mivel ott sem vagyok igazán, valahogy leblokkolom magam egy teljesen idétlen vákumban és csak ülök az önsajnálkozásban, kekszet majszolva, majd néha sikítozva a budi felé rohanva. oh glory.

úgy érzem magam, mint aki neki ment teljes erőből a kilincsnek és az ajtót is lefejelte hozzá, időnként kicsit remegek és hőhullámaim vannak, de sötét árnyakat még nem látok és az agyam is tiszta még. azért a lázcsillapítót preventíve bevettem.

eljött a tífusz napja, 2 órája nyomták belém az oltást, a karom fáj mint atom, más bajom különösebben nincs, érdeklődve várom, mi fog történni, mellé természetesen dolgozom, mert miért is ne.

utálom a búcsúbulikat. tegnap is voltam egyben, ami ugyan csak egy távoli ismerősé, de hirtelen mindenki arról kezdett el beszélni, hogy hány másik búcsúbuliba megyünk a közeljövőben és mivel nem akartunk ettől lehangolódni, egyre vadabb színű bólékat ittunk vödör számra és dekadensen táncoltunk a 90-es évek slágereire. 

aztán előkerült az a pasi, akivel a múltkor az illegál buli táncparkettjén hajnali 4-kor sziriáról kezdtem el társalogni (mert gondolt egyet és megtanult arabul, majd kiment pár hónapra 2009-ben) és tömény másfél óra nosztalgiázás következett, ami rövidtávon felettébb üdítő volt, de miután Vöröskével bolyongtunk még pár órát a hatodik kerület utcáiban és megbeszéltük, hogy akkor pénteken találkozunk az ő búcsúbuliján, bumerángként vágott pofán életem összes búcsúzása, megspékelve a gyerekkorom mostanra megsemmisült helyszíneivel.

biztos nagyon festői látvány lehettem hazafele, amint az esőben, világító kék bólétól kissé részegen csoszogtam haza, diszkréten sírva és anyázva a sorsot, hogy miért sújt engem ilyen szarokkal.

(persze mostanra már minden jobb, mert hát life goes on, de nem lesz egy vidám hetem, már érzem).