időről időre csodás kishitűségi hullámok törnek rám az élet mindenféle területén. az egyik ilyen terület a magyartudásom szokott lenni, ami ugye elég kellemetlen, mert történetesen pont abból élek, hogy tudok magyarul (meg franciául, meg angolul, de a fordításban sokszor a célnyelv ismerete fontosabb). 

tegnap átjött anyukám bátyám feleségével és az iker unokahugaimmal, hogy megnézzék a macskát. húsz perccel később beállított apám bátyámmal, hogy elmenjünk hármasban sushizni. összesen fél órát tartózkodott a teljes közvetlen családom a lakásomban, ezidő alatt a következők történtek:

– az unokahugaim hangos visítozás közepette (3 évesek) örültek a macskának, de néha mégis inkább féltek tőle.

– bátyám felesége egész idő alatt kitartóan rettegett a macskától, mivel macskafóbiája van.

– bátyám ugyan nem fél a macskáktól, sőt, kifejezetten szereti őket, de annyira allergiás rájuk, hogy az erkélykorlátba kapaszkodva tüsszögött, kezében pezsgés alatt lévő kálciumtablettával és szemcseppel.

– anyám felváltva a gyerekeket féltette a macskától és a különböző törékeny dekorációs szarjaimat a gyerekektől.

– részemről egyértelműen a macskát féltettem ettől a felfordulástól (teljesen jól viselte, szerintem az se rázta volna meg különösebben, ha a gyerekek ráülnek)

– apám mindeközben a legkényelmesebb fotelben ücsörögve kávézgatott és a könyvespolcomat tanulmányozta.

gyanus ez nekem, a munkat leadtam idoben, nem mentem sehova, a karom kicsit faj, de ennyi. igaz, a tifuszt kitoltam 10 nappal, azert megis csak…

most azt játszom, hogy versenyeztetem a délelőtt kapott oltás mellékhatásait a határidős munkával. vajon azelőtt rogyok össze nyöszörgöve, hogy leadnám, vagy utolsó erőmmel még meg tudom majd nyomni a send gombot?

most még gyanúsan jól vagyok, csak a karom fáj, de mit az nekem.

minden liberalizmusommal es kreativitasommal egyutt nehezen birom azt ertelmezni, amikor a buli heveben egy meleg srac oda lepett hozzam es kozolte, hogy olyan gyonyoru vagyok, hogy a kedvemert leszbikus lenne.

öt perce merült fel bennem a gyanú, hogy a törzshely új pincére tegnap este talán nem egyszerű barátkozás céljából ajánlotta fel fél óra cigarettázgatás után, hogy szívesen hazavisz kocsival, ha már úgyis bezárt a kocsma. (akkor és ott persze nem esett le a tantusz).

ma harom embert hivtam fel euforikusan, hogy vegre felujitottak a “feny utcai piac seggeben levo szuper bauhaus hazat, amiben a galaktika van, felfujhato ufoval az ablakban” (korabban konkret golyonyomok voltak meg rajta).

mondanom se kell, egyikuk se tudta, mirol beszelek, de cserebe az egyik megkerdezte, hogy mi az a galaktika.

egy kibaszott drog ez az egész, mondom én nektek.

ahogy a kétségbeesést lassan felváltja a beletörődés, leteszed a telefont, hazatekersz a kocsmából és egykedvűen leülsz a gép elé. majd átlendülsz a holtponton, felébred az agyad, és hirtelen teljesen biztosan tudod, hogy amit most írsz, az megkérdőjelezhetetlenül jó lesz. csillog a szemed, kitágul az agyad, két napi munkát megcsinálsz éjfél és reggel 7 között, majd eufórikusan vigyorogsz, amikor elküldöd és lekapcsolod a villanyt, mert már úgyis nappal van. isten király vagy, zseni a zsenik között, ilyen agya a világon aztán senki másnak, ekkora koncentrációs erővel vasat lehetne olvasztani, ilyen önfegyelemre shaolin szerzeteseket kellene tanítani.

és ki emlékszik már arra a bősz fohászra 8 órával korábban, hogy ígérem, ez az utolsó, megváltozom, abbahagyom, jó kislány leszek, nem megyek kocsmába munka helyett, nem számítom az éjszakát teljes értékű munkaidőnek. mert bármennyire is szánalmas, de ilyenkor fél óráig tényleg az repít az egekbe, hogy végrehajtottál valami emberfelettit, valamit, amit nem is lehet megcsinálni.

aztán így ne essen vissza az ember lánya.

amikor ma hajnali 4-kor azon kaptam magam, hogy agyondolgozottságomban azt kérdezem egy kedves baráttól chaten, hogy “és azt meséltem már, amikor egy kínai bárban indiai angol akcentus versenyt nyertem 3 bangladesi ellen?” hirtelen belém nyilalt, hogy teljesen egyértelműen tulajdon apámmá fogok vállni, aki 60 évesen három sör után előszeretettel meséli, hogy a 70-es években bangladesben csak síruhát tudott olcsón venni az egyszeri turista, de mivel arra nem tartott igényt, inkább egy 10 kilós húsdarálóval tért haza. (true story, a húsdaráló azóta is megvan)

többet nem vállalom olyan szöveg fordítását, amit írni (de jó eséllyel gondolkodni sem) tudó ember írt. főleg nem ennyiért. 

bővebben pedig: elegem van abból, hogy minden egyes elcseszett megrendelésnél (amiket ugyan igyekszem szűrni, de néha az én tűzfalam is benéz ezt-azt és azon kapom magam, hogy majonézről írt verseket, meg kim kardashian életét fordítom hajnali 4-kor gyakorlatilag levegőért) én érzem magam egy rakás szerencsétlenségnek és egy merő lelki defektnek, amiért nem bírok megoldani egy lehetetlen feladatot és amiért nem bírom lobotomizálni magam, hogy valahogyan ne zavarjon a képernyőn megjelenő IQ halál.

és persze lelkiismeret-furdalásom is van, hogy miért nincs több lelkierőm, miért nem ülök neki előbb, miért megyek el helyette élvezni az életet, miért nem tudom elfogadni, hogy a munkának nem kell, hogy értelme legyen, nem kell azt szeretni, nem azért van, az agyamat meg nyugodtan beakaszthatom a ruhatárba, azt senki sem azért adta, hogy használjam.

a fenti és a hozzá hasonló destruktív gondolatmenetek elkerülése véget már annyiszor megfogadtam, hogy nem szabotálom magamat vállalhatatlan melókkal hugyért-szarért, lassan csak megtanulom alkalmazni is az életemre.