a korábban beharangozott olaszságomat úgy terveztem, holnap kezdem, miután leadtam az IQ gyilkos bugyuta könyvfordítást, amivel hetek óta szenvedek. kitaláltátok, pár nap csúszásban vagyok, így a katarzis valószínűleg inkább szerdán jön el és nem hétfőn, de kit érdekel, a terveket már így is összeraktam magamban.

ezek szerint az elkövetkező kicsit több mint egy hónapot a regenerálódás jegyében fogom tölteni, így például újból FŐZNI fogok, FUTNI fogok, ÚSZNI fogok (ez a 3 úgy függ össze, hogy a félig szar kajáktól, amiket hülye időpontokban és mennyiségben fogyasztottam a munkamániám közepette, olyan vagyok, mint egy bamba bálna, ami így nyár közepén tényleg ideális). és igen, kiolvasom végre Maya Angelou fantasztikus könyvét, ami óriási hatással van rám lenne rám, ha lenne időm olvasni.

és elkezdek az útra készülni, ezért például különböző orvosok látogatásával felturbózom a fizikai állapotomat (ami egyébként teljesen rendben van, de a turbózás senkinek sem ártott soha), illetve lázcsillapítókkal és hűtőfürdőkkel felszerelkezve alávetem magam további oltási köröknek. elkezdem összeírni, hogy mit is kell magammal vinnem fél év világvégére, majd elkezdem kilogisztikázni, hogy mindez hogyan fér be és mibe.

ideje rendbe szedni a lakást is, ehhez motiváció gyanánt péntekre csajos vodkakóstoló partyt szerveztem magamhoz, ezzel garantálva a gyors és hatékony takarítást.

tele vagyok lendülettel, ötletekkel és energiával. emberekkel akarok lenni, egyedül akarok lenni, aludni akarok, átbulizott éjszakákat akarok, mindent akarok és most először volt bennem annyi, hogy ennek is hagyjak teret az életemben.

végre megvalósul a régi álmom, miszerint “akarok egy jó nyarat”.

emlékeztek még arra, amikor két hónapja leírtam, hogy úgy fellázadnék a munka ellen és barátokkal mulatnék, majd napkeltekor sétálgatnék a városban?

hát tegnap megvalósítottam. minden józan érvvel szembemenve eldobtam magamtól a billentyűzetet és beleindultam a városba, hogy francia barátnőmmel, Vöröskével megigyak egy fröccsöt. ez a terv sem volt annyira ártatlan, mint amilyennek tűnt, de amikor a HK-ból frissen érkezett Cz berobbant az asztalunkhoz, feladtam minden reményt a konszolidált és korai hazajutásra és egy kör pálinkával és tömérdek borral később a 92-es Bravo Hits válogatáslemezre csörögtünk az erre 12 éve bejáratot Szódában.

egy bezúzott lábujjkörömmel, némi Betadine-nal és leuklopasttal, valamint pár kilöttyintett itallal később bölcs és józan (micsoda irónia) gondolatnak tűnt a hazajutás, ehhez azonban némi bicikli keresgélés és 200 forintos pizzaszelet dukált, majd leültünk egy lépcsőre megpihenni egy kicsit és hirtelen reggel 6 lett, mi pedig a hunyadi téri piac kipakolását fixíroztuk kicsit elcsigázottan, de annál jobb hangulatban.

Vöröske minden ellenjavallatom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy az Andrássyn biciklire pattanjon (igaz, leuklopastos lábbal nem szórakoztató a sétálás) és elkarikázzon a reggeli napfénybe (később azért írt, hogy egyben hazaért). én pedig ott maradtam egyedül némi zenével és teljes lelki békémmel. hazafele vettem az irányt a hatodik kerületen keresztül, megnéztem a szegény kiégett épületet az köröndnél, ami valamiért a reggeli napfényben még így is nagyon festői volt. ezerszer jártam ezeken az utcákon, legkorábbi gyerekkori emlékeim kötődnek az Andrássyhoz, hisz ott jártam óvodába, mégis úgy tudtam rácsodálkozni minden épületre, mitha most látnám először.

és igen, még pékséget is találtam, ahol frissen sült pizzás táskát vettem, amit boldogan megettem menet közben, majd valamikor fél 8-kor végre bedőltem az ágyba.

a fotókon pedig talán látszik, hogy a fények… a fények fantasztikusak voltak.

mi egyébként családilag vagyunk tök hülyék, a minap anyukám az alice munro könyvről számolt be, amit épp olvas.

ő: – nagyon jó ez a könyv, de kicsit azért lehangoló. viszont nagyon jó a fordítás, még fel is tűnt.

én: – de nem azt olvasod, amit én adtam kölcsön neked?

– de igen.

– az az eredeti angol.

régóta gyanítom, hogy a metálkoncertek gyógyító hatással vannak rám, a tegnapi tarja is minden szarságot elfeledtetett velem (igaz, előtte vagy két órát ventilláltam a Kártyásnak). megpróbáltuk összeszámolni, hány Tarja és Nightwish koncerten voltunk az elmúlt 10 (?) évben, de valahol 8-9 körül elvesztettük a fonalat. abban azonban egyet értettünk, hogy az első koncerttől kezdve Tarja konzekvensen minimum CD minőségben énekel, de többnyire inkább jobban. szóval megérte ezért elvonatozni Székesfehérvárra és vissza (a Déli restijében sörözni hajnali fél1-kor pedig egyértelműen priceless élmény)

hangulatomról sokat elárul, hogy évek óta először feketére pingáltam a körmömet.

igaz, este metálkoncertre megyek a Kártyással és az jó lesz nekünk.

az elmult idokben kicsit elegem lett az
emberekbol. ez tobbek kozott azert is van, mert mostanra rendezodott at az eletem elegge ahhoz, hogy bizonyos emberekkel ne legyen mar kedvem tarsalogni, akik regen akar egesz kozel is alltak hozzam.
masreszt nem tagadom, ki vagyok merulve es ilyenkor fele annyira sem vagyok turelmes, mint altalaban (ami mar akkor sem tul sok).

ugyanakkor en nem szeretem nem szeretni az embereket, alapvetoen hiszek abban, hogy az ember a legerdekesebb dolog ebben a vilagban es minden ismerkedesbol lehet valami ujat megtudni. szoval a hangulatom mar egy ideje nem volt tul rozsas, olyannyira, hogy minden jozan eszem ellenere elmentem hetfo este f10kor talalkozni DD-vel es a fel HKi brancssal “meginni egy italt”.

ami ezutan jott filmbe illo jelenet volt. este 10kor bemutattak valakinek, akivel kedvesen osszemosolyogtunk es beszelgetni kezdtunk. es beszelgettunk megallas nelkul egeszen hajnali fel5-ig. a tarsasag tobbi tagja mar reg hazament, tobb kocsma bezart korulottunk, de mi egyre csak beszeltunk es beszeltunk teljes elvarazsolodasban es osszhangban.

nem azt mondom, hogy barmilyen karmikus magyarazata van ennek, elvegre lehet, hogy soha tobbet nem latom ezt az embert eletemben (sot, ez a legvaloszinubb). csak azt mondom, hogy visszatert a hittem az emberisegbe.

első találkozásom a macskákkal óvodás koromban volt, amikor vendégségbe mentünk és a nagy, vörös, Marci névre hallgató kandúr megkarmolta az arcomat mert Marci nem szereti a gyerekeket. hirtelen óriási nyüzsgés lett körülöttem, mindenki jajongott, fertőtlenítőt keresett, én pedig némiképp értetlenül álltam az események előtt. végül némi kölnivel lekezelték a sebet, kezembe nyomtak egy nagyon menő hőre színváltós matchboxot, hogy játsszak azzal,  én pedig illatozva ültem a macskától tisztes távolságra és lopva szemeztem vele, miközben tömtem magamba a vigaszsütiket és nyomkodtam a matchboxot, míg foltokban piros nem lett a kék festése.

második meghatározó élményem a macskákkal Szíriában volt 6 éves koromban, ahol a sok furcsa dolgon felül (úgy is mint napi öt müezzin, fura nyelvet beszélő emberek, másik fura nyelvet beszélő iskola, kézzel fogyasztandó ételek) macskák éltek az utcán. nem volt gazdájuk, nem tartoztak senkihez, de voltak fix etetőhelyek, ahova kiraktak nekik vízet meg ételt, napnyugta után gyakran lehetett őket látni gyülekezni. 10-15 macska mindenféle méretben és színben, egymást szemmel tartva igyekezett minél gyorsabban megenni, amit csak talált. óriási hatással volt rám ez az élmény, ha nem rángattak el kézen fogva, órákig képes lettem volna nézni a macskahordákat, amint fetrengenek az árnyékban, mosakodnak, vagy elég jellegzetes módon, vidáman alszanak. arrafelé a macskák pozitív megítélésnek örvendenek, gyakran járkálnak be a boltba, vagy sétálnak át komótosan valakinek a teraszán a családi összejövetel közepette. 

az egyik leglátványosabb macskalelőhely a henteseknél volt, mivel ők előszeretettel dobálták nekik a húscafatokat a frissen levágott birkáról. tisztán látom magam előtt, ahogy a macskák a hentes lábánál hullámoztak, majd egy-egy jól irányzott ugrással még röptében elkapták a falatokat. ennél is meglepőbb látvány volt az óriás szemetes konténerből előugró macskák hada, amikor az ember figyelmeztetés nélkül beledobott pár zsák háziszemetet. a mai napig az utcán heverő szemétről a belőle lakmározó macskák jut eszembe.

nem messze a lakásomtól van egy szelektív hulladék sziget, mellette egy grund, ami parkolóként üzemel. pár hónapja jellegzetes kismacska nyávogásra lettem itt figyelmes, de bárhogyan kerestem, macskát nem láttam. egy hónappal később három miniatűr fekete és egy grafitszürke macska kuporgott este a kerítés mellett az anyjukkal és én úgy megőrültem nekik futás közben, hogy magamról megfeledkezve hangosan felsikítottam, hogy “cica!” majd azzal a lendülettel nekimentem a szelektív kukának. nagyon drukkoltam, hogy megmaradjanak, így örömmel láttam pár hete, hogy remek bőrben vannak. nem is csoda, mert mostanra felfedeztem a vízes tálkát és a különböző dobozokat, amiben valaki egyérteműen hoz nekik ételt.  

ma este pont akkor futottam arra, amikor a néni lerakta az ételesdobozt a kerítés mellett, majd elment. előkerültek a kismacskák és az anyjuk, majd szépen lassan egyre több macska indult meg, némelyik kómotósan sétált át a másik utcából, némelyik viszont az egyik autó alól lesből támadt, amint lerakták az ételt. egyszer csak 10-15, különböző színű és méretű macska gyűlt össze lakmározni a szemetes árnyékában,  rám pedig indokolatlan boldogság tört rám.

erős anyai nyomásra ugyan, de mégis önállóan sikerült nemet mondanom egy egész augusztust elizélő melóra leendő olaszságom jegyében. ijesztő, hogy mennyire nehezen ment. (utána viszont annyira belejöttem, hogy lendületből elutasítottam egy fél órával később beérkező borzadály megbízást is most péntekre).

most, hogy a hétvégén Varsóban határozottan értelmes és érdekes beszélgetéseket folytattam, rá kellett döbbenem, hogy ezek szerint többnyire határozottan értelmetlen és unalmas beszélgetést folytattam előtte.

fáradtnak érzem magam.

úgy döntöttem, augusztusban olasz leszek. vagyis egész hónapra leállok a termeléssel és valami vízfelület mellett szürcsölgetem a kávékat.