ha valamit gyorsan megtanul az ember szabadúszóként, az az, hogy rutinok nélkül az ember élete szétfolyik, elfelejt felkelni, mosakodni, enni, aludni, utcára menni, kikapcsolódni, dolgozni (a legjobb ezeknek a tetszőleges kombinációja). ismerek olyan szabadúszót, aki inkább összeköltözött 3 másik, hiperaktív emberrel, csak hogy nehogy összefolyanak a nappalok és éjszakák és reggel 7-kor feküdjön le és délután 5-kor álljon neki reggelizni (ez télen kifejezetten praktikus, mert az ember konkrétan sosem látja a napot).

szerintem ezzel a problémával mind folyamatosan küzdünk és egyre újabb dolgokat találunk ki, hogy egyensúlyban maradjunk saját magunkkal és környezetünkkel. én például Tyúkszarfalván kifejezetten tudtam annak örülni, hogy fix időpontban adtak enni, mert legalább volt mi köré szerveznem a napjaimat. nem listáznám az összes praktikát, amivel eddig előálltunk (azt azért megsúgom, hogy a kisállattartás határozottan jót tesz az ember bevásárlási szokásainak), de íme a legújabb ötletem.

mivel mostanában megint marha szarul alszom (éjszaka keveset, sok részletben és nem pihentetően, napközben meg jönnek a powernappek), túl sok időt töltök online, túl keveset olvasok és túl keveset foglalkozom a háztartással, úgy döntöttem, hogy új rutinommá teszem, hogy lefekvés előtt fél órát a házimunkának szentelek (persze nem veszett ablakpucolásról van itt szó, hanem inkább mosogatásról), majd az ágyban még olvasgatok. laptopot, telefont pedig nem nézek, chateket becsukom, emailekre csak végszükség esetén válaszolok.

a mai próbaüzemen mindezt megfejelem egy kád vízzel is, ennyi lázálom után igazán megérdemlem.

sosem szerettem az oltásokat, ami valószínűleg onnan ered, hogy gyerekkoromban egyszer valamelyiktől olyan szinten belázasodtam, hogy azt hallucináltam, fekete árnyak állnak az ágyam mellett és társalognak velem.

miután 3 évig járkáltam kínába és kétesebbnél kétesebb helyeken ettem (emlékezzünk csak vissza a takonytésztára, a patkányos menzára, vagy amikor kollégáim madárinfluenza járvány közepén az iroda közepén bontották a csirkét lavorban az esti vacsorához) és ittam a csapvízet (!!) (igaz, eredetileg nem szándékosan, aztán miután rájöttem, hogy mi is folyik itt a csapból, addigra kiderült, hogy semmi bajom tőle) családi nyomásra elcsoszogtam az oltóközpontba, ezen ne múljon szüleim lelkibékéje.

előrelátóan a tífusz oltást nem most kértem, mert arról több helyről hallottam, hogy förtelmes mellékhatásai vannak és a munkaterhelésembe most nem fér bele 2-3 nap kiütődés. milyen jól tettem, hazaérésem után pár órával így is gombnyomásra rosszul lettem, annyi erőm maradt, hogy az ágyig elkusszak. remegtem, izzadtam, lázas lettem, minden izületem fájt. olyannyira elanyátlanodtam, hogy anyukám átjött némi keksszel és kedvesen hajnalig tv-t nézett velem, miközben én időnként nyögtem egyet.

mára már jobban vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint akit megtapostak a lovak. éjszaka másfél óránként felébredtem és sötét alakok ugyan nem voltak, de roppant fárasztó és izzasztó álmok gyötörtek egész éjszaka.

már alig várom, mi lesz a tífuszoltás után.

múlt héten olvastam ezt a cikket aminek nagyságrendileg az a lényege, hogy manapság társadalmi elvárás lett, hogy az ember hihetetlen elfoglalt legyen szinte állandóan és folyamatosan. a siker jeleként éljük meg, ha valaki nem ér rá velünk kávézni és büszkék vagyunk szakmai előrehaladására, ha még arra sincs ideje, hogy az emailjeinkre válaszoljon. lassan már az a társadalmi státusz, hogy ki mennyit túlórázik és mennyivel előre kell vele egyeztetni egy találkozót. persze, sok bőrt lehúztak már a “mai rohanó világ” témáról, de az írónak abban kétség kívül igaza van, hogy halálos ágyunkon jó eséllyel nem azt fogjuk bánni, hogy “bárcsak dolgoztam volna többet”, hanem azt, hogy bárcsak több időt töltöttünk volna szeretteinkkel.

régen számomra egyértelmű volt, hogy az idő fontosabb, mint a pénz, ezért is vállaltam be a szabadúszás bizonytalanságát, mert cserébe sétálhatok egyet a városban napközben, sziesztázhatok délután és fennmaradhatok sokáig, ha épp ahhoz tartja kedvem. persze, cserébe néha én is elfoglalt vagyok, de úgyis én döntöm el, hogy mikor. mire felépítettem a megrendelők körét, lett egy férjem, aki szintén rugalmas beosztásban dolgozott, így kézenfekvő volt, hogy együtt ebédelünk, főzünk, a városban kávézgatunk.

amikor azonban ő kilépett az életemből, valahogy elsiklottam afelett, hogy alapvetően egyedül is lehet főzni, sétálni és kávézgatni, sőt, eredetileg ez volt a kiindulópont. teljesen felborult az egyensúly a munka és a szabadidő között és szépen lassan mást se csináltam, csak dolgoztam. pánikolás helyett azonban én is beleestem a cikkben említett elfoglaltság csapdájába és nem egyre fáradtabbnak és szerencsétlenebbenek, hanem egyre sikeresebbnek tartottam magam.

aztán valahogy bekapcsolt egy vészjelző és vettem egy jegyet HK-ba, hogy megszakítsam ezt az őrületet és újrakalibráljam kicsit a dolgokat. lehet, hogy nem leszek mások szemében olyan sikeres, de a strandon fogok fetrengeni és lesz végre időm kiolvasni egy könyvet. és kivételesen már most pontosan tudom, hogy ez milyen jó lesz nekem (és ez már önmagában nagyon megnyugtató).

Belgrád olyan, mint Varsó 15 éve, kis kioszkokból árulnak szinte mindent, a cigaretta negyed annyiba kerül, mint itthon, a plejskavica nagyon finom, az utcákon trolik járnak, a várost irreálisan széles sugárutak szelik át boulevard néven.

A feliratok fele cirillül van, a másik fele nem, nem sikerült rájönni, milyen logika szerint, viszont miután kiolvastuk a dolgokat, a lengyel alapján meglepően sok mindent értettem. Kommunikálni könnyű volt, mert valamennyire mindenki tud angolul és kivétel nélkül mindenki borzasztó kedves és segítőkész volt, a moziban sajnálkoztak, hogy zárva van a büfé és nem tudunk kólát venni, de elirányítottak a mcdonald’sba, hogy ott majd találunk, siessünk vissza, pont elérjük a film kezdetét.

Némelyik busztól ránézésre szénmonoxid mérgezést kap az ember, majd utána jön egy ultramodern légkondicionált csoda. A bérlet egy mágneskártya, amire az ember automatákban tölt pénzt. Valahol olvastam, Szerbia épp átalakulóban van…

A szálláshelyünkön (ami egy magánlakás volt) az utólag beépített lift csak az 5.-en és a 6.-on állt meg, mert csak ezek a lakók voltak hajlandóak belefizetni a liftbe.

A játszóterek le vannak aszfaltozva, öntött vas libikóka és hinta a teljes felszerelés. Semmi sem EU komform (miért is lenne), az ember ott dohányzik, ahol nem szégyelli, viszont a zebráknál a lámpa visszaszámol villogás helyett, hogy tudd, mennyi időd van átrohanni. WiFi szinte mindenhol van, még némelyik buszmegállóból is árad. Rengeteg a kutya és a szépen karbantartott, óriási park.

Este 10-kor az emberek boldogan korzóznak a belvárosban, pattogatott kukoricát és fagylaltot esznek, padokon ücsörögnek, hangosan röhögnek. Amikor az utca túloldaláról lefényképeztem egy kis pékséget, a benne ácsorgó pék kedvesen integetett, majd kijött a bolt elé és bepózolt.

Egyetlen ott töltött esténken a szállásadó által ajánlott étteremben orrvérzésig ettük magunkat egy kis belső udvarban, ahol lepedők száradtak és a séf a kedvünkért megszakította a meccsnézést, hogy remek angolsággal érdeklődjön, mit szeretnénk ma enni. Később a tulaj ült le az argentinoknak szurkolni és kínált minket a ház borával.

Némelyik épület felháborítóan ronda, de mellette ott díszeleg egy egész csecse art déco színház, egy pár pravoszláv templom és jó sok bauhaus lakóház. Berlini barátomnak mutogatva a fotókat ő csak legyintett, hogy ő már immunis erre a fajta rondaságra, nem fogom tudni meglepni.

Menjetek el ti is!

(Két hét múlva pedig megnézem, hogy Varsó pontosan miben és hogyan változott az elmúlt 15 évben).

muchachaval beszeltuk mar egy ideje, hogy most, hogy elmegyek, meg menjunk el nyaron egyutt nyaralni, kozos elmenyeket szerezni, kikapcsolodni.
jo, menjunk, de hova?
nem tudom, legyen koltseghatekony. legyen idohatekony. legyen benne vonat. ize, legyen belgrad. miert pont belgrad? nem tudom, azt mondtak, az jo. de mit csinalunk ott? nem tudom, beszelgetunk es iszunk. (ennyi erovel hajduszoboszlora is mehetnenk). jo, de mi van ott? nem tudom, majd elolvassuk wikipedian a vonaton.
szoval pentek este felulunk a vonatra es meg sem allunk belgradig. a jegyet tegnap este vettuk meg, a szallast ma delben foglaltam le. mikozben sorban alltunk a vonatjegyert, felmerult a kerdes, hogy mit teszunk, ha minden jegy elkelt. “akkor elmegyunk oda, ahova van jegy”. azt hiszem, ez mindent elarul.
hetfo reggel 6-kor mar megint pesten leszunk, de tok oszinten remelem, hogy nem lesz kozben wifi es nem er utol a kulvilag semmilyen formaban, mert ez most nem errol szol.

mostanában muchachával sokat beszélgetünk arról, hogy mi olyan jó gyerekek vagyunk. és tényleg, látogatjuk szüleinket heti rendszerességgel, naponta beszélünk velük, fontos nekünk a véleményük, szeretnénk ha döntéseinket nem csak elfogadnák, hanem meg is értenék.

ugyanígy rendkívül megbízható és magas munkamorálú munkaerők vagyunk, a dolgokat lelkiismeretesen és időben végezzük, munkaadóinkkal kedvesek és rugalmasak vagyunk, munkát részegen, felkészületlenül, vagy extrém fáradtan nem végzünk. szakmai környezetben mindenkivel igyekszünk korrektül és kedvesen kommunikálni.

emellett igyekszünk megfelelni mindenféle modern női normáknak, így legalábbis törekszünk a rendrakásra, az egészséges étkezésre, a főzésre, a rendszeres testmozgásra és a valamilyen fokú művelődésre.

én ráadásul még kiterjedt baráti körrel is rendelkezem, ahol próbálok mindig rendelkezésre állni, ha valakinek valami elmondanivalója van, ha ünnepelni, vagy sírni kell. segítek takarítani, gyereket sétáltatni, orvost látogatni, motivációs levelet fogalmazni. locsolom nyaralás alatt a macskákat, megnézem a színdarabot és meghallgatom a koncertet.

mindezt örömmel tesszük, nem is tudnánk másképp létezni, ilyenek vagyunk, mindenki megszokta, ahogyan mi is.

de bevallom, ma egy kicsit azért megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha most az egyszer nem küldeném el időben a munkát, so what, shoot me alapon. elgondoltam, hogy egyszerűen felállok az asztaltól, kisétálok a lakásból, elmegyek inkább buborékhoz fröccsözni, hajnalig vihogok a konyhájában, majd sétálgatok napfelkeltekor a városban, egy korán nyitó pékségben veszek reggelit, azt hazafelé megeszem, majd átalszom a délelőttöt és egy kávéval az ágyban fetrengve estig olvasgatok, amikor meg pizzát rendelek. egész nap be se kapcsolom a telefonomat, sőt, a routert is kiiktatom, nem érdekel, mi történik a külvilágban.

de persze nem így cselekedtem és most itt ülök a gép előtt fél éjfélkor több órányi munkával magam előtt. de legalább elgondolni jó volt.

ahhoz képest, hogy hangsúlyozottan előreláthatatlan, kiszámíthatatlan és kaotikus a pasas, egész jól megtippeltem, hogy csütörtök este/péntek napközben fog akarni velem találkozni itt Pesten, így előrelátóan arrébb toltam egy nappal a belgrádi utamat (persze csak azért, mert ugye már nem dolgozom a főnöknek és ezért visszanyertem a hatalmat az időbeosztásom felett) és lám, milyen jól tettem, csütörtök vacsora, pénteken céglátogatás (ezutóbbira kifejezetten kíváncsi vagyok, attól tartok, majd úgy fog minket ott körbecipelni mint véreskardot megbízható, piacképes munkaerőt, hogy egyszer csak véletlenül megbíznak egy projekttel, mert azt hiszik, a cég alkalmazásában állok (volt már erre példa pár hónapja).

egyetlen jó pont, hogy a frontot ezúttal ketten tartjuk a Kártyással, így jobb híján majd együtt vehetjük be előtte a Seduxent és ihatjuk a vodkát utána.

olyan megnyugtato, hogy vannak konstans dolgok az eletben. a fonokom orulete is ilyen.

akkora őrjöngés volt vasárnap-hétfő-kedd meló fronton, hogy most, hogy “csak” a szokásos 100%-os terhelés van, az sima lötyögésnek tűnik.

valójában maratonfutásra készülök, csak nem tudtam, hogy filmfeliratozásban is lehet indulni.