Mumbai indiai körútunk utolsó állomása volt, itt két napot töltöttünk el, őszintén szólva, már eléggé kifingva. hotelünk mindent túlszárnyaló luxusát igyekeztem egy kiszakadt nadrággal ellensúlyozni, egyszer majd kiadok egy könyvet Trampliságom Története címmel, azt hiszem, az elmúlt 10 évben minden nadrág konkrétan lefoszlott rólam, főleg az utazáskor népszerű darabok.

Mumbai egyébként őrület. a vidéki Indiát elhagyva itt jött igazán szembe az igazi káosz, zsúfoltság, tömeg, nyüzsgés, mindezt gatyarohasztó párás melegben, amiben még a hongkongi előképzettségemmel is majdnem megkukultam. a megkukulás mellett számomra egészen hihetetlen hosszú időket ültünk például forgalmi dugókban és bár állítólag a helyzet sokat javult, a legtöbb helyen egész kis tömeg alakult ki körülöttünk gyerekkoldusból, féllábú vak asszonyból, kisgyereket rázó kéregetőből, áldást (ingyen nem) osztó szentemberből (nem szociálisan érzéketlen vagyok, csak túl sok időt töltöttem harmadik világbéli országokban, hogy ne az átverést lássam mindenben, ami a fehér ember pénzének megszerzésére megy ki). az utcán átkelni itt is szórakoztató jelenség, (bár nem annyira, mint Vietnámban, ahol egy idő után ez volt a kedvenc időtöltésünk), mert értelemszerűen minden irányból ezer jármű jön, semmi se lassít, ellenben előszeretettel dudál és húz el az orrod előtt fél centire (tehén viszont nincs, legalábbis a belsőbb részekben nem láttunk, helyettük viszont végre megjelentek a macskák).

mint a birodalmi építészet megszállott rajongója, kimondottan extázisba estem pár épülettől (bár magamhoz képest nagyon visszafogott voltam, így például csak egyszer állítottam meg a sofőrt, hogy lefényképezhessem Mumbai egyik legrégebbi, még mindig fennálló (és lakott) kovácsoltvas épületét (gondolhatjátok, milyen jó kombó a monszun és a kovácsoltvas…)). őszintén szólva nem értem az angolokat, hogy mi a frászt gondoltak, amikor felhúztak egy teljes viktoriánus várost a 18. század végén az akkor még 7 szigetből álló területre. ezeknek az épületeknek egy része még mindig áll, így például a főpályaudvar (Victoria Station, hogyan másképp is hívhatnák?), a posta, a múzeum, a Bombay News újság szerkesztősége mind böszme paloták, amik bár teljesen bámulatba ejtettek, őszintén szólva elég otrombák és kissé ijesztőek. e mellé jönnek az általam oly kedvelt art déco épületek (például a mozik, tipikus), amiből meglepően sok van (állítólag Miami után a világon itt van a legtöbb art déco épület). persze sok mindent felújítottak és kitataroztak, de a kvázi 100%-os párának na és a monszunnak köszönhetően a legtöbb épületnek kellemes patinája van, így például teljesen átlagos, hogy egy kisebb fa nő ki a harmadik emeleten, vagy hogy a fél homlokzat fekete a penésztől.

minden építészeti áhítatommal együtt Mumbai fullasztó és helyenként már-már kellemetlen volt, főleg, amikor ketten jártuk a várost lányok, így annyira nem is bántam, hogy innen már vissza HK-ba vezetett az út.

1 – a “szedett-vedett” palota

2 – a pava

3 –  random utca a bazarban, figyeljetek a neni hajat! (meg most latom csak, hogy mezitlab van)

4 – bazi meleg volt, meg a tehenek is kidoltek

5 –  a postagalamb terem

6 – random utcareszlet

7 – Octopussy vara
  
    
    
   

sok szempontból azt mondanám, hogy Udaipur volt az indiai útunk csúcspontja. az esti érkezés után némi vacsorával ünnepeltünk (ezen a ponton lett azt hiszem mindnyájunknak elege az egyébként remek indiai ételekből), majd másnap egy felettébb teli napot töltöttünk.

első körben a város egyik mesterséges taván csónákaztunk, aminek legfőbb célja volt, hogy megtekintsük Octopussy palotáját, a víz közepére épített csecse palotát, amiben Maud Adams tárt karokkal várja Roger Moore-t, miközben Louis Jourdan és Kabir Bedi rohangálnak fel-alá valami Fabergé tojás ügyben (bár nagy James Bond rajongó vagyok, ezt a filmet konkrétan elég rég láttam). a hajókázás és a tó nagyon kellemes, mindenféle látványos palota övezi egyébként a tópartot, jellemzően mind luxusszállódává lett konvertálva.

a hajókázás után jött az itteni éppen aktuális maharadzsa, párdon maharána palotája (ha jól értettem, Udaipur sose adta meg magát senkinek, ezért nem királyok, hanem harcosok vezették, innen a más megnevezés. gyakorlatban ugyanolyan dúsgazdag palotákat kell elképzelni, mint egyéb, leigázott városokban Radzsasztánban). míg Jaipurban az Amber Fort puszta mérete által volt lenyűgöző (na meg mert egy hegy tetején volt és óriási falak vették körbe), az Udaipuri palota sokkal “városiasabb” és ebből adódóan nekem szimpatikusab volt. mivel minden uralkodó hozzáépített egy-két szárnyat és termet, az egész egy elvarázsolt labirintus, amiben az idő nagy részében az ember azt se tudja, hogy hanyadik emeleten van, mert simán megesik, hogy több emeletnyi lépcső megmászása után egy parkosított udvar közepén találjuk magunkat, mert ott történetesen egy dombra terjeszkedett tovább a palota.

nekem egyértelműen ez a palota tetszett a legjobban, többek között a zegzugossága miatt, de a pávás udvar eddig nem ismert pávamániát indított el bennem, míg a postagalambok fogadasására fenntartott szoba és a hercegnő lakosztályában található hinta teljesen elvarázsolt.

a palota után erősen megnyekkenve, az ebédet határozottan megtagadva tettünk még egy detúrt a városi parkban, ahol megcsodáltunk egy ősi szökőkútat, ami alá lelkesen be is álltam, míg apukám fel nem hívta a figyelmemet a kolera (vélt, vagy valós) veszélyére.

a park után majdnem megadtuk magunkat a több napja felgyülemlő fáradtságnak és párunkat sújtó gyomorrontásnak, de szerencsére hamvainkból feltámadva elvitettük magunkat a bazárba.

arábia lányaként egyértelműen ezt a részt élveztem a legjobb, zegzugós kisutcák, villanyvezetékek mindenfelé, fél méter magas járdaszegélyek, telefonfülke méretű boltok ezernyi portékával. a házak szép színesek voltak és a teljes útunk alatt tartó vallási fesztivál miatt az utcák is felvoltak girlandozva. némi sétálgatás után betértünk egy ékszerészetbe, ahol a régi szép damaszkuszi időket ídézve megalkudtunk két ezüst karkötőre, leüléssel, tearendeléssel, felpróbálással, lefitymálással, újabb tea elszürcsölésével, majd végül megegyezéssel és egymás személyének nagyra méltatásával.

a hab a tortán az volt, hogy ezek után tuktukkal mentünk haza, ami valójában egy paddal felszerelt robogó, miközben mi hárman hátul a portékákba és egymásba kapaszkodtunk, apukám a sofőr mellett kuporogva igyekezett nem lecsúszni az ülésről és ráesni egy épp arra bambuló szent tehénre.

nekem ez a nap volt az út fénypontja, talán azért is, mert végre picit életszerűbb helyzetekben találtuk magunkat, effektíve sétáltunk az utcán, kommunikáltunk helyi boltosokkal és a tuktukozás örömeit is megtapasztalhattuk.

mint ismeretes, a Gyarban anno egeszen szorakoztato korulmenyek kozott laktam, ablaktalan betonkockakon osztoztam 1-2 harakolo-bofogo-szappanoperat orditva nezo szobatarssal, ruhaimat kezzel mostam vodorben, telen hideg volt, nyaron pedig megpeneszedett a nejlonzacsko is, az agyban neha nem volt matrac, valtozatos allatvilag szivta minden ejjel a veremet es persze a hab a tortan: tetszoleges idokozonkent megrazott a zuhany.

megis gondolkodas nelkul cserelnem le a tengeralattjarot a gyari szobara, mert a mosokonyhan keresztul szurodott be azert eleg feny ahhoz, hogy reggel ora nelkul is tudjam, milyen napszak van, ha nyujtozkodtam, nem vertem be a kezemet a plafonba, ha elindultam, ket lepesnel tobbet is meg tudtam tenni, tobbnyire nem rugtam bele semmibe, mert nem voltak tereptargyak mindenhol, ha akartam, birtam nyomni egy fekvotamaszt a foldon, mert volt hozza eleg helyem, volt sajat szekerenyem, amibol ki is birtam venni a ruhaimat kulonosebb logisztikai sakkozasok nelkul, a borondom elfert egy sarokban es nem emesztette fel a eletterem jelentos szazalekat, volt egy kibaszott szek, amire le lehetett ulni, hogy ne allva egyek, mint a lovak, volt egy asztal, amin tudtam dolgozni, hogy ne az agyban eljek, mint egy rokkantnyugdijas, be tudtam menni a szoba ajtajan akkor id, ha mindket kezemben volt egy zacsko, meg tudtam ugy fordulni, hogy nem kellett ipszilonoznom es nem vertem le percenkent egy millio targyat, ami csak azt varja, mikor vetheti ram magat.
tokom kivan, de tenyleg. az eleterom jelentos szazaleka azzal megy el, hogy hadakozom a lakassal.

(de mar kevesebb, mint egy het)

felreertes ne essek, nem panaszkodom, csak nem ertem. lementem a strandra Shek O-ra, de mire odaertem, permetszeru eso kezdett el esni. engem ez nem tantoritott el, ellenben annyira elalmosodtam, hogy vagy jo masfel orat sziesztaztam (igen, az esoben, annyira nem szakadt). amikor felebredtem, ugyanaz a permet fogadott, cserebe leegett az arcom, mikozben hason aludtam.

szoval ezt valahogy tobbszorosen nem ertem, de azt hiszem, volt mar nagyobb is majdnem-novemberben.

azert jo, hogy ismerem a varos osszes ingyen wifijet, mert amikor hajnali n2-kor el kellene kuldenem a melot, de a tengeralattjaro wifije bemondja az unalmast, a router pedig a minden bizonnyal alvo szomszednal van, eleg lecsoszognom a laptopommal a honom alatt a haz ele (papucsban) es a kozeli fogadoiroda ingyen wifijerol elkuldenem a fajlt. easy beasy.

Chittorgarh azt hiszem mindnyájunk számára az út meglepetése volt. miközben Ranthambore-ból zötyögtünk Udaipurba és a remek indiai forgalmi viszonyokon szörnyülködtünk, sofőrünk, a remek Mr. Singh egyszer csak  bevezetett minket egy városkába, majd annyit motyogott, hogy Visit fort, mire mi lapozgatni kezdtük a menüt utitervet, hogy mégis milyen erőd vár ránk. őszintén szólva kicsit fáradtak és nyűgösek voltunk, és azt hiszem, mindenki arra szavazott volna, hogy érjünk már a szállásra mihamarabb, de ha már ott voltunk, nem mertünk ellenkezni.

Mr. Singh egyre meredekebb utakon hajtott felfele a városka fölött elterülő óriási várfallal védett terület felé, mi pedig növekvő érdeklődéssel figyeltük, hogy hol fogunk kikötni a hetedik kapu után. itt beszállt hozzánk egy idegenvezető, aki már bőbeszédűbb volt, mint a sofőrünk és egyből felvázolta, hogy milyen látványosságok várnak ránk. mi azonban az éhenhalás szélén állva eltérítettük az egészet egy közeli kis vendéglőbe, amiről a vezetőnk többször elmondta, hogy nem túl turisztikai hely és ugyan tiszta, semmi nagy durranásra ne számítsunk. mondanom se kell, kb. itt ettük a legjobbat, igaz, egyesek némi whiskey-vel fertőtlenítettek azért a biztonság kedvéért.

a város történelmét több órában hallgattuk a tűző napon, ennek megfelelően elég kevés dologra emlékszem, lényeg, hogy egy olyan szép hercegné élt az egyik palotában, hogy háború robbant ki miatta, de hiába győzedelmeskedett az ellen, a hercegné tűzbe vetette magát a női lakosság nagyobb részével. ezt a tűzbevetősdit egyébként még kétszer megismételték a későbbiekben is, ezért a látványosságok közé tartozik egy óriási placc, ahol elvileg a máglya állt.

a hely azért tetszett nekünk annyira, mert egyrészt egyetlen egy elveszett hátizsákos fehéremberrel találkoztunk, és üdítő volt, hogy nem nagyüzemi turistaként állunk sorba fényképekért napkalapos japánokkal. e mellett a hely puszta mérete teljesen lenyűgöző, teljesen felfoghatatlan, hogy a hegy tetején felépítettek egy akkora várat, mint fél budapest, benne több víztározóval és erdős területtel. nekem az abszolút kedvencem a tó közepén található nyári palota volt, ahova a hercegné (Padmini) visszavonult a hőség elől.

nézegessetek inkább képeket:

miutan a (volt) fonokom lassan tobb mint egy eve hallgatott, mint a sir (bar a Kartyast bombazta a kozelmultban gyonyoru technicolor jovokep vetitesekkel), hirtelen most ram irt, hogy hallgassam meg az internetes karaoke oldalra feltoltott romantikus balladajat.

ezt az ember ki kene talalni, ha nem letezne.

de tenyleg, mast nem nagyon lehet tenni azon, hogy a burmai utcai kaja, a vietnami levesezo, a kinai csapviz, az indiai falusi vendeglo utan az utolso nap utolso oraiban a luxusszalloda luxus sutijetol fosom le a bokam (excuse my French). egy kilo szentablettaba kapszkodva vagtam neki a repuloutnak vissza HKba.

jaipurbol nemi kocsikazas utan ranthambore-ban kotottunk ki, ahol egyreszt egy fantasztikus szalloda vart minket, masreszt masnap nem egy, hanem ket szafari.

igy erkezesunk delutanjat leginkabb azzal toltottuk, hogy a szallod kulonbozo szegleteit fenykepeztuk, illetve a medenceben csobbantunk es a hihetetlen luxusban elvezkedtunk.

masnap jott az igazi lenyeg, a jeepes szafari, amihez felkeltunk 6 elott, teat es kekszet ontottunk magunkba, majd ket ismeretlen indiaival bezsufolodtunk egy hat szemelyes, teljesen nyitott jeepbe (ertsd: ulsz egy padon nemi osszkerekmeghajtason). kaptunk magunk melle egy sofort es egy vezetot, aki kozepesen izgalmas informaciokkal latott el minket.

megtudtuk tole, hogy a termeszeti park teruleten, vagyis 1700 negyzet km-en 52 tigris maszkal buntetlenul. az allatok nincsenek bechipezve, a hatalmi harcokba es a termeszet rendjebe az ember nem avatkozik bele, annyit tesznek csupan, hogy vedik a parkot az orvvadaszoktol es turistakat furikaznak benne ide-oda kereskedelmi es ismeretterjeszto cellal. a park szektorokra van felosztva, minden jeepnek sorsolnak egy szektort, ahova viheti a turistakat, hogy ne mindenki ugyanott tobzodjon.

az elso egy oraban lelkesen zotyogtunk a poros utakon, erdeklodve fotoztuk a kulonbozo szarvasokat, majmokat es pavakat, amik eleg surun kereszteztek az utunkat es a taj puszta latvanya is feldobott minket. lelkesedesunk epp kezdett lankadni, amikor szemfules soforunk tigris labnyomokat fedezett fel az uton, amiket lelkesen kovetni kezdtunk. sajnos azonban kulonbozo furikazast kovetoen minden lelkesedesunk ellenere nem talaltuk meg a tigrist, igy delelott 10-re porosan, ehesen, faradtan es csalodottan tertunk vissza a szallasra.

a delutani szafarink 3-kor kezdodott. ezuttal egy masik szektort, de foleg egy masik ismeretlen indiai part kaptunk, akikrol gyorsan kiderult, hogy a ferfi hobbija a tigris spotting, ezert folyamatosan szafarikra jarnak orszagszerte. emberunk szemfulessege es szakkepzett megfigyelokepessege szinte azonnal kapora jott, amikor kiszurt egy medvet a tavolban, amit egesz sokaig kovettunk.

a medve latvanyatol egy ideig feldobottan furikaztunk fel-ala, de lassan kozeledett a zarora es ugyan kulonbozo nyomokat talaltunk es jelzohangokat is hallottunk mas allatoktol, tigrisnek nyoma se volt. mi mar epp kezdtuk vigasztalni magunkat, hogy legalabb megprobaltuk es vegulis medvet sokkal nehezebb latni, amikor a vezetonk utolso otletkent benavigalt minket egy kisebb tavacska melle.

par perc utan egyszer csak tenyleg kisetalt egy felnott bengali tigris a bozotbol es komotosan befekudt a vizbe husolni. jeepunkon orult izgatottsag soport vegig, mindenki a lehet legjobb fenykepet probalta kesziteni, kozben megjelent ket masik jeep is, mindenki helyezkedni probalt, a nagyobbacska macska pedig mindekozben melan mosakodott tovabb. 

az altalanos felfordulas kozepette vezetonk egyszer csak felsikoltott Oh my God! this is Matchli! erre minden helyi jelenlevo a fenykepezogep kattogas, motorberreges es izgatott duruzsolas kozepette elkezdte ismetelgetni, hogy Matchli, Matchli. mindekozben mar annyira kozel mentunk a jeeppel szegeny allathoz, hogy mig korabban megfordult a fejemben, hogy egy teljesen nyitott jeepben talan nem a legjobb otlet ragadozo fenevadakat nezni, most mar inkabb a tigrist feltettem magunktol. 

mivel kozeldett a zaroora, kenytelen voltunk fakepnel hagyni Matchlit, aki egyebkent mindekozben remelul pacsalt es idonkent erdeklodve nezett minket, mint affele szorakoztato esti meset.

a visszauton megtudtuk, hogy Matchli India egyik legismertebb tigrise, mivel nosteny letere 10 even keresztul uralta a nemzeti park legszebb es legnagyobb teruletet, mikozben 10 kistigrist nevelt fel. mostanra mar 18 eves es az egyik szemere vak, de nepszerusege toretlen, mivel fenykoraban tobbreszes dokumentumfilm keszult rola, amit leadtak a TV-ben is. igy nem eleg, hogy az utolso pillanatban sikerult tigrist latnunk, de raadasul egy kimondottan hires tigrissel hozott ossze minket a sors.