ot nap tompa vilag utan kidugult vegre a fulem.

mr. ying igazan hu volt sajat magahoz, amikor hajnali f3kor vidaman beengedett minket, mikozben kozolte, hogy a ket ejszakabol egyet toltsunk az otodiken, majd egyet fenn a 26.-on, mert “csotores” van, ami viszont misztikus modon masnap delutan 2-re biztosan megoldodik majd (ami gondolom, nem fugg ossze azzal, hogy 1-kor van a check out). mi elcsigazva legyintettunk, hogy jo nekunk az otodik is, bar azert tisztaztuk, hogy egyebkent harom ejszakara foglaltunk, majd beajultunk az agyba.

ma a regi idoket idezo koroket lifteztem fel-ala, mig megszereztem a masik szoba kulcsat, leadtam az elozot, szot ertettem mr. ying szamitogepezo fiaval, majd telefonon mr. y-vel magaval, aki a hatterzaj alapjan epp a mahjong parlourban ulhetett, es a jatek zajat tuluvoltve magyarazta nekem, hogy hanyas szoba hanyas ajto, en meg egy szett torulkozot probaltam a recsego vonalon szerezni, mire a valasz egyre csak az volt, hogy yes yes, you waiting.

kozben belejtett mrs.ying, aki elpantomimezte nekem, hogy olyan meleg van, hogy o igazan rosszul van, szedul es a gyomra se jo, mire en egyutterzoen mondogattam, hogy igazan orulnek egy torulkozonek es egy szobakulcsnak, ami nyitja is az ajtot, de hirtelen bevonult egy kisebb csoportnyi anyaorszagi kinai es hirtelen osszerezzenve hongkongi hazafiassagban tortunk ki, mikozben mrs. ying zordan mandarinul uvoltve behajtotta rajtuk a penzt es kivezette oket a szobajuk fele, mig en ott maradtam torulkozo nelkul, mikozben ifjabb ying egyre ujabb rekordokat dontott a szamitogepen. jobb hijan leultem egy lenejlonozott pluss szekre es kapaszkodtam az egy hettel korabban ott hagyott borondunkbe, mikozben azon tanakodtam, hogy megis mennyi lehet egy you waiting percben kifejezve.

a helyzet vegul a fulop-szigeteki takaritono megjelenesevel rendezodott, aki “ay postmodernystak, you look so sexy!!” felkialltassa udvozolt, majd hosszasan ecsetelte, hogy mennyit fogytam, mikozben a kezembe nyomott egy mukodo kulcsot es ket rend torulkozot, majd mindketten elrobogtunk respektiv liftjeink fele.

azert komoly nosztalgiat erzek az itt toltott honapok irant.

az egesz mult heten kezdodott, amikor egy futas utan kisse beallt a hatam. kenegettem izomlazitoval, jobb is lett, majd hirtelen sokkal rosszabb es bonuszba az egesz testemre kiterjedo izuleti fajdalom jelentkezett.

aztan masfel nap utan az is elmult, boldogan elmentem uszni is, mire rakovetkezo nap ugy ebredtem, mint akit tudon rugtak, illetve az orrom is felig bedugult.

egyik tunet se volt igazan eros, igaz, eleg nyamvadtul ereztem magam, de szegyelltem is magam erte, hogy milyen lusta dog vagyok, hogy csak az agyban fetrengek, mi az, hogy nem birok felkelni, meg ugyan mar izuleti fajdalom, lari fari.

es valoban, minden tunet mindig elmult egy nap utan, en becsuletesen vedeltem a forro vizben aztatott gyombert es minden nap meggyoztem magam, hogy ez a sok tunet nem kepez egyuttest, csak tortenetesen igy jott ki a lepes, egy kis ez, egy kis az. 

aztan megjott anyukam es a gyomberes kezeles es fetrenges helyett napi szaz ora setalas es lelkes beszeles lett, mire szinte teljesen elment a hangom es idonkent kisse sipol a tudom.

azt hiszem, most mar nyugodtan kijelenthetem, hogy valami nagyon fura influenzam van, amit eddig valahogy eszre se vettem. mondjuk inkabb ez, mint egy egyertlemu verzio, ami cserebe ket hetre hatastalanitana, de igy meg tenyleg sose voltam beteg.

beszélgetés az öt nap múlva látogatóba érkező édesanyámmal:

– kislányom, ugye van elég könyved? mármint, ugye elég, ha csak a repülőútra pakolok be 1-2 kötetet, a többire majd ugye adsz kölcsön?

(a többi többek között egy egyhetes Szöuli látogatás, ahol bizonyára nem lesz jobb dolgunk, mint hogy olvasgassunk, de mi már csak ilyenek vagyunk, könyv nélkül egy métert se merünk tenni sehová).

ugy dontottem, veszelyesen fogok elni (aludni) ma ejszaka: nyitva hagyom az ablakot.

ezzel kiteszem magam annak a veszelynek, hogy egy falkanyi patkany bugizik majd a szobaban (allitolag az ablakon masznak be a hatodikra), de legalabb remelhetoleg a penesz nem zabalja tovabb a falakat.

(azert nem mondom, neha nosztalgiaval gondolok tavfuteses, kronikusan szaraz levegoju oroklakasomra es beepitett bioexterminatoromra, Mancira)

ahogy várható volt, valamikor szét kellett csúsznia a tervnek egy kicsit, ami most, a harmadik héten következett be. őszintén szólva, kimondottan örülök ennek a szétcsúszásnak, mert konstruktív volt (ahogy az nálam általában lenni szokott).

szóval ezen a héten hétből csak öt nap jutottam el mozogni, az első kihagyott alkalom abszolút a motiváció teljes hiányából fakadt (napok óta szakadt az eső, én meg bentrekedtem a szobában és néztem, ahogy penészvirágok vetik fel a falat, nem vicc), szó szerint ki se keltem az ágyból aznap, a második viszont rajtam kívül álló okok miatt volt, mivel az úszoda váratlanul zárva volt, miután valaki belehányt a medencébe (az itteni tájékoztatásról igazán nem mondhatjuk, hogy nem informatív).

ezzel együtt úgy érzem, ez a hét volt talán az eddig legjobb, mivel egyrészt sikerült teljesíteni az egyik kitűzött célomat (megállás nélkül lefutni 3 km-ert – eddig hosszabb távokat futottam, de 2km-ertként mindig belesétáltam egy keveset), másrészt iszonyatosan jót túráztam (erről majd hosszabban később), ami a masszív sportértéken felül igazi eufórikus élmény volt.

szintén eltértem az eddig rutintól, mert kétszer is belementem az éjszakába és alkoholizáltam meg dohányoztam. elnézve a másnapi (vállalható) állapotaimat, úgy érzem, ezzel meg is találtam egy egészséges egyensúlyt a társadalmi élet és a fitnessz között, heti 5 nap mozgás és két este mulatozás pont jól esik és egyik sem megy a másik rovására.

ezen a héten egyáltalán nem láttam változást a tükörben, mondjuk ez jó hír, mert bár a helyzet nem javul, nem is romlik, a hasam továbbra is laposabb, mint szokott és itt-ott mintha valami halvány vonalak meg izomtónus kezdene megjelenni (illetve az egyik edzéshez használt nadrágom kezd leesni rólam, de szerintem csak azért, mert gyakrabban mosom, mint eddig szoktam), de őszintén szólva ez a része a dolgoknak most nem igazán izgat, mert az általános jóérzés sokkal fontosabb.

összességében ez a hét a realitások mezejére terelte ezt a projektet és kezd körvonalazódni, hogy hogyan lehet ezt majd a továbbiakban is folytatni, főleg Pesten, ahol (remélhetőleg) ajtóstul tör majd  rám a társadalmi élet.

ma kérdőre vontam a lakótársamat (aki hülye), hogy mégis miért tengődik már egy hete a konyhapulton egy bögre, benne penészes teamaradványokkal.

mentségére legyen mondva, kicsit zavarba jött, de utána teljes magabiztossággal elmagyarázta, hogy ő nem ér hozzá penészes dolgokhoz, szóval majd a pasija kimossa.

a pasija április 10-ig Japánban van.

nem akartam bowie-rol irni, amikor meghalt, megha dobbenten is alltam a konyhaban a hirt olvasva, es mire eszbe kaptam, konnyek folytak az arcomon, mikozben egyre csak azt mondogattam magamnak, honnan ez a szomorusag, hisz nem is ismertem! az egesz nap egy elmosodott maszlag lett, batyam szokatlanul erzelmes, bar tomor emailjevel tarkitva, teljesen le vagyok taglozva, irta, majd Pünnü jelentkezett be sirva, hogy a vilag egy rosszabb hely lett hirtelen es neki vegre be mertem vallani, hogy en is sirok, es a Starman megy a fejemben vegtelenitve, de nem merem meghallgatni, mert felek, zokogva borulnek az asztalra, de Pünnüvel be merunk vallani egymasnak ilyeneket, hogy valojaban magunkat siratjuk, mert hat mi maradtunk itt ebben a vilagban, ami Bowie nelkul valahogy mar nem lesz az igazi, mikozben itt hagyta nekunk az ultimate uzenetet, hogy merjunk onmagunk lenni, hisz o se csinalt mas 40 evig es szerettuk erte (es talan magunkat is szerethetnenk vegre, ha mernenk olyanok lenni, mint o).

nem akartam Bowie-rol irni, arrol, ahogy atszotte a gyerekkoromat Sziriaban, ahol a helyi kivansagkeros musorban a China Girl es a Let’s Dance valahogy atjutottak a cenzorok listajan, ezert minden szombaton lejatszottak oket a Letters and Songsban, ami az akkori, MTV elotti idokben az egyetlen kapcsolatunk volt a nyugati zenei trendekkel. arrol sem akartam beszelni, hogy a zaklatott hazakoltozesi korszakunkban, amikor 16 evesen megerkeztem egy orszagba, ami elmeletileg az enyem volt, gyakorlatilag viszont egy rejtely volt szamomra, Ziggy Stardust, majd kesobb az Outside segitett relativizalni a mindent athatolo furcsasagot.  es nem, arrol sem akartam irni, hogy a becsi koncert, amire 20 evesen zarandokoltam el, a mai napig eletem egyik meghatarozo elmenye, ami utan napokig ugy jartuk a Mariahilferstrasset, hogy a Halo Spaceboy-t dudoltuk.

nem akartam minderrol irni, mert valahol egyszerre tunt tul intimnek es vegtelenul klisenek egy ismeretlen rocksztart siratni, de most, hogy ket honappal kesobb Hongkongban a bluesbarban felcsendult eloben a China Girl, olyan mely es tiszta szomorusag tort ram, hisz ez a szam hol mashol szolithatna meg, mint itt, hogy nincs mas  valasztasom, mint megis kiirni magambol mindezt.

amikor hajnali 5-kor valami neszre riadtam és szemem sarkából láttam valamit berohanni a sarokba a bőröndöm mögé, nem jutott eszembe semmi különös, nem anyáztam, nem sikítoztam, egyszerűen csak felkeltem, felkapcsoltam a villanyt, kinyitottam a szobám ajtaját és a bőrönd mozgatásával kitessékeltem a meglehetősen dagadt patkányt a szobámból.

most már csak a fúrógépet kell megtanulnom használni, és tényleg okleveles egyedülálló nő leszek.