csak, hogy végképp körbejárjuk a témát, olvassátok csipkepitty felettébb szórakoztató kritikáját az eredeti műről. higgyétek el, élő közvetítésben figyeltem, ahogy olvassa a könyvet, és nagyon _nagyon_ visszafogta magát.

nem szoktam ilyet, de e mellett most nem bírtam elmenni szó nélkül:

http://konyves.blog.hu/2012/07/25/totisz_andras_szurke_50

tessék elolvasni, alapvetően a legújabb sikertrilógia, a 50 Shades of Grey magyar fordítójával készült interjúról van szó.

az egy dolog, hogy az interjú enyhén szólva gyermeteg kérdéseket tesz fel, elvégre ez a könyvesblog, itt nem kell kötelezően úgy kezelni a fordítást, mint egy nagyon ritka és egzotikus díszmadarat, vagy ha az a cél, hogy bemutassuk a laikusoknak, miből áll egy fordító munkája, akkor kicsit módszertanibb kérdéseket kéne feltenni, de attól még ez a faszi igazán válaszolhatna kedvesebb és alázatosabb hangnemben. ahogy azt valaki felveti az egyik kommentben, ha nem szeret interjút adni, ne adjon.

és nem is arról van szó, hogy félrefordítja a Kings of Leon-t, és még talán az is elmegy, hogy ezek után neki áll feljebb, mondván nem ismerhet minden gitározgató amerikai bandát, nekem már ez is sok, de oké, mindnyájan követtünk el buta hibákat, a világ tele van egyébként zseniális fordítók szórakoztató félrefordításaival. de azt gondolom, hogy ez az embert onnantól kezdve nem lehet komolyan venni, hogy a szexuális képességeit fitogtatja egy alapvetően szakmai tematikájú interjúban.

az Ulpius-ház meg megéri a pénzét, hogy nem elég, hogy egy ilyen balféket alkalmaz, de hagyja, hogy ez lemenjen, Index címlapra kerüljön, leiterjakabon posztolják, facebookon csámcsogjanak rajta. a mai világban, amikor már a könyveket is előszeretettel torrentezik, (és olcsóbb eredeti nyelven megrendelni a bookdepositoryról, mint megvenni magyarul a boltban), én igenis kinyalnám az olvasóim seggét, és nem hagynám, hogy egy flegma tahó ossza az észt az én kiadóm égisze alatt.

a kommentek között felmerült a szakmai alázat kérdése is. bevallom, én sem voltam az az alázatos típus, a mai napig másodpercek alatt el tudok szállni saját zsenialitásomtól, de azért idővel megtanultam, hogy van, amikor jobb befogni a számat, és ha aszondják nekem, hogy a King of Leon, az nem Oroszlánykirály, arra legjobb esetben azt mondom, hogy “jahaj de ciki, tudom”, eggyel rosszabb esetben nyavalygok, hogy mennyire kevés időm volt, és kiselőadást tartok a fordítók sanyarú sorsáról, kettővel rosszabbik esetben a lektorra kenem az egészet, hogy ő miért nem szúrta ki, és a legeslegrosszabb esetben mondom azt, hogy “de igen, az Oroszlánykirály, punktum”. ha szimpatikusan adná elő magát ez a faszi, mindenki elnéző lenne vele, hogy hát jól van, senki sem tökéletes, lám, ő se, milyen jó fej, hogy ilyen emberi. ehhez képest leginkább azt váltja ki belőlem (és más fordítókból), hogy legszívesebben szájon vágnám. és lássuk be, amikor a legtöbb ember nem tudja, miből áll egy fordító munkája, nem fogadja el, hogy ez egy ugyanolyan iparosi szakma, mint teszem az asztalosság, és hajlamos azt gondolni, hogy egy középfokú nyelvvizsgával is simán neki állhat fordítani, akkor nem rontom a szakma hírnevét azzal, hogy index címlapon égetem magam a nagy arcommal.

UPDATE: tessék, most kellett ez neki? http://fuckyeahtoteas.tumblr.com

apropó futás.

egyrészt el szeretném nektek mondani, hogy valójában utálok futni. nem vagyok jó futó, évek óta dohányzom, rövidek a lábaim, biztos a technikám se szuper (nem tudom, sose mutattam senkinek), 5 perc után a halálba kívánom az egészet, nyáron lenyelem a muslicát, télen elcsúszom, szóval na, nem vagyok az a maratonfutó alkat.

viszont szeretem azt, hogy amikor 3 vagy hány évvel ezelőtt először kitaláltam, hogy futni fogok, egy percet is alig bírtam folyamatosan kocogni (ez nem vicc). ettől függetlenül jártam, hol Hubbie-val, hol nélküle, hol  szakadó hóban, hol a kínai 98%-os párában, hol ilyen edzésterv szerint, hol olyan applikáció instrukcióit hallgatva, hol a gyorsaságra bazírozva, hol a távolságot kimérve, alapvetően minden hónapban legalább egyszer elmentem futni, de volt, hogy hetente hatszor mentem. mostanra többé-kevésbé sikerül tartani azt, hogy hetente háromszor eldöcögöm a kis 3 kilométeremet. ugyanúgy utálom 5 perc után, ugyanúgy haza akarok menni, de már nem fulladok meg közben, és ami a legfontosabb: leírhatatlanul jól érzem magam utána.

mert sikerült, mert mozogtam, mert kicsit érzem az izmaimat (de nem vészes), mert nem hagytam ott öt perc után az egészet a pikulába, és mert látom, hogy basszus, fejlődök! lehet, hogy lassan, meg lehet, hogy mások ennek a háromszorosát nyomják minden nap, de megtanultam ezt leszarni, örülök magamnak és a teljesítményemnek.

jól értitek, valójában azért szeretek futni, mert nem szeretem, és mert minden alkalommal egy kicsit legyőzöm magam. régen csak vaksötétben mertem elmenni futni, mondván, engem úgyis mindenki kinevet majd. aztán eljött az a pillanat az életemben, amikor egy kínai gyár kollégiumát futottam körben hétszer minden éjjel, ezernél is több kínai szeme láttára. az első két napban utáltam, harmadik nap már integettem nekik minden körnél.

lassan szeretnék szintet lépni és kipróbálni a szigetkört, eddig még mindig találtam kiváló kifogásokat, hogy miért ne menjek el (jaj, mindjárt esik, jaj, most ettem, jaj, nem is tudom), de reményeim szerint hétvégén összejön, már alig várom.

ma afféle wellness napot csaptam, reggel a pszichológusnál indítottam, majd átvillamosoztam a csontkovácshoz, így délután 1-re már testileg-lelkileg legyalulva ugyan, de alapvetően helyrepofozva csoszogtam haza. útközben betoltam egy csokis croissant-t ÉS egy twixszet (ez úgy kb az éves csokiadagom volt), majd vidáman bedőltem az ágyban fél órát sziesztázni. két órával később riadtam, kicsit tötyörögtem, majd elmentem futni, most meg itt ülök, az az igazság, hogy _tényleg_ sokkal jobban érzem magam, mint tegnap ilyenkor, most így hirtelen nem tudom, melyik összetevő volt a tuti a sok közül, valószínűleg így az összes együtt, de megérte.

emlékeztek még erre? 2008-ban azt fejtem ki, hogy a könyvespolccal nem közösködünk házasság előtt. a folyatást mindenki ismeri, január óta pedig egy szétmarcangolt logikájú könyvespolcot bámulok a nappalimban nap, mint nap.

szóval szombat este gondoltam egyet, és pár óra pakolászás után térdig gázoltam a tematikus kupacokban, és meglehetősen fulladoztam a porfelhőktől. (a macska már jobban élvezte a dolgot, kötelességének érezte, hogy minden egyes könyvet egyesével megszagoljon). vasárnapra ugyan telibe beállt a hátam, de ez sem rettentett vissza, ma reggelre megint a polcon voltak a könyvek (igen, abc sorrendben nyelvek és tematikák szerint, van, ami sosem változik), én pedig vidáman kávézgattam a csodaszép könyvtáram előtt.

bevallom, rég élveztem ennyire háztartási feladatot, kiemelt helyre pakoltam a francia könyveket (eddig a függöny eléggé eltakarta őket), döbbenten konstatáltam, hogy én miket olvastam régebben, és kicsit elszégyelltem magam, hogy milyen keveset olvasok mostanában.

és mivel még geek is vagyok, letöltöttem egy alkalmazást, amivel katalogizálni lehet a könyveket, szóval hamarosan már adatbázisom is lesz, ami például azért is praktikus, mert rendszeresen elfelejtem, hogy mit kinek adtam kölcsön, itt meg két kattintással fel lehet ezt jegyezni.

könyvekkel élni jó.

a mai nap már sokkal jobb volt, 10-kor kidobott az ágy, és a Színésznővel gyors egyeztetés után egy órán belül már a Vásárcsarnokban álltunk, hogy hűek legyünk új elveinkhez, miszerint hetente egyszer kell vásárolni és házikosztot kell enni, mert azon túl, hogy olcsóbb, mint a sok szar, amin eddig éltünk, jelentősen egészségesebb is, meg egyébként is, ez is a saját magunkkal való törődés egyik jele.

egyébként tényleg baromi hatékonyan abszolváltuk a bevásárlólistánkat, pedig az ázsia bt-be is be kellett mennünk, ahol csak a szószok tanulmányozásával el lehetne tölteni egy napot.

kifejezetten szeretek főzni, csak vissza kell rá szoknom, szóval jól jön most nekem ez a közös csarnokozás. ráadásul a Színésznővel valahogy mind a ketten sokkal hatékonyabban tudunk vásárolni, ha ketten vagyunk, mint egyedül, szóval nyerő felállásnak tűnik a dolog, amit részemről igyekszem majd meghonosítani, mint fix szombat délelőtti program.

egészen mellékesen jegyzem meg, bár egyáltalán nem mellékes, hogy pontosan az ilyen dolgok miatt döntöttem úgy egy hónapja, hogy fel szeretnék hagyni egy kicsit a nomád élettel. amikor minden hónapban más kontinensen ébredsz, enyhén szólva b.szhatod a heti fix randiaidat.

bevallom, a tegnapi nap nem volt olyan kellemes. első körben a lehel téri aluljáróban a lépcső alján egy középkorú nő feküdt hason, körülötte szétgurult bevásárlás, gondolom leeshetett a lépcsőn. ijesztő volt, hogy nem kel fel, mint ahogy a némiképp természetellenes pozíciója is. láttam, hogy emberek rohannak oda, majd be a metróhoz, majd onnan megint vissza, később az egyik “helyi” hajléktalantól megtudtam, hogy nem lett komolyabb baja a nőnek, amit nagyon szeretnék elhinni, mert elég drámai volt a jelenet.

pár órával később ugyanezen az útvonalon visszafele egy megbilincselt, földön ülő férfira lettem figyelmes, aki kisgyerekként bőgött, miközben két rendőr beszélgetett a feje fölött.

este még egy kicsit el is ütöttek a körúton, biciklivel nagy ívben kerültem ki egy parkoló taxit, ami azonban egyszer csak úgy döntött, hogy se index se semmi, ő akkor most elindul, bele a sávba. pechünkre épp ott jöttem én, elég izgalmas volt az a pár pillanat, miközben az autó orra közelített az első kerekemhez, majd a lábamhoz, majd végül meglökte a hátsó kerekemet, én kicsit cikk cakkoztam egyet, de végül nem estem el, hátranéztem és nagyon csúnyát mondtam a megrettent sofőrnek, majd végül úgy határoztam, hogy nem állok meg, mert minek.

szóval elhihetitek, hogy eléggé örültem annak, amikor végre vége lett ennek a szarság napnak, még egy egyébként tiltólistán lévő hajnali nassolást is megengedtem magamnak, amikor hajnali 3-kor betértem a rákóczi pékségbe egy sajttal töltött croissant-ra.

azért kedvelem a hetedik kerületet, mert a nyári esténken sztereóban lehet hallgatni az aranyeső élő előadását és az hosszan tartó, ordítva hányást.

volt egy hosszabb szakasz az életemben, amikor valahogy nem álmodtam semmit. bevallom, panaszkodtam is, hiányoztak a remek pszichótrillerek, meg zavarbaejtő pillanatképek.

hogy is mondjam… kezdem visszasírni azt a korszakot.

az elmúlt két hétben olyan módszeresen zárom le a múltat, mintha egy közepes méretű levéltár minden egyes dokumentumára neki állnék válaszolni. álomban, saját kezűleg.

remélem lassan a végére jutok a sok hülye levélnek, vagy leég a levéltár a fenébe, mert kezdek kissé fáradni.

(de tény és való, hogy roppant tanulságos és felszabadító ez az egész).