amikor azt mondtam, szeptember 1-ig nem dolgozom, bizonyára 2013-ra gondoltam. jó, valójában azt fogadtam meg, hogy új munkaszálakat nem indítok, ez így is történt. arról igazán nem tehetek, hogy pont most érett be minden egyszerre, ezért kedden és szerdán tolmácsolni fogok az általam feliratozott film rendezőjének. na ezt pl. hülye lennék kihagyni, pont ezt imádom a melómban. mondjuk pöttyet rég tolmácsoltam, de csak belejövök…

szigetkor sose sikerül blogot írnom, most se hinném, hogy túl mély, vagy hosszas lennék. tegnap túlestünk a kötelező holtponton, egy fia koncertre se mentünk el, este 11-ig nem is ittunk, csak kávét és vizet és édességeket ettünk, aztán valahogy mégis csak belénk pakolódott 4 gin tonic, amitől hirtelen szeletelésen kaptuk magunkat egy tetszőleges sátorban.

a második nap ennél sokkal ütősebb volt, jelentős mértékben köszönhetően bátyám hathatós (és felettébb meglepő) hiperlelkesedésének, no meg egy kisebb félreértésnek, ami miatt fejenként három fényt ittunk gyors egymásutánban, csak hogy legyen mivel hígítani az üveg bort, amit eltűnt bennünk emir kusturicán.

az idő hűl, a pénzünk fogy, de eddig még nem kaptam allergiásrohamot, se bokaficamot, és lassan sikerül memorizálni a színpadok új elhelyezését.

és akkor leadtam ezt a sok feliratot, és kimentem az utcára péntek este óta először és kijelentettem, hogy nem dolgozom jövő hétfőig.

legyen így!

nem véletlenül éltem az előbb az uszodás hasonlattal, a fordítás tényleg egy fejben eldőlő középtávú futás/úszásnak felel meg. ugyanolyan monoton, közben mégis felemelő és fárasztó egyszerre.

valahogy ez jutott eszembe pénteken, amikor elmentem pár hónap kihagyás után megint úszni és az első hossz felénél szörnyülködtem, hogy hogy lesz ebből 2 kilométer, én ehhez nem értek, nem tudom beosztani az erőmet, nincs tapasztalatom, kitartásom, stb. ugyanaz a szokásos kifogáskeresés, amit a futásból már ismerhetünk, talán annyi nüansszal, hogy úszni viszont legalább szeretek, csak hát nem vagyok kitartó.

aztán rádöbbentem, hogy lófasz, lassan öt éve nap mint nap baromi fegyelmezetten pont a fentieket gyakorlom, és igenis megtanultam beosztani az erőmet (időmet), tudok kitartó lenni, és van önfegyelmem.

innentől kezdve különösebb hiszti nélkül boldogan leúsztam a távot.

az a jó az emberi elmében, hogy amikor azt hiszed, hogy ennél szabadabb már nem is lehetsz, mindig találsz még egy falat, amit ledönthetsz.

ritka változatos és izgalmas feliratozós hétvégének nézek elébe. motivációmat igyekezték díjemeléssel növelni, én pedig bevásároltam jobbnál jobb szendvicsalapanyagokat, főztem egy vödör teát, egy kisebb vájling kávét, és most várom a csodát.

ez most olyan, mint amikor az ember nézegeti az uszodát, hogy biztos nagyon hideg a víz, de már kifizette a belépőt és át is öltözött, nem lehet meghátrálni. aztán egy órával később az ember halál büszke magára, hogy tempósan leúszott 2 kilométert. csak nekem ez most éppenséggel 3000 felirat, ami alhangon is 30 óra.

a múltkori sikeremen felbuzdulva, és mert egyre inkább kezdek hinni abban, hogy a futásban elért eredményeim és a lelkiállapotom között komoly összefüggés van, ma este kitekertem a szigetre, hogy újból neki fussak a szigetkörnek.

miután ebéd felett Cs-vel megkonzultáltam a helyzetet, azt gondoltam, reális cél, hogy a múltkori öt belesétálást lecsökkentsem. ahogy elindultam, éreztem, hogy elkaptam a megfelelő tempót, így gondoltam, becélzom az egy belesétálást, méghozzá az árpád-hídnál, amikor átmegy az ember a pesti oldalról a budaira.

volt egy-két kritikus pillanat, amikor nagyon lelassultam, de valahogy sikerült felpörgetnem magam, és sikerült! az időmön semmenyit se javítottam, viszont érezhetően jobban elfáradtam és átmozgattam magam.

a koncentráció most sokkal jobban ment, a budai oldalon ugyan volt egy pár zaklatott percem (nem tudom, miért), de alapvetően kedélyesen elrévülős futás volt, nagyon élveztem.

utána euforikus állapotban tekertem haza, az “új” biciklim suhanása még tetézte az egészet.

a végén még függő leszek.

augusztus elsejével lejárt a munkaviszonyom kínával. ezt egy kiadós fröccsözéssel ünnepeltem, de ami ennél sokkal fontosabb, egy hónapos döntésmentes időszakot hírdettem. hogy pontosan mit is jelent ez?

egyrészt bazira elfáradtam. a rendszeres olvasóim előtt nem titok, min mentem keresztül az elmúlt egy évben (helyesebben titok, de feltételezem, hogy az lejött, hogy csak a jéghegy csúcsát szoktam ide leírni, ha bensőséges fájdalmaimról van szó), de az némiképp elsikkadt a botrány által felvert porban, hogy a másfél évnyi kína mennyi erőt vett ki belőlem. sokszor írtam itt, hogy mennyire megviselt a sok utazgatás, a hetekig tartó magány, a különböző sokkok, amik minden útnál értek, az állandó készenlét, amit a főnököm megkövetelt, ami miatt két hetet se bírtam előre tervezni, és ami miatt időnként azon kaptam magam, hogy szombat hajnali 5-kor épp skype konferenciában ülök az inszomniás főnökömmel. egy szó, mint száz, megviselt.

úgy érzem, most eljutottam egy egyensúlypontra, és szeretnék egy kicsit itt is maradni. anyagilag szerencsére biztonságban vagyok majdnem az év végéig, folyamatosan jönnek a munkák, emiatt tehát most nem kell aggódni. jöhet tehát egy hónap pihi, amikor nem görcsölök semmin, se azon, hogy mi lesz velem szeptembertől, se azon, hogy fogok-e még párt találni, se azon, hogy jól döntöttem-e a múltban, se azon, hogy ha fél napig nem dolgozom, akkor biztos, hogy nem kéne-e inkább valami “hasznosat” csinálnom, mint olvasgatni.

szóval nem izgatom magam most semmin, nem indítok új szálakat, mutassa meg egy kicsit az élet, hogy hogyan tovább, ígérem, meglátom és megragadom majd az alkalmakat.

a nap jó híre, hogy sikerült megfejtenem a napok óta tartó aluszékonyságomat, és visszavezetnem az allergia-gyógyszeremre. azt hiszem, mostantól esténként fogom bevenni.

parlagfű, én így szeretlek.

azért veszélyes, ha én elmegyek a bicikliszervizbe, hogy csókolom, ereszt a hátsó szelepem, mert hirtelen vérszemet kapok és veszek két új piros külsőt (gumit). és ennek örömére még le is mostam a csodát, szerintem nemes egyszerűséggel csoda szép lett. ráadásul ez végre megint 7 báros 23-as országúti, szóval megint olyan leszek, mint a szélvész (csak a margit-híd vasfogai között el ne akadjak…). lassan visszakapom a múlt nyári keréklopás előtti teljesítményt (és életkedvet).

mértéktelenül elégedett vagyok.

na, miután a hétvégét valami tompa hisztériában töltöttem, és ezért inkább lemondtam a ma esedékes túrát (fene se akar házisárkány üzemmódban mutatkozni egy rakat vadidegen előtt), rászántam magam a szigetkörre.

ritka szarul sikerült futás volt, vihar előtt egy órában a legnagyobb párában, szerintem ennyit még semmibe se sétáltam bele, de úgy voltam vele, hogy mindegy, csak legyen meg a kör, ha négykézláb is. a második felénél azért kezdtem érezni, hogy jó ez az új helyzet, mert új stratégiát kell rá kifejlesztenem.

mint már említettem korábban, eddig sokszor lendületből éltem az életemet és oldottam meg dolgokat, minél gyorsabban rohantam, annál inkább örültem. aztán jött a paradigmaváltás, amikor behúztam a kéziféket, és most attól vagyok boldog, ha meditatívan közelíthetem meg a dolgokat. nem mondom, hogy egyik jobb, mint a másik, de nekem most inkább ez esik jól.

a futással kiválóan lehet modellezni ezeket a dolgokat, eddig kiválóan tudtam futni, ha teszem azt, felidegesítettem magam, dühből teljesítettem távokat. egész komoly “idegesítő téma” volt elraktározva a fejemben, amit stratégiai pillanatokban előrántottam, és azzal még egy kicsit bírtam haladni. most ez már nem működik, mert egyszerűen megállok, ha dühös vagyok, ha nem. most valami mást kell kitalálnom, hogy sikerüljön leküzdenem magam.

a kör második (budai) felénél kezdtem azt érezni, hogy ez egy teljesen más feladat, addigra már több mint fél órája kellett elviselnem a saját társaságomat, düh, ha volt is, már rég elpárolgott, nekem viszont be kellett fejeznem a kört. szóval küzdöttem magammal rendesen, több-kevesebb sikerrel, de csak körbe értem. igaz, sok sétával és 46 perc alatt, szóval nem egy világrekord, de legalább sikerült.

a továbbiakban majd valami merőben másból kell erőt merítenem, még csak sejtem, miből, de határozottan bele akarok jönni ebbe a műfajba is. pár pillanatra ráéreztem valamire, amit nem tudok még megfogni, de nagyon tetszett. és mint mindig, kvázi eufória öntött el, amikor befejeztem a távot, elértem a kitűzött célt. igaz, teleport híján a szigeten nehéz lenne feladni.