az úgy volt, hogy ma nem igazán volt kedvem futni. kicsit fáradt is vagyok, hosszú volt a hét(vége), nem aludtam ki magam, meg letespedtem a gép elé és ilyenkor legendásan nehéz felállni.

szóval kitaláltam, hogy nincs kedvem kitekerni a szigetre, ott körbe tötyörögni 45 perc alatt, majd megint hazatekerni, biciklit a liftbe beszerencsétlenkedni, stb.

de azért mozogni kéne, mert olyan jól tartottam magam eddig a heti két úszás, egy futáshoz, hogy igazán kár lenne megtörni ezt a pozitív hullámot, szóval mi lenne, ha kipróbálnám ezt az interval training izét az iphone applikációban, már úgy rengeteget hallottam róla.

kis guglizás után (angol nyelvű cikk a témáról itt) megtudtam, hogy ennél jobb nincs is, az ember gyorsabb, fittebb, szebb, okosabb, szexibb, gazdagabb lesz tőle.

én meg milyen jól járok, mert csak 21 percet kell futni a 45 helyett.

5 perc bemelegítés, 5 perc levezetés, a kettő között pedig hét tempósabb egy perces futás, aztán jön egy perc pihi, gyerekjáték.

mondanom se kell, hogy a harmadik sprint után már majd meghaltam, de azért végig csináltam mind a 21 percet, bár szerintem a levezetésnél már kb visszafele mentem, olyan lassan futottam.

borzasztóan kíváncsi vagyok, holnap milyen állapotban ébredek, most mindenesetre nagyon kellemesen fáradt vagyok, sokkal inkább, mintha körbefutottam volna a szigetet. szóval azt hiszem, most ezt fogom nyomatni vasárnapoként.

tegnap este eljutottam az origóba, felnőtt életem kiindulópontjába, abba a lakásba, ahol először éltem egyedül. volt egy halvány félelmem, hogy esetleg rossz élmény lesz, ezért a Színésznő is elkísért, de amint beléptem a házba, tudtam, hogy félelemre semmi ok.

a levélszekrényen továbbra is ott virít a nevem gyöngybetűimmel, a lift ajtaján pedig ott van még az a szellemes felirat, amit buborék írt fel fehér kifestővel ezelőtt 8 éve. beszállunk a liftbe, 42 másodperc a hetedik emelet, tudom, egyszer lemértem. a miniatűr liftben egyedül is légszomja van az embernek, de emlékszem, amikor négyen préselődtünk be két óriás méretű pizzával, ami már csak lapjával fért el.

reflexből dugom a kulcsokat a zárba, nem is figyelem a kulcscsomót. ahogy kattan a zár, eszembe jut az a fura este, amikor valaki ellopta a rézkilincseimet, a Gtalk státuszom utána hetekig “my door has been tampered with” volt.

elém tárul a zöld fal, mennyit szenvedtünk a szín kiválasztásával, és most is milyen jó választásnak tűnik. a csupasz falakon megjelennek a képeslapok és fényképeket, amiket én ragasztottam oda. a konyhasaroknál látom a felrobbant mirelit kijevi golyócskák nyomát, a főzőlap láttán érzem a szörnyű bűzt, amikor véletlenül elégettem a műanyag tésztaszűrő nyelét.

a dolgozósarok, ahol szabadúszó karrieremet indítottam, az ablakkal, ahonnan csak a tetőket és az eget látni. hány vihart figyeltem innen és hányszor próbáltam, sikertelenül, fényképet készíteni a cikázó villámokról. innen láttam azt is, amikor a teraszon felejtett cserepes növényemet veszélyesen felkapta a szél, én pedig rohantam, nehogy valakinek a fejére essen. három lábtörlőt viszont már nem tudtam elkapni, remélem, senkiben se tett kárt.

a teraszon most asztal van, én felfújható medencében ücsörögtem itt a kánikulában, míg a víz be nem algásodott. a járólapon még ott vannak a festékpöttyök, amiket évekkel ezelőtt kellett volna eltüntetnem, de ezt mindent szülői könyörgésr ellenére is elmulasztottam, úgy tűnik, most már örökre. a festék egyébként az elválasztófalra festett dzsungeljelenetből származik, muchachával majdnem egy napot játszottunk el vele, közben málnaszörpöt szürcsöltünk.

hirtelen beugrik valami, besietek a fürdőszobába, igen, a kapcsolón még mindig látszik a festék nyoma, húszas éveimben még nem voltam egy nett ember. a fürdőszoba, az átkozott, imádott fürdőszoba a talpas káddal, amit nem hagytam kidobatni, amibe ketten beülni nem lehet, amiből a víz folyton csak kifolyik, és nem a középlefolyó felé, amiben ülve kell zuhanyozni, különben leszakad a zuhanyfüggöny. a sarokban a beszuszakolt minimosógép, emlékszem, hogy örültem, miután fél év után megkaptam, nem kell többé kézzel mosni a farmert!

itt van végül a hálószoba, az ágy nem mindig az ablakkal szemben volt, úgy toltuk át egy éjszaka, hogy ott majd jobb lesz aludni. hány éjszakát néztem innen a teli holdat, és hány reggel anyáztam, amiért elfelejtettem lehúzni a redőnyt és szénné égetett a nap. nem mintha annyira húzni kellett volna azt a redőnyt, leszakadt az előszeretettel magától is, lehetőleg egy hajnali időpontban, hogy az embert elvigye az agyvérzés. ilyen éjszakai robaj volt a lift kattogása is, azt viszont legalább könnyű volt megszokni. megnyomkodom a matracot, azt a rémesen hepehupás matracot, pedig minőségi termékként árulták, mégis pár hónap alatt óriási gödrök keletkeztek benne.

látom a megannyi éjszakát, a sok barátot, szeretőt, rokont, akik megfordultak ebben a lakásban, látom magam, ahogy január másodikán pezsgős poharakat mosogatok egyedül, látom, ahogy megkérik a kezem, és látom a rengeteg legendás bulit, ahogy persze azt is látom, ahogy a pezsgőspohár eltörött és a szilánkjai beleálltak a talpamba, hallom a sok hangos veszekedést, szakítást, csapkodást, és látom, hogy a lánykéréssel mire mentem, de mégis azt látom, hogy itt csak jót kaptam.

új rovatot indítok a szerdai neonomád napok örömére, ahol igyekszem afféle kávéházi történeteket leírni, már ha történnek ilyenek.

mint említettem, szerdánként elmegyek otthonról dolgozni. ennek több előnye is van, egyrészt emberek közé megyek, másrészt, jelentősen jobb a munkamorálom, ha nem tudok fél percenként felpattanni, hogy mosogassak, főzzek, játsszak a macskával, uram bocsá, sziesztázok egyet. anyagilag ugyan persze picit költségesebb, hisz ha egész nap egy helyen ülök, nem csak egy kávét fogok fogyasztani, de úgy ítéltem, hogy ennyi még belefér.

múlt héten valójában a főpróbája volt ennek a neonomádkodásnak, mivel munkám pont nem volt.  ennek megfelelően kb. fél órát szöszöltem egy szöveggel (amit épp írok), utána viszont folyamatosan jöttek hozzám fogadóórára, szóval inkább egyetemista éveim vidám zsongását idézte a nap, mint a komoly munkáét.

ma viszont egyedül ülök a Castroban, és a hatékonyság tényleg érezhető, kevesebb, mint egy óra alatt befejeztem egy olyan melót, amivel otthon biztosan szenvedtem volna három órát, pusztán azért, mert megtehetem.

az imént csipkepitty is besétált, hogy elszívjon velem pár cigit, megigyon egy limonádét, majd tovább buzogjon a munkahelye felé.

a Castróban ülni jó dolog. egyrészt azért, mert elég nagy a hely ahhoz, hogy kellemesen elvesszek benne, nehezen tudnék úgy dolgozni, hogy hárman ülnek az aurámban. a helyszín is centrális, de mégis biciklire kell szállnom, hogy ide jöjjek, ami már önmagában kellemes élmény. a légkondi sem utolsó szempont, de ami a legjobb, hogy a város kellős közepén ülök valójában, így rengeteg minden történik.

múlt héten például itt ült buborék, majd felbukkant buborék exje, majd egy biciklista akkorát esett, mint egy ház, közben német turistáktól érdeklődtünk, hogy mégis honnan szerezték a kiváló fedorájukat. mellettem egész nap laptopok fölött nyüzsögnek az emberek, néha olyanok hangzanak el, hogy “jó, akkor majd én összedobom prezin, te csináld a flyert”. új kapcsolatok alakulnak wifi-kódok és konnektorok kapcsán, és kollektív elborzadással fogadjuk, hogy a napi menüben répafőzelék, igen, RÉPAfőzelék kapható. délután megérkezik a váltás, és mint három hete mindig, megkérdezem a pultost, hogy hogy tetszik neki Az Úton, mire ő mentegetőzik, hogy alig haladt vele, és valójában azért nem egy akkora durranás.

a péntek esti némiképp drámaira sikerült, bár semmi horrorisztikus nem volt benne, valószínűleg csak marha fáradt voltam, meg nem a megfelelő emberekkel futottam össze véletlenül.

na de a szombat! az például határozottan jól sikerült. a pozsonyi pikniken feltankoltam némi használt angol könyvvel, pörkölttel és flódnival, majd elcsoszogtam E-vel a budai sörfesztiválra, ahol további emberekhez csatlakoztunk és lényegében hülyére buliztuk magunkat délután 6-tól hajnali 4-ig. a sörök is finomak voltak (bár nem mindegyiket tudom felidézni), de az éjféltől kezdődő fergeteges party határozottan felejthetetlen élmény volt, az ember nem ritkán táncol a nemzeti galéria udvarán azért. (témába vágó videónkat lásd alant, 2:56tól, de egyébként az egész klippet itt forgatták).

vasárnap óriási punnyadást szerveztem, kihasználandó, hogy kivételesen nem volt ma se még munkám (azóta már kaptam egy nagy adagot), de azért estefele elmerészkedtem futni a szigetre. brutálisan lassú voltam és sokat sétáltam, de azért nem adtam fel, legalább a távot teljesítettem, igaz, negatív rekord idővel. sebaj, annyi előnye van, hogy ezzel teljesítettem az “új élet” első hetét, méghozzá minden feltételét teljesítve, heti három mozgás, egy neonomád nap. szóval azért örülök.

büszke vagyok magamra, eddig bírom tartani magam az elhatározásomhoz, ma is elmentem úszni, pedig még alig hevertem ki a keddi menetet. a sziget tájékán kicsit megszaladtak velem a fröccsök és a lángosok és ezzel egy időben teljesen abba hagytam a mozgást, szóval ezért kicsit fájdalmas ez most, de ma már éreztem a rákattanás jellegzetes előszelét. a végén még elmegyek a héten még egyszer úszni, vagy legalább futok egy szigetkört, vagy valami…

az új hetirend eddig kicsit össze-vissza van, hétfőn nem sikerült elmenni úszni imminens határidő miatt, de ezt kedden behoztam. ma bejöttem a castroba “dolgozni”, ami csak azért vicces, mert kivételesen épp semmi dolgom. cserébe viszont ide csődítettem különböző embereket, szóval valójában fogadóórát tartok.

azt azért még el kell majd döntenem, hogy jobb-e ez így valójában, mint ha otthon fetrengenék és végre kialudnám magam. de az embernek ugye kell a rendszer. ugye.

update: eldöntöttem: határozottan jobb. rendkívül gyümölcsöző és stimuláló gondolatébresztő beszélgetést folytattunk tömérdek vice házmester mellett, ami felettébb jó hír nektek, drága couchette olvasók, csipkepittynek hála valószínűleg sikerült a helyére passzítani a megfelelő kockákat és összerakni négy év után végre az egészet. most már csak meg kell írni.

és akkor bátyám átküldte unokahúgaim első születésnapjáról a fotókat, én pedig nem tudtam, hogy melyikük melyik.

szóval valamikor a közeljövőben megyek továbbképzésre brüsszelbe.

tegnap randin voltam. kifejezetten kellemes este volt, 4 órát simán elbeszélgettünk, nevettünk, megbeszéltünk következő randit. jól éreztem magam, vihorásztam, iszogattam, még valamennyire még szóhoz jutni is hagytam a másikat.

aztán hazajöttem és sírógörcsöt kaptam.

az a jó ebben a “hosszú útban” ami előttem áll, hogy sose tudom, hogy pontosan milyen hosszú is igazából.

az “új életet kezdünk” sokadik fejezete az erkélyről szól, ahova pár órája több kiló virágföld és különböző virághagymák érkeztek. idén már csak elültetni tudom a dolgokat, de jövő tavasszal legalább már virágozni fog minden.

akinek vannak tippje, hogy mi szeret keleti, illetve nyugati fekvésű erkélyen virágozni, szóljon, szívesen kísérletezem.

egyébként ez csak az első lépés ennek az alfejezetnek a rendezésében, mert az erkélyen rendet kéne rakni, ki kéne dobni az ott felhalmozott lim-lomokat, le kéne mosni, értelmes bútort kéne kirakni, szóval elleszek ezzel is egy ideig.

úgy döntöttem, hogy ha már letettem a voksomat a szabadúszás mellett, ne csak a túlélésre menjen a játék, hanem talán élvezzük is a dolgot. jelenleg két komolyabb bajom van ezzel az életformával: minden nap ugyanolyan és nem igazán járok emberek közé. ezt leszámítva minden pöpec, az elmúlt öt évben sikerült kitaposnom az utat (meg a saját belemet), nem akarom elkiabálni, de mintha anyagilag is kezdenék felvirágozni, szóval most már tényleg jöhet a luxus fokozat, amikor élvezzük is a dolgokat.

a megoldásjavaslat egyszerű, hétfő-csütörtök uszodában kezdem a napot, szombaton délelőtt csarnok, szerdánként pedig neonomád leszek és egy tetszőleges kávézóban (valószínűleg a Castroban) fogom tölteni a napot, mondjuk 10-től fél 6-ig. a többi nap ugyanúgy szabad, mint most, némi rugalmasság továbbra is kell azért.

ezen a héten már teszteltem pár órára a kávéházi munkát, nem hagytam ott egy vagyont, volt légkondi, a laptopom ultrakönnyű, és összességében sokkal jobban tudtam összpontosítani, mint itthon. ha pedig épp nem lenne meló, akkor azon a napon írni fogok, vagy couchette-et, vagy bármi mást, esetleg a fotóimmal pepecselni.

hétfőtől élesedik a rendszer, kéretik támogatni és szükség esetén nyomasztani, mert ilyen csodás elhatározásai gyakran vannak az embernek, de megvalósítani valahogy nem olyan egyértelmú.