ha jól emlékszem, legelőször 10 évesen akartam megírni a memoárjaimat. igen, csak ennyit, a memoárjaimat, szerény kislány voltam már akkor is. el is kezdtem, de kicsit körberöhögtek, hogy ugyan már, mit írnék meg ilyen fiatalon, pedig én már akkor is úgy éreztem, hogy velem rengeteg dolog történt, amit leírhatnék. azóta rendszeres időközönként megpróbálok írni valamit, de sajnos a karakterkidolgozás, a cselekményvezetés és egyéb praktikák nem az erősségem. voltaképpen a saját életemen és benyomásaimon kívül semmiről sem tudok érdemben írni, az meg ugye kit érdekelne. röpke 5 év alatt néhány embernek sikerült meggyőznie, hogy például őket.

ezért úgy döntöttem, hogy folytatom a couchette nevű prodzsektemet (azokról a helyekről írok, ahol aludtam), amit 2 bejegyzés után abba is hagytam, mert megijedtem, hogy milyen messzire és mélyre vezetnek vissza az emlékek. ezzel együtt rájöttem, hogy tényleg meg szeretném írni ezeket a történeteket, mostanra talán van már annyi önbizalmam, hogy elhiggyem, nem teljesen érdektelenek. ha valakit érdekel, itt lehet olvasgatni, reményeim szerint egy laza emlékhálót bírok majd szőni az általam látogatott és lakott lakások alapján.

egyszer valakinek a valakije, aki akkor körülbelül 5 éve élt külföldön megkérdezte tőlem, hogy hogy is hívják azt a nagy sárga izét, ami nem vonat. (villamos)

akkor elhatároztam, hogy meg kell tanulnom rendesen magyarul, és ami ennél is fontosabb, meg kell tanulnom szétválasztani a nyelveket az agyamban.

ma megkérdeztem Hubbie-t, hogy forró-e a pálinkája, amivel éppen öblögette a szájában lévő sebet.

szétválasztani az anyád.

olyan lazán benyögtem ma reggel, hogy szombt délre leszek kész, mint a nyű. szempillájuk sem rebbent. ez mégis csak egy nap haladék…

áá baszod, minden nap egyre nehezebb. azt hiszem csúszás lesz ennek a vége, kérdés, hogy dominó effektus lesz-e.

van egy baromi nagy szívás az éjszakázással.

most nem az alváshiányra és -zavarra gondolok, amit szül, nem a táskás szemekre, az üveges tekintetre  és a másnapi koffeinmérgezésre, ezeket érdekesmód egész jól bírom, bár tény, hogy segít, hogy nem kell fix órában felkelnem és ha nem akarom, nem kell sehol megjelennem, illetve sose kell tartósan éjszakáznom.

az a szar ilyenkor, hogy megáll az élet. az index főoldalát legkésőbb 10-11 körül frissítik, a blog.hu ajánlóját úgy szintén, a facebookon mindenki alszik, aki nem, annak különösebben nem izgat az élete, a mafia warszon eddigre már nincs mit csinálni, mert egész nap azon kattintgattam. nem raknak fel új bicikli -vagy lakáshírdetést és a fordit.hun se jelenik meg új álláslehetőség. kiürül az MSN és a GTalk, a pletykarovat is megmerevedik, az európai pókerszerverek is elnéptelenednek, elfogy az összes áltevékenység, kénytelen vagyok dolgozni.

ha ezt mégse szeretném, csak tartalmasabb és kreatívabb menekülési útvonalakat választhatok, ilyen például a tegnapi, karinthys bejegyzésem.

na szóval _ezért_ szeretem az éjszakázást.

tényleg nem lehet éhesen főzőshowt fordítani, csináltam is egy jó kis tócsnit, ahhoz képest, hogy életemben először, szerintem kifejezetten jó lett, megsült, de nem túlzottan és csak két helyen égettem meg a kezemet a forró olajjal, bár az is igaz, hogy előtte egy kicsit az ujjamat is belereszeltem a krumpliba, biztos, ami biztos, utána meg ugyanazzal a (lemosott) kezemmel trutyiztam össze a krumplit és a hagymát, szóval mondhatni nem volt már szabad idegvégződésem, hogy az olajat egyáltalán megérezzem.

most látom csak, hogy ez a remek freeblog azt írja ki nekem, hogy “sikeres mentődés”. remélem ők is poénnak szánták.

annak örömére, hogy már negyedik vagy ötödik napja (na pont ez a baj) rendszeresen ugyanazon a napon kelek fel, mint amikor lefeküdtem, sőt, többnyire ugyanabban a napszakban is,  kezdem teljesen elveszíteni a fonalat. az előbb például szívbajt kaptam, hogy holnap csütörtök van. aztán rájöttem, hogy csak szerda, micsoda mázli.

ezt például azért is hasznos tudni, mert akkor nem késem le a korcsolya EB férfi rövidprogramját, nagy kár lenne.

istenem, éhesen nem lehet főzőshowt fordítani…

mikor szokom már le arról, hogy ha valamelyik munkaadóm nevét látom a telefonomon, akkor pánikroham tör rám és azonnal azon kezdek el gondolkodni, hogy mit csinálhattam rosszul a legutóbbi fordításomban.

aztán persze kedélyesen elmagyarázom neki, hogy hogy kell ejteni azt a bizonyos francia nevet.