talán ismeretes, talán nem, én nem szerény hazánkban születtem, nem is itt nőttem fel (sőt még csak nem is ezen a kontinensen), magyarul csak otthon beszéltem 17 éves koromig, egyetlen egy magyar közoktatási intézményt látogattam az egyetem előtt és az az óvoda volt. mondanom se kell, nem is magyarul tanultam meg először olvasni, írni és fogalmazni meg talán sose fogok tudni rendesen.
lényeg a lényeg, az identitászavar időről időre rám tört, ilyenkor szörnyű vágyat éreztem “valami magyar” fogyasztására, szent grálként őriztem a szamos marcipánrudat, amit ajándékba hoztak nekem pestről apám ügyfelei, pedig a szír marcipán így utólag belegondolva ezerszer finomabb volt, évekig azért ettem a túró rudit, mert végre egy kis “hazai”, pedig valójában csak húsz éves koromra szerettem meg igazán. hülyén működik ilyenkor az ember, kicsit misztikus világ volt ez, amiben megnéztem mindent, amit meglehetett magyarul, ezerszer láttam a tizedes meg a többieket, de az összes unalmas jókai adaptációt is, amit a magyar követség “videotékájából” ki lehetett kölcsönözni. külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy 7-8 éves korom körül pontosan mivel is azonosíthattam a magyar identitást, de ezt majd talán egy másik életben.
lényeg, hogy mániákusan néztem, hallgattam és persze olvastam, mindent, amit találtam a lakásban. kezdtem az egri csillagokkal, de egy idő után valamiért a tallozót lapozgattam minden héten, nem értettem belőle sok minden, de például a mai napig emlékszem amikor a Farkasházy leírta Déri János utolsó pár hetét, naplószerűen. emlékszem a nem tudom már melyik magazinban közzé tett folytatásos regényekből egyre, amiben a szereplő egy tó közepén áll a mólón, amikor a tó hirtelen elsavasodik és elkezdi marni alatta a mólót, nem tud menekülni, jön a fekete furcsa trutyi, ami mindent felemészt, horror, iszonyat, sikítás, folyt. köv. jövő héten. persze a következő szám meg valahogy elveszett, az a szegény ember pedig már lassan 20 éve áll a fejemben, mint egy nyitva maradt ablak, sose fogom megtudni, mi történt vele a mólón.
nálunk sosem volt olyan, hogy “nesze fiam, ezt olvasd el és ne aztat, mert az nem neked való”, olvashattam én amit csak elértem a polcon, legfeljebb unalmamban leraktam 10 évesen a néró, a véres költőt. egyetlen egy könyvet viszont biztosan a kezembe nyomtak, és az a tanárúr kérem volt, méghozzá egy hatvanas évekbeli kiadásban, valójában egy két kötetes gyűjtemény, afféle karinthy bestof, “feljelentem az emberiséget” néven futott.
jellemző a családomra, hogy a tizensok költözés négy ország között sem volt elég ahhoz, hogy ez a könyv valamiért elfelejtődjön és ne jöjjön velünk. minden könyvespolcunkon ott virított a két megsárgult papírborítós kötet és lógott ki belőle a kicsit viseltes piros könyvjelző.
legkellemetlenebb identitászavaros korszakomban ebből a kötetből olvastam fel akár egész este anyukámnak, aki közben rendszerint a számítógépen patience-ozott, én meg lassan megtanultam hangsúlyozni a magyar mondatokat (belátom, nem 100%-os sikerrel), megtanultam olyan furcsa szavakat, mint felöltő, meg kroki, és megnyílt előttem az abszurd humor dimenziója, aminek azt hiszem nagyon is sok mindent köszönhetek azóta is, többek között a férjemet.
a sors iróniája, hogy amikor hazajöttünk Pestre és kipakoltuk az összes könyvünket, rájöttünk, hogy egyrészt pár dolog megvan dupla példányban, másrészt, hogy a lakásban nem igazán férünk el a könyvek miatt. mondanom se kell, a szent Karinthy pont megvolt kétszer is. akkoriban még naivan úgy tartottuk, hogy bizonyára képesek leszünk eladni könyveink egy részét és ezzel megoldódnak a lakásban fennálló krónikus helyproblémák. az egy dolog, hogy könyvet eladni értelmes összegért nem lehet, de ennél sokkal nagyobb gond, hogy tökéletesen képtelenek vagyunk megválni a könyveinktől, ezért inkább nagyobb lakásba költöztünk, de persze a Karinthyt pont sikerült eladni (naná).
évekkel később elköltöztem szüleimtől, lett saját lakásom, és ami szinte még fontosabb, saját könyvtáram. rendszeres időközönként rám tört, hogy úgy olvasnék egy kis karinthyt, nem jut eszembe pontosan a történet, inkább felolvasnám, mint hogy rosszul meséljem, nyúlnék a polcra, de nincs hova, nincs miért. minden létező karinthy gyűjteményt összevásároltam, amit találtam, de valami mindig hiányzott belőlük. bevallom, nem tudtam, hogy ennyire lehet kötődni egy könyvhöz, bár ebből a hosszú beszámolóból talán kiderült, hogy mennyivel több volt az nekem, mint egy puszta könyv.
lehet találgatni, hogy ezek után mi volt szerető férjem ajándéka most karácsonykor. bizonyos elméletek szerint ez nem egy “ugyanolyan”, hanem “ugyanaz”, de ezen majd nálam karmikusabb személyek elmélkedhetnek, én csak örülök és egyre csak azt kérdezem mindenkitől, hogy hogy hívják a dagadt fókát.