talán ismeretes, talán nem, én nem szerény hazánkban születtem, nem is itt nőttem fel (sőt még csak nem is ezen a kontinensen), magyarul csak otthon beszéltem 17 éves koromig, egyetlen egy magyar közoktatási intézményt látogattam az egyetem előtt és az az óvoda volt. mondanom se kell, nem is magyarul tanultam meg először olvasni, írni és fogalmazni meg talán sose fogok tudni rendesen.

lényeg a lényeg, az identitászavar időről időre rám tört, ilyenkor szörnyű vágyat éreztem “valami magyar” fogyasztására, szent grálként őriztem a szamos marcipánrudat, amit ajándékba hoztak nekem pestről apám ügyfelei, pedig a szír marcipán így utólag belegondolva ezerszer finomabb volt, évekig azért ettem a túró rudit, mert végre egy kis “hazai”, pedig valójában csak húsz éves koromra szerettem meg igazán. hülyén működik ilyenkor az ember, kicsit misztikus világ volt ez, amiben megnéztem mindent, amit meglehetett magyarul, ezerszer láttam a tizedes meg a többieket, de az összes unalmas jókai adaptációt is, amit a magyar követség “videotékájából” ki lehetett kölcsönözni. külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy 7-8 éves korom körül pontosan mivel is azonosíthattam a magyar identitást, de ezt majd talán egy másik életben.

lényeg, hogy mániákusan néztem, hallgattam és persze olvastam, mindent, amit találtam a lakásban. kezdtem az egri csillagokkal, de egy idő után valamiért a tallozót lapozgattam minden héten, nem értettem belőle sok minden, de például a mai napig emlékszem amikor a Farkasházy leírta Déri János utolsó pár hetét, naplószerűen. emlékszem a nem tudom már melyik magazinban közzé tett folytatásos regényekből egyre, amiben a szereplő egy tó közepén áll a mólón, amikor a tó hirtelen elsavasodik és elkezdi marni alatta a mólót, nem tud menekülni, jön a fekete furcsa trutyi, ami mindent felemészt, horror, iszonyat, sikítás, folyt. köv. jövő héten. persze a következő szám meg valahogy elveszett, az a szegény ember pedig már lassan 20 éve áll a fejemben, mint egy nyitva maradt ablak, sose fogom megtudni, mi történt vele a mólón.

nálunk sosem volt olyan, hogy “nesze fiam, ezt olvasd el és ne aztat, mert az nem neked való”, olvashattam én amit csak elértem a polcon, legfeljebb unalmamban leraktam 10 évesen a néró, a véres költőt. egyetlen egy könyvet viszont biztosan a kezembe nyomtak, és az a tanárúr kérem volt, méghozzá egy hatvanas évekbeli kiadásban, valójában egy két kötetes gyűjtemény, afféle karinthy bestof, “feljelentem az emberiséget” néven futott.

jellemző a családomra, hogy a tizensok költözés négy ország között sem volt elég ahhoz, hogy ez a könyv valamiért elfelejtődjön és ne jöjjön velünk. minden könyvespolcunkon ott virított a két megsárgult papírborítós kötet és lógott ki belőle a kicsit viseltes piros könyvjelző.

legkellemetlenebb identitászavaros korszakomban ebből a kötetből olvastam fel akár egész este anyukámnak, aki közben rendszerint a számítógépen patience-ozott, én meg lassan megtanultam hangsúlyozni a magyar mondatokat (belátom, nem 100%-os sikerrel), megtanultam olyan furcsa szavakat, mint felöltő, meg kroki, és megnyílt előttem az abszurd humor dimenziója, aminek azt hiszem nagyon is sok mindent köszönhetek azóta is, többek között a férjemet.

a sors iróniája, hogy amikor hazajöttünk Pestre és kipakoltuk az összes könyvünket, rájöttünk, hogy egyrészt pár dolog megvan dupla példányban, másrészt, hogy a lakásban nem igazán férünk el a könyvek miatt. mondanom se kell, a szent Karinthy pont megvolt kétszer is. akkoriban még naivan úgy tartottuk, hogy bizonyára képesek leszünk eladni könyveink egy részét és ezzel megoldódnak a lakásban fennálló krónikus helyproblémák. az egy dolog, hogy könyvet eladni értelmes összegért nem lehet, de ennél sokkal nagyobb gond, hogy tökéletesen képtelenek vagyunk megválni a könyveinktől, ezért inkább nagyobb lakásba költöztünk, de persze a Karinthyt pont sikerült eladni (naná).

évekkel később elköltöztem szüleimtől, lett saját lakásom, és ami szinte még fontosabb, saját könyvtáram. rendszeres időközönként rám tört, hogy úgy olvasnék egy kis karinthyt, nem jut eszembe pontosan a történet, inkább felolvasnám, mint hogy rosszul meséljem, nyúlnék a polcra, de nincs hova, nincs miért. minden létező karinthy gyűjteményt összevásároltam, amit találtam, de valami mindig hiányzott belőlük. bevallom, nem tudtam, hogy ennyire lehet kötődni egy könyvhöz, bár ebből a hosszú beszámolóból talán kiderült, hogy mennyivel több volt az nekem, mint egy puszta könyv.

lehet találgatni, hogy ezek után mi volt szerető férjem ajándéka most karácsonykor. bizonyos elméletek szerint ez nem egy “ugyanolyan”, hanem “ugyanaz”, de ezen majd nálam karmikusabb személyek elmélkedhetnek, én csak örülök és egyre csak azt kérdezem mindenkitől, hogy hogy hívják a dagadt fókát.

mindenki egyre csak azt kérdezi tőlem, hogy hova megyek legközelebb külföldre, nyáron merre megyünk nyaralni, szívatnak egy kicsit, hogy mikor ugrom át olaszországba egy hétvégére, elmegyek-e huszadszorra is párizsba.

én meg egyre csak vonogatom a vállamat, hogy “nem tudom, majd lesz valami”, talán görögország, de lehet csopak is, valami biztos lesz.

mert minek mondjam el naponta húzszor, hogy én csak a 13. kerületig szeretnék jelenleg menni, oda viszont minél hamarabb és minél tartósabb időre, annak a szép sárga háznak a negyedik, napfényes és erkélyes emeletére, oda biza. de minek mondjam el naponta ezerszer, attól még nem leszek ott.

(mellékesen megjegyezném, hogy most is egy sárga házban lakom, szóval új poént nem bírtok nekem mondani ezzel kapcsolatosan).

amikor az eggyel ezelőtti lakásban hangosan kimondtam azt a szót, hogy “költözés”, szinte azon nyomban elromlott a fűtőtest a fürdőszobában, leszakadt a redőny és elárasztottak a hangyák (a hetedik emeleten…)

a minap itt is megadta magát a redőny (méghozzá pont akkor, amikor a kezemben a laptoppal háttal álltam neki, szép kis börleszk jelenet volt), elromlott a csengő és ma szétesett a dohányzóasztal. arról már nem is beszélve, hogy minél jobban porszívózom a parkettát, annál kevesebb marad belőle.

a “falnak is füle van” kifejezés kezd új értelmezéseket nyerni…

hogy az avatar, best drama? na persze, miért nem a pocahontas akkor már. ezeknek a díjaknak is olyan sok értelme van, esküszöm.

bármit is csinálok, eggyel kevesebb napom van a kelleténél. ennek már megint valami sufni tunning lesz a vége.

de utálom az ilyet.

kezdek belehülyülni ebbe az intenzív melóba.

a szünet utáni első hét annyira könnyedén és vidáman ment, most meg itt szenvedek minden egyes percért és már megint hány óra van baszd meg és mikor fogok lefeküdni és mikor fogok fölkelni és egyébként is, még órát is kell tartanom holnap. basszus.

te jó ég, egy áldott köznyelvi kifejezés nem jut eszembe a marihuánára a füvön kívül, milyen körökben forgok én?

ha valaki néhány évvel ezelőtt, amikor felmentéseinket lobogtatva álltunk sorban a testnevelési tanszéken, azt mondja nekem, hogy én 5 év múlva arról fogok lelkesen egyezkedni moondusttal, hogy a hét melyik két napján járjunk úszni a kora hajnali órában, miközben CS bőszen magyaráza nekünk, hogy hogyan tanul a youtube-ról síelni, valószínűleg körberöhögöm.

szó se róla, a youtube-on így is jót nevettem.

mentségünkre legyen mondva, a beszélgetés legalább egy cukrászdában zajlott, ahol elfogyasztottunk fejenként körülbelül 5 000 kalóriát és még egy banános csokiturmixot is, amit talán már nem kellett volna. de legalább nem gyújtottunk rá (mert nem lehetett)

ha az ember elmegy barátokkal találkozni ahelyett, hogy lelkiismeretesen dolgozna és a találkozó unalmas, az a baj.

ha az ember elmegy barátokkal találkozni ahelyett, hogy lelkiismeretesen dolgozna és a találkozó kellemes, az a baj.

nem jó ez a nap, na.

(de az is baj, hogy mindjárt vége, én meg nem állok sehogy)

érdekes, a mai napon véglegesen szétesett egy fórum, amit az elmúlt röpke 5+ évben rendszeresen (akár naponta többször) is látogattam. több jó barátot, görbe estét és életre szóló élményt köszönhetek neki, mára meg nem maradt belőle semmi. persze nem egyik napról a másikra dőlt össze, egyszerűen kinőttük, kialvatlan geekekből lassan pénztkereső emberek lettünk, van, akinek családja, férje, vagy mindkettője van, elfogytak a témák, nem tudtunk hova fejlődni, vagy nem is akartunk. tudtuk, hogy eljön ez a nap és nincs ebben semmi meglepő, ez egy természetes folyamat része, ahogy az egyetemi barátaimmal is eltávolodtunk egymástól (kivéve akivel egy irányba ment az életünk), ez a korszak is véges volt, a kapcsolati rendszer egyszerűen kihűlt.

mégis, annak ellenére, hogy tudom ezeket a dolgokat, kicsit elszomorít, hogy mindez nincs már többé és bizonyára eltart majd egy ideig, míg teljesen leszokom arról, hogy begépeljem a fórum címét a firefoxba minden reggel.

fene a nagy szentimentális lelkembe.