úgy imádom, hogy engem cseszegetnek, hogy miért mindent az utolsó percben csinálok és biztos mindent összecsapok és fúj fúj, bezzeg ők sokkal lassabban de megbízhatóbban dolgoznak. vagy talán mégsem?
(ettől még nekik lesz igazuk, nem nekem. persze én is oszthatnám be jobban az időmet, ez tény)
azért meglehetősen dühítő, amikor az embert hülyének nézik, mert egyszerűen megtehetik a korkülönbségből adódóan. nem tudom, hogy azt feltételezik, hogy nem veszem észre, hogy hülyének vagyok véve, vagy tudják, hogy úgy se merek majd üvölteni olyanokkal, akik szüleim lehetnének, mert látszik rajtam, hogy volt gyerekszobám, de ez szinte mindegy is. évente egyszer szükségem lenne egy lehengerlő fellépésre, ami megmutatná, hogy velem nem lehet szarozni, hiába kérik el a személyimet, ha cigit akarok venni. csak ahhoz, hogy ezt évente egyszer elő tudjam rántani, az év többi napján sem biciklikért és rajzfilmekért kellene lelkesednem és valószínűleg nem az lenne a nap fénypontja, hogy kaptam egy zacskó miniatűr ischlert, vagy egy csokor lufit. infantilizmus nélkül meg nem szeretném elképzelni az életemet.
na, az előbb még itt rinyáltam, hogy nem jelentkezik senki a lakásra, erre most hívtak, jönnek 4kor nézelődni, én meg rohangálok itt mint pók a falon és próbálok rájönni, hogy melyek azok az elemek, melyek rontanak a lakás megítélésén. a kupacokba szelektált szennyes a fürdő közepén és a három napos mosatlan biztosan az, de bizonyos dolgok olyan rég vannak ott, ahol, hogy már észre se veszem őket (lásd két monitor az étkező asztal alatt, vagy egy bicikli csomagtartó az éjjeli szekrény mellett.
ha és persze mindez határidő előtt egy héttel, ami kb azt jelenti, hogy minden létező felületet papírkupacok és kávéscsészék meg mindenféle fecnik borítanak…
végül ez lett a télbringa vadászatomból, tulajdonképpen egy versenygép egyenes kormánnyal és sárhányóval (ajánlom figyelmetekbe, hogy milyen pofás megoldással van rögzítve a hátsó sárhányó. igen, azok műanyag bilincsek. nem, nem is tetszik az íve, de a sár ellen megvéd és nem esik le, végül is ez a lényeg). nem egészen ezt kerestem, örültem volna kicsit szélesebb gumiknak (ezek versenygumik), de ahhoz gyakran száz kilós váz párosul, ami nekem meg nem pálya, mert mostanában a lift szarakodik, ez vidáman le tudom vinni a harmadikról, amit egy puch clubmannal már nem tudnék megcsinálni. szóval nem tökéletes, de beleszerettem, amihez hozzájárul, hogy tökéletes a méret (52-es), milliméterre pontosan tudom irányítani és az egyenes kormánynak köszönhetően a padkázás rejtelmeibe is elég gyorsan belejöttem olyan szinten, ami nekem kell. arról nem is beszélve, hogy mind a két fék fog, amit eltartott egy ideig megszokni a másik után, ahol tudtam, hogy hány méterrel előbb kezdjek el fékezni, ha adott ponton meg akarok majd állni (tudom, ez nem biztonságos, meg is fogom csináltatni) a váltó pedig egyszerűen csak vált, azt mondja, hogy katt és már váltott is. nem gondolkodik, nem reszel, nem mondja, hogy rececece katt katt, majd nem történik semmi és egyszer csak, lehetőleg a blahán a pirosnál vált hármat, csak úgy hobbiból, hogy kiszakadjon a combom tőből induláskor. egy szó, mint száz: imádom. ha valahol látjátok, valószínűleg ott vagyok a környéken, főleg, ha brutál lakattal van lekötve.(olyan kihajtógathatós agresszióval).
képre klikk és nagyobb lesz.
a mai napot rengeteg munkával töltöttem (aminek még nincs vége) és e mellett rengeteget agyaltam azon, hogy vajon mit jelent az, hogy "megéri" eladni ezt a lakást: – hogy kapok érte annyit (vagy remélhetőleg többet), mint amennyibe került felújítással együtt: – vagy kapok érte annyit, amennyiért tudok venni egy jobb lakást? mert hogy a kettő nem esik egybe, főleg, hogy amikor ezt vettük, még nem volt válság és nem zuhantak az ingatlanárak. viszont persze a kiszemelt lakás sem kerülhetett ennyibe akkor… lehet, hogy figyelnem kellett volna filozófia órán, amikor magyaráztak valamit a dolgok értékéről…
mindenesetre a felnőtt életem kezd kidomborodni, bár ez most hülyén hangzik, mindenesetre egyre jobban kerülök felelőségteljes helyzetekbe, sőt, egyenesen keresem az ilyen helyzeteket. az önálló döntések már nem rémítenek meg, hanem kezdem élvezni őket. talán azért is élvezem ennyire a tanítást most ennyire.
időről időre sikerül megtapasztalnom, hogy a lehetőségek végtelenek, csak tudni kell élni velük. most is valami ilyesmi uralkodott el rajtam, és ez jó.
megnéztünk egy lakást.
mi beleszerettünk a lakásba. az eladó pedig belém.
kíváncsi vagyok, ebből mi sül ki…
azért hogy bírok olyan nyomi lenni, hogy amikor épp lassan elkezdene elfogyni a munkahalom előlem, akkor nem felszabadulok, hanem kétségbeesek, hogy mi lesz, ha nem kapok több munkát…
azért bevallom, ezt nem hittem volna magamról, amikor az egyetemen többnyire a kocsmában ültem és mások jegyzeteiből éltem…
aszondják ebben a remek könyvben (amit épp fordítok), hogy "Gilbert looked at this beautiful girl and wanted to save her sou for Christianity"
csókolom, blődségi pótlék van?
szó se róla, imádom a szakmám, de amikor belefutok egy ilyen mondatba, hogy " We'll make traditional American comfort food, pot roast and mac'n cheese", akkor az az érzésem támad, hogy valaki valahol most nagyon röhög rajtam… persze nem megoldhatatlan feladat, de jók ezek a kulturális utalások, no.
Ahogy esik, úgy puffan 