eredetileg úgy éreztem, hogy túlzottan fáradt és talán egy kicsit másnapos is vagyok ahhoz, hogy végig bírjam csinálni a mai 12 oldalt, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ha letolom ezt a pár oldalt, akkor befejeztem ezt a projektet, ami azért jelentős húzóerő. szóval most meg itt ülök, és vigyorgok, mint egy hülye. remélhetőleg a motivációm kitart (london, szemerkélő eső, a frizurám még mindig tökéletes helyette ferencváros, második nap, a motivációm még mindig kitart)

na, csak hogy végett vessek az egysorosok hadának, íme egy kis sztorizgatás, mégpedig az esküvőről. már akkor is eszembe jutott, hogy ezt ide meg kellene írni, csak aztán a fenének se volt erre ideje, kedve, stb.

na szóval. mint talán ismeretes, zavaros (ámde rövid) életpályám nagy része külföldön zajlott, így az esküvőre is hivatalos volt pár külföldi barát, akik szinte mind vették a fáradtságot, hogy el is jöjjenek. ezzel együtt voltak érdekességeik, de ez talán az én hibám, mert betegesen vonzódom a komoly egyéniséggel megáldott emberekhez…

az egyik remek párbeszéd még az esküvő előtt zajlott le két héttel, amikor is frissen diplomázott jogász barátném hosszasan próbált rábeszélni a házassági szerződés intézményére, és szelíd ellenkezésemre válaszul számon kérte rajtam, hogy mégis mit képzelek, én sem leszek már fiatalabb, 10 év múlva, amikor (nem ha, hanem amikor) a férjem majd otthagy engem az utcán egy 16 éves csitri miatt két gyerekkel a hónom alatt, akkor bezzeg sírhatok. itt merészkedtem megjegyezni, hogy talán uram bocsá, ha ennyire rosszul ismerem a férjemet, akkor valahol megérdemelném kapcsolatunk ilyen jellegű végkifejletét, erre még le is baszott, hogy hogy mondhatok ilyet, ezzel megsértem az összes utcán hagyott asszonyt, mert egyébként is, a férfiak mind faszok. itt diszkréten megemlítettem, hogy némiképp kezdem unni a beszélgetést, erre frappáns válasz gyanánt megkaptam, hogy jól van, nem akar belerondítani az én pink idillembe, ezért inkább el se jön az esküvőre. (persze aztán eljött és hangosan zokogott az egész szertartáson).

másik megelőző remek párbeszéd teljesen szétesett barátnémmel zajlott, akitől két héttel az esküvő előtt megmerészeltem kérdezni, hogy ugyan már, mikor szándékozik repülőjegyet venni és szállást foglalni, mire el lettem küldve melegebb éghajlatra, hogy ha ő egyszer megígérte, hogy jön, akkor jön, ne cseszegessem két naponta repjegyekkel és szállásokkal, van neki elég baja így is, mert megint elhagyta a pasija és egyébként is, utálja az esküvőket, de ettől függetlenül megígérte, hogy eljön, legyek szíves ezt értékelni és hagyjam már lógva. itt némiképp nehezményeztem, hogy fél éve ezzel a dumával szerel le, esetleg nem fogja föl, de nekem az ő bizonytalansága szervezési malőröket generál, igazán megnyugtató lenne, ha döntene végre, és ne vegye zokon, de mivel ismerem 15 éve, majd elhiszem, hogy jön, ha itt lesz. bizonyára barátságunk utolsó beszélgetését folytattuk ekkor, mert még egy fejezetben végighallgathattam, hogy az esküvő intézménye mennyire utálatos és lám, belőlem is mekkora egy önző dögöt csinált, aki nem bír tisztán gondolkodni, ezért talán jobb is, ha ő nem jön az esküvőre. (aztán utolsó percben meggondolta magát, és megpróbált jönni, de nem bírt, viszont azóta tényleg nem kommunikálunk).

ezek voltak az előzmények, folyt. köv.

hát nem kiszakadt az a kurva tartóbasz a mennyezetből és lezuhant a bicikli, meg egy kis mennyezet az előszoba közepére, oda biza?

milyen kellemes a házimunka,ha fordítás helyett végzi az ember 🙂

ó balsors, ez a nap is de elszállt! nem itt maradt a nyakamon még vagy 12 oldal? kezdek mindent utálni, főleg a magyar-angol szótáramat (szerencsére többnyire nem ezt használom az angolra fordításhoz, de azért mégis baszki, nem mindenki olyan mutáns mint én, hogy angolra a francia érintésével fordít magyarról, igazán össze lehetne tákolni egy olyan szótárat, amiben effektíve benne is van valami…) eszemeldobom komolyan.

az elmúlt napok gasztronómiai tanulságai:

a kacsamáj és a belga csokitorta talán enyhe túlzás, főleg vacsorára

a belga csokitorta tényleg fekete csokiból készül

a fekete csoki tényleg élénkít, egészen hajnali 4-ig vidáman

a rossz bor tényleg műtrágyaléként hat és belső robbanásokat eredményez az emberben

a quiche lorraine tésztája nem egzakt tudomány

a quiche lorraine viszont rendkívül finom, mégha ronda is és rohadtul laktató

mindezek összhatására álmos vagyok. azt hiszem nem meglepő…

most már emlékszem, miért hagytam abba a magántanítást már többször is. jelenleg még mindig nem tudom, hogy délután f5-től tartok-e órát vagy sem, mert nem kapok visszajelzést a tanítványomtól…

azt kell, hogy mondjam, hogy meglehetősen pozitív hangulatba keveredtem mostanság, végre megbékéltem a szabadúszó életemmel, magaménak érzem, mondhatni büszke vagyok rá, nem érzem gyávaságnak, nem érzem úgy, hogy csak alibi a lazsáláshoz, nem érzem azt, hogy tilosban járok, és állandóan figyelnek, és alig várom már, hogy rám szóljanak, hogy kicsi lányom, térj már észhez és kezdj már magaddal valami értelmeset is.

hm, ezt így leírva kissé olybá tűnik, hogy enyhén paranoid életem volt az elmúlt másfél-két évben…  

én már el is felejtettem, hogy ennyire fárasztó az igazi szellemi munka. amióta fordítom ezeket a szarokat, konkrét hús zabálhatnékok törnek rám, este 8 után már alig látok ki az agyamból, és úgy alszom, mint akit agyonlőttek. és ez így lesz augusztus végéig, megszakítva egy kis szigettel…

tegnap eltöltöttem egy kedélyes órát a vaksötétben a szimplakertben. nem mondom, a további 4 óra, amit világosban töltöttem el ott is hangulatos volt, de az áramszünetnek van valami kellemes misztikuma. kicsit fejre áll a világ, kicsit más szemszögből látjuk a megszokott dolgokat. valószínűleg ezért szeretem a ködöt és a hóesést is…