rohadt kínai chatprogramok (amit a belső kommunikációra használunk), most küldtem egy képernyőnyi szívecskés szmájlit a főnökömnek, fogalmam sincs, hogyan.

mondjuk ő tegnap repülő söröskorsókkal terítette be a kijelzőt, szóval annyira nem aggódom.

fiatalabb koromban (mondjuk úgy 15 évvel ezelőtt) nagyon sokáig filmkritikus akartam lenni. naívan azt gondoltam, hogy szeretek írni, szeretek filmeket nézni, szóval ez egy ideális munka lenne számomra. aztán elég gyorsan rájöttem, hogy teljesen képtelen vagyok kritikát írni bármiről is, mert valójában sokkal inkább mesélő alkat vagyok, mint elemezgetős (írásban legalábbis).

a két alapadottság nem változott, így végül szinkrondramaturg lettem, azon belül is feliratokat gyártok immár 3.5 éve. nagyon szeretem a munkámat, rengeteg filmet láttam miatta, rengeteg filmfesztiválra eljutottam miatta, rengeteg érdekes embert ismertem meg és rengeteg háttérinformációt tudtam meg. bár néha elfáradok, soha egy percig nem jutott eszembe, hogy esetleg valami mást kellene csinálnom.

egyetlen icipici bukkanó van: félek a horrorfilmektől. bármilyen vérontást vígan végig nézek, mit nekem az oldboy polipzabálós jelenete, mit nekem kiömlő belek (egy időben a vészhelyzet alatt vacsoráztam, egyedül a vérhányás nem erősségem), mit nekem tarantino. a rohadt hangulatkeltős, “egy árny átsuhan a háttérben, a zene vészjóslóvá válik, a szőke nő pedig sikít,” típusú horror, na az viszont kikészít, annál már csak a “lerobbant az autónk a semmi közepén és egy fura kisvárosban kötünk ki” alfaj rosszabb. ilyenkor folyamatosan takarom el a szemem és képes vagyok én is sikítani, mint a nagymellű szőke nő. több barátom is van, aki lefekvés előtt vihorászva nézi meg a fűrészt afféle esti mese gyanánt, hát őket marhára irigylem, mert én minden ilyenbe majd belehalok és napokig sokkos állapotban vagyok utána.

meg lehet tippelni, hogy milyen műfajú filmeket kaptam feliratozásra…

“seeing is believing” (egy beszélgetés végén, amiben kifejtettem, hogy bizakodó vagyok, hogy meg fog javulni az afrikai leányvállalat teljesítménye).

ha félreértés történik egy beszélgetésben és én inkább azt mondom, hogy biztos rosszul mondtam és nem azt, hogy rosszul értetted,  akkor egyrészt senki sem néz senkit hülyének, másrészt nem indul versengés, hogy most mégis kinek volt igaza és ki a tökösebb legény a városban.

beszélgetés szombat délelőtt 10-kor muchachával, akivel szombat reggel 7-ig mulattunk (3 óra alvás után fel kellett kelnünk halaszthatatlan családi kötelezettségek miatt):

– te, mi ezt mégis hogy gondoltuk?

– nem tudom, de szédülök és hiperventilálok.

– én ülök a kanapén és kapaszkodom.

– de most komolyan, whiskey-redbull??

– vodka!

– mikor ittunk mi vodkát?

– a redbullal.

– szóval az nem whiskey volt?

– nem mindegy?

két évvel ezelőtt, amikor beütött a krach, félig tudatosan kitiltottam azt a témát a blogról. egyrészt olyan indulatok lettek időnként úrrá rajtam, hogy azokról tudtam, sose fogom akarni visszaolvasni őket, másrészt törekedtem arra, hogy az életem ne csak a válásról szóljon, a blogom pedig ne csak a rinyálásról. nem mellékesen olyan dimenziókban voltam fáradt az első évben, hogy egy összetett mondat összerakása sokszor komoly kihívást jelentett.

mostanra újra összeállt a kép, az indulatok lecsillapodtak, a szálak pedig el lettek varrva. butaság lenne azt skandálni fennhangon, hogy a mostani élethelyzet sokkal jobb, mint az előző, inkább azt mondanám, hogy kényelmesen berendezkedtem erre az új helyzetre. bár korábban említettem, hogy nem mindig könnyű megőrizni az egyensúlyt, azt érzem, hogy elértem az optimális állapotot, amire két évvel korábban vágytam, hogy ne lengjen ki az inga egyik irányba se. egy szó, mint száz, jól vagyok, és bár nem minden nap egy kéjhömpöly, az nem azért nem az, mert jaj istenem, elváltam, hanem mert egyszerűen nem lehet minden napot tökéletesen élvezni.

gyakran látom az embereken, hogy a “válás” szó hallatán összerezdülnek, sajnálattal néznek rám (szegény lány, ilyen fiatalon), majd zavartan témát váltanak. tudom, tapintatosság is van benne, de egy nagy adag félelem is, félelem az ismeretlentől, mert hát ki tudja, hogy mégis min vagyok én túl és miken mehettem keresztül, jobb nem is feszegetni. alapvetően megmondom, min vagyok túl: egy nagyon érdekes élményen. 

és szeretek érdekes dolgokról írni – hát ezért.

mostanában nem azért nem írok blogot, mert nem történik semmi, hanem azért, mert nem könnyed 3 soros gondolatmenetek jutnak eszembe, hanem egészen hosszú eszmefejtések. azt gondoltam, majd elmúlik és megússzátok, de most inkább mégis úgy gondolom, hogy majd legfeljebb szóltok, ha unjátok, vagy egyszerűen csak áttekeritek. szóval hosszú blablák várhatók, én szóltam.

szóval akkor tegnap megjöttem a bugyogásból kisimultan és atombambán, kicsit üldögéltem üveges tekintettel, macskával az ölemben, majd rádöbbentem, hogy hisz nekem rengeteg munkám van, így sajnálkozva közöltem is az időközben hazatért Showtzoval, hogy ez az este nem lesz vicces, de attól még nyugodtan maradjon, így hát maradt is és azért ha már ott voltunk, megpróbáltuk levágni a macska körmét (előtte törülközőbe bugyoláltuk), moderált sikerrel és feldíszíteni az erkélyt világító űrgömbökkel (thank you, IKEA), óriási sikerrel. két meló roham között meg hármasban bújócskáztunk a macskával, míg mind kettőnk orrát meg nem karmolta.

tévedtem, vicces este volt, bár a fél4-es lefekvést ki bírtam volna hagyni…