az elmúlt időkben (mondjuk úgy két éve) életem egyik legnagyobb rendezőelve az egyensúly keresése. azt gondolom, elég sokat fejlődtem ilyen téren, és bár most is vannak ellenpéldák, alapvetően már nem az extrémek jellemzik az életemet. bár nem erről akarok most valójában írni, de ide tartozik, hogy hirtelen elegem lett a mértéktelen alkoholizálásból, amit nap mint nap produkálunk, eluntam a ködös párbeszédeket, a zaklatott álmokat, az éjféli zabálást, az állandósult másnaposságot. szóval most majd akkor iszom, ha kedvem lesz hozzá, nem akkor, amikor beülünk egy kocsmába (mert lássuk be, folyamatosan kocsmákban ülünk. ami önmagában nem is baj).

szóval igen, az egyensúly megkeresése és megtalálása elég szórakoztató feladat volt az elmúlt években, az elején azt sem sejtettem, hogy miért kellene nekem valami, ami visszafogottabb, halkabb, nyugodtabb, amikor ott van mindenből a super-size, a színes szagos, ultrahangos. aztán amikor megértettem, akkor nem tudtam, merre kell érte elindulni. most már túl vagyok a kezdeti botladozásokon és alapvetően sokkal kellemesebben érzem magam, mint 2-3 évvel ezelőtt és azt gondolom, hogy kellemesebb ember is vagyok (bár ezt nehéz ugye megítélni).

és amikor ez megvan már, alszom, eszem, nem idegeskedem, rend is van, jókedv is van, energia is van, akkor elég gyorsan kiderül, hogy ez a buli könnyebbik fele volt, mert ez az állapot nem tartja fenn saját magát, nem maradnak a dolgok csak úgy, és ha kettőt pislogok, térdig gázolok a pormacskában, nem érem utol a határidőimet, kialvatlanul idegeskedem, túlzabálom magam, majd leiszom magam, majd túlkávézom magam és az egész úgy szar, ahogy van.

szóval megvan a következő cél, a megvalósításon egy családi wellness hétvége keretein belül elmélkedem épp. azt hiszem, optimális a környezet.

kezdem azt gondolni, hogy érdekes karmikus kapcsolatom van ezzel az állattal, tegnap este sikerült abban az 5 percben hazaérnem, amikor épp vitték el a menhelyre, így megtudhattam, hogy egyébként jól van, bár ki kellett húzni pár fogát, kapott antibiotikumos kezelést, de alapvetően megmarad. a hordozóba önként beszállt és már határozottan macskaszerű volt, vitték az ideiglenes befogadóhoz.

szép kerek sztori, happy enddel.

tegnap, amikor este 11-kor jöttem haza, egy nagyon szép, de elég rossz állapotú szürke macska fogadott a lépcsőházban. kicsit tanakodtam, megfogni nem akartam (nem is nagyon mertem), a lakásba a saját macskám miatt nem jöhet (meg egyébként sem volt nagyon bizalomgerjesztő), szóval kivittem neki vizet és némi tápot, végiggondoltam, hogy ilyenkor éjszaka nem lehet senkit sem felhívni. mivel nem tűnt közvetlen életveszélyben (járkált, figyelt, meg ugye valahogyan bejött a házba is), úgy ítéltem, hogy nem marad más, mint reménykedni, hogy másnap reggelre még ott lesz.  bevallom, kicsit azon is aggódtam, hogy mit szólnak majd a szomszédok, ha látják, hogy én itt elesett állatokat etettek a közös tereken, de végül ezzel igyekeztem nem igazán foglalkozni, azért már jobban aggódtam, hogy a reggeli jövés-menésben valaki kizavarja.

ma reggel, amikor kimentem, a macskát az első emeleten találtam egy törülközőn, békésen aludt, mellette dobozkában víz és élelem és egy kis cetli, amin az állt “kérem, ne zavarja el, menhelyre viszem”. rendes ember ez az első emeleti szomszéd.

a fonok felhivta a Kartyast (aki ugye az egesz kapcsolat origoja), hogy esik-e karacsonykor pesten a ho, majd hozzatette, hogy igazan elmenne ejfeli misere a Bazilikaba.

(fogok en meg a fonokkel beiglizni, erzem)

az elmúlt 10 napban minden nap délután 5-6 körül egyszerűen lekapcsolt a rendszerem, kiájultam a képből a fáradtságtól. addigra reggel 7 óra már lerendeztem pár kör Kínát, fesztivált szerveztem, főztem, elvégeztem némi házimunkát. ilyenkor egyszerűen elvágják a képet, muszáj lefeküdnöm csak fél órára. aztán óriási lelkierő mozgósításával este 8-ra mindig klakkban-frakkban álltam a lemondhatatlan találkozóm közepén, miközben ködösen még azon merengtem, hogy mégis hogyan vagyok még életben.

tudom, fejleszthetném a tiltakozási képességeimet, de nem mondhatok nemet a közeli barát családi tragédiájára, a kismama hirtelen felszabadult másfél órájára, a HK-ból egy hétre hazalátogatott barát sűrű programjára, a szakmailag fontos társadalmi eseményre, az ötvenhatszor átrakott most már tényleg ciki lenne lemondani találkozóra, hogy a saját szórakozási igényeimről ne is beszéljek.

és ez mind rendben van és az is, hogy valahogy most senki sincs jó hangulatban és a találkozók nagy része jobb esetben csak pusztán fárasztó, rosszabb esetben egyenesen megrázó mert hát halandóak vagyunk mind és olyan nehéz az élet és jaj, lesz-e nekünk valaha jobb. vannak ilyen korszakok, mindig is voltak, amikor nem lehet csak úgy békésen dalolászó egyszarvúakról beszélgetni senkivel, mert még a legbékésebb kép közepére is odaszart valaki. és persze ha az élet nem olyan derűs, akkor hiába mondok én bármit a nagy empátiámmal és kedélyes életvidámságommal, a lelkifröccsnek kötelező alkoholtartalma is van. így hát valahogy hajnalig iszunk, 2 körül hazatámolygunk, reggel pedig hív megint Kína és kezdődik az egész elölről.

és tényleg nem panaszkodom, de továbbra sem értem, hogyan vagyok még egyáltalán életben. csak úgy mondom.

a hétvége meglepően bővelkedett drámai fordulatokban, egyik helyről a másikra cikáztam, a legabszurdabb emberekkel folytattam a legintimebb beszélgetéseket, hirtelen kicentrifugázták a belemet, közeli és távolabbi barátok fogták a kezemet, küldtek haza, ettek velem pizzát, zoknit hoztak a beázott cipőmhöz. én e közben pár percre hirtelen megint elhittem, hogy sosem lesz ennek már vége és egy kicsit elkezdtem magam sajnálni, és mély szomorúság tört rám, hogy istenkém, miért alakul így az élet, majd elszégyelltem magam, hogy másnak jobban szüksége van a támaszra, mint nekem, de rendre utasítottak, hogy foglalkozzak csak magammal.

aztán elült ez az egész örvénylés és reggelre meglepően tiszta lett minden, a centrifugaprogram szép tiszta ruhákat hagyott hátra, már csak össze kell őket hajtanom és akkor vége lesz már ennek én pedig pihenhetek, mert tényleg nem vágyom semmire jobban, mint két nap üresjáratra, érzelmi és munkaügyi vészhelyzetek nélkül, a világtól elvágva.

ma elmentem kozmetikushoz és új, ragyogó bőrön és szemöldökön kívül egy 400 forintos Gru 2 DVD-vel távoztam. szeretlek, Magyarország.

azt hiszem lassan kénytelen leszek bevallani magamnak, hogy valójában zúg popzenerajongó vagyok, azt mindig is vállaltam, hogy Pinket nagyon kedvelem, Rihanna álmaimban kísért, az elmúlt pár órában pedig teljesen rákattantam Lana del Reyre, többek között erre a számra.

napok óta csak ülök helyeken, beszélek emberekkel és egyre csak azt érzem, hogy nem tetszik, amit mondok, nem tetszik, ahogy mondom, idegesítő vagyok, tudálékos vagyok, türelmetlen vagyok, közbevágok, félbeszakítok, monologizálok.

ma egy árva szót nem szóltam senkihez a sushifutáron kívül.

ettől kicsit jobb. 

főnök: nem akarsz menni beninbe velem?

én: hát őszintén szólva, khm, izé… szóval tulajdonképpen nem igazán, nem biztos, hogy én ott jól érezném magam.

főnök: de hát már a másik kolléga is volt. igaz, ő utálta, de ő csak kínai kaját eszik. ne aggódj, én mást is szeretek, no problem.