meg ezt sem:

amikor 2010 decembereben kiderult, hogy kinaba utazom ket hetre, mar akkor is az hozott a leginkabb lazba, hogy Hong Kongon keresztul kell menni es egy egesz napot ott tolthetek a visszafele uton. azon kivul, hogy jo 10 evvel korabban lelkesen neztem a Noble House c. sorozatot, ami HK-ban jatszodik, az eg vilagon semmit sem tudtam errol a varosrol, csak azt, hogy megmagyarazhatatlan euforiaval tolt el mar a gondolata is.
aztan amikor a hosszu ut utan megerkeztem es a konyvelo beultetett egy taxiba, en az ablakra tapadva neztem a felhokarcolokat, a legkondikat, az ablakban szarado gatyakat es vigyorogtam, mint a hulye. akkor es ott tudatosult bennem, hogy nekem ez kell. es most, ahogy hetedszerre gordulok be ebbe a varosba, meg mindig ugyanaz a hulye vigyor van rajtam.

úgy tűnik, ezt a Tyúkszarfalvát (számszerint az ötödiket) a fluktuáló lelkiállapot jellemzi. ezt semmi sem foglalja össze jobban, mint a mai napom, ami úgy indult, hogy kissé hülye érzéssel ébredtem a gyomromban, amitől persze nem voltam vidám, amit tetézett a tény, hogy a wc-t nem lehetett lehúzni, mert már megint nem volt víz. egy random csap viszont működőképes volt, ezért ezt a problémát egy vödör segítségével elhárítottam, majd belegondoltam, hogy holnap ilyenkor már úton leszek HK felé és felvidultam. reggelinél az egyik legbeszédesebb és kedvesebb kolléganő ült mellettem, aki lelkesen mutatta, hogy kettő, azaz kettő fajta tésztából is lehet választani ma reggel, feltétlenül kóstoljam meg. ez elég jelentős előrehaladás a szokásos seízű gőzgombóc + türkötojás kombóhoz képest.

a délelőtt többi részét kedélyes ásítozással és mutyi filmnézéssel töltöttem, mivel konkrétan a fű se nőtt, senki sem tartott igényt zseniális szakértelmemre. miután az elmúlt napokban már teljesen elment az életkedvem a szarabbnál szarabb menzakajáktól, ma ebédnél az a kellemes meglepetés fogadott, hogy nem hogy tészta, de kacsa, gomba és rántotta is szerepel a menün (ezt az északi tartományból ide látogató vezetőknek köszönhetjük, mivel arrafelé szinte alig esznek rizst vagy halat, ezért módosították a menüt), mellettem pedig a kifejezetten pletykás maláj kolléga ült, aki ebéd  után kisétált velem a faluba és vett nekem egy kólát. az ebéd utáni szieszta során eufóriámat némiképp enyhítette a kitartó bizzegés, aminek forrását végül beazonosítottam, amikor egy döglődő, 5 centis darazsat találtam a fürdőszobában. (hagytam tovább döglődni és lábujjhegyen elhagytam a helységet).

a sziesztát követően az irodában hirtelen földindulás és égzendülés várt rám, mi más lehetett volna a háttérben, mint a főnök és a csehül álló projekt, amin az elmúlt két hétben igyekeztem javítani. lázas meetingelésben törtünk ki, ami alatt a főnök személy szerint engem (de később az egész csapatot is) elhordott minden szarnak, megkérdőjelezte gondolkodási képességeimet, kijelentette, hogy két hét lócitromra sem elég, legközelebb leszek szíves legalább egy hónapra jönni, majd obskúrus eszmefuttatásba kezdett arról, hogy mi is a csapat szó definíciója, miért nem lehet könyvből megtanulni biciklizni (ami szerinte összefoglalja az elmúlt két heti munkám lényegét, mert ugye még mindig nem tudok biciklizni), üvöltött, hogy számszerűsítsem azt, hogy “we have a better understanding of the project”, majd átváltott kínaira és feltételezem kb. ugyanezt elmondta, miközben én a sírógörcs és az agyvérzés között ingadozva barátaimtól, családtagjaimtól és egyéb nyusziktól kaptam lelkitámaszt különböző chat ablakokon keresztül. alapvetően nem mondhatom, hogy nem értek egyet a főnök üzenetével, de amint megütött egy bizonyos hangnemet, nagyon élesen megjelent előttem, hogy miért  is mondtam én már fel egyszer ennek az elmebetegnek. a meeting végén, miközben mindenki leforrázva ült, oda jött hozzám az egyik kolléga, hogy ne aggódjak, majd megcsináljuk este együtt a kitűzött feladatot, de most elvisz vacsorázni.

szóval a kollégával és a barátnőjével beültünk a kolléga autójába, (ez óriási státuszszimbólum itt), és elhajtottunk Qishi Town irányába, miközben én diszkréten felgyújtottam a hajam a szivargyújtóval lehúzott ablaknál dohányoztam, majd betódultunk további két számomra ismeretlen kínaival a szombaton már megismert tésztázóba, ahol már felvilágosultan a gombás tésztalevest kértem (tényleg nagyon jók itt a gombák), aminek elfogyasztása alatt három szál cigarettával lettem gazdagabb (itt nem hogy körbekínálod az embereket, hanem egyenesen a kezükbe nyomod szálanként). ahogy a gyárba visszafele hajtottunk a vaksötét úton (amin feketébe öltözött gyalogosok csoszognak át gumipapucsban és kivilagított motoron egész családok száguldanak a forgalommal szembe) hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen megnyugodtam valahol útközben, ami korábban egyáltalán nem volt rám jellemző, a főnök ilyen jellegű megnyilvánulásai mindig három napon túl gyógyuló idegbajt illetve tartós görcsösséget és pánikot okoztak nálam.

végül a szobámban egy hamutálat találtam, ami nem része az alapfelszerelésnek, így feltételezem, nekem akartak vele kedveskedni. leközelebb talán még felespoharat is kapok.