megettem az utolso majkremet.

(pentektol csutortokig kell nezni)

ha nem akarsz moszkitóval hálni, ne felejtsd nyitva az ablakot.

mivel ma ugy ereztem, hogy mar tenyleg meg fogok orulni a semmittevestol, magamhoz rendeltem legregebbi joakaromat es megkertem, hogy setaljon el velem a szupermarketbe. itt vasaroltam nemi teat ajandekba, kekszet es kenyeret, hogy ne haljak ehen, majd kollegam kedves unszolasara vettem egy 0,3-as sort, pedig en aztan tenyleg nem iszom egyedul.
ezt kovetoen a piacon hirtelen felindulasbol 120 forintert vettem egy ujrahasznosithato nejlonszatyrot, a mintajat csatoltam.

egyébként nem csak a környezeti tényezők miatt vagyok lehibernálva (kösz a kifejezésért, csipkepitty!), hanem a nulla tartalommal rendelkező beszélgetések miatt is. a kollégáim tényleg nagyon próbálnak velem beszélgetni, de a nyelvi korlátok miatt egészen gyakran megesik, hogy a nap csúcspontja ez a beszélgetés (ami egyébként ebéd alatt történt, vagyis f1-kor, addig meg sem szólaltam).

kolléga, eddig még nem látott kajára bökve: you know this?

én, nézegetem, nem ismerem: no. what is this?

kolléga: don’t know name in English.

aztán egyébként kikeresték nekem a szótárgépben, hogy bambuszrügy, és erről kierőltettünk magunkból még pár mondatot:

kolléga: bamboo. lot of bamboo in Sechuan province.

én: yes, I understand.

kolléga: panda eat bamboo. 

én illedelmesen mosolygok.

kolléga: so lot of panda in Sechuan 

röhögés.

beszélgetés vége.

azert vannak bajos dolgok ebben az orszagban. az elobb peldaul berontott hozzam egy kollegano, hogy suzanna suzanna, here candy. Cathy married es a kezembe nyomta a kepen lathato zacskot. mert hogy ferjhez ment az egyik kollegano mult heten, ezert most eskuvoi edessegeket oszt mindenkinek, hogy edesek legyenek az egyutt toltott evek.

amióta itt vagyok (mindjárt egy hete!) kissé nehezen veszem rá magam a blogírásra. ezért egyrészt azért van, mert itt már annyiszor voltam, hogy semmi újat nem tudok róla mondani, másrészt meg a hely sajátossága, hogy az ember elég gyorsan apátiába esik.

de mivel legelőször 2011-ben jöttem ide, és akkor még én is, a blog is és az olvasóim is mások voltak, ezért nekifutok még egyszer, hogy elmondjam, hol is vagyok most valójában.

röviden és tömören, Tyúkszarfalván. a hely becses neve egyébként Qishi village, ami Qishi town szélén található. mindez dél-Kínában, Dongguan tartományban van, HK-tól kb 300 kilométerre.

Dongguan tartományról a legtöbb ember egyáltalán nem hallott, pedig a tartomány fővárosa Guangzho, korábbi nevén Kanton. a gyarmati időkben HK-val, Sanghájjal és Pekinggel ez volt egyike azoknak a helyeknek, ahol az Ópium Háborút követően a nyugati nagyhatalmak koncessziókat kaptak és szabadon kereskedhettek. ez gyakorlatilag izgalmas gyarmati építészetet és nagy kulturális életet feltételez. megjegyezném, én ebből még soha semmit sem láttam, életemben egyszer jártam Guangzhoban, akkor is csak a vasútállomáson.

napjainkban ez a tartomány leginkább arról ismert, hogy itt tobzódik Kína iparának a jelentős része, bármerre nézünk, gyárakat és a hozzájuk tartozó munkásszállókat lájtuk. “gyár” címszó alatt európai szemmel teljesen felfoghatatlan méretű komplexumokat kell elképzelni, itt van nem messze egy 400 000 embert foglalkoztató gyár, ahol a világ sportcipőinek 30%-át gyártják (igen, a Nike, Adidas és társai egy helyen készülnek), de nem messze tőlünk található a hírhedt Apple gyár is, ahol több mint 1 millióan dolgoznak. egyszer egy céges kosárlabdameccs kapcsán jártam egy ilyen helyen (ott ruhákat varrtak), autóval negyedóráig mentünk a telepen belül, volt benne több étterem, kisbolt, kórház, sőt, iskola és mozi is.

ebből adódóan a térségben rengeteg ember van, őslakos viszont nagyon kevés és a “városok” is nem a megszokott módon alakulnak ki, hisz nincs is rájuk igazán szükség, a gyár területén minden megtalálható, ami kell, munka, szállás, étkezés, szolgáltatások. a legtöbb embernek nincs is szüksége arra, hogy elhagyja a saját telepét. társadalmi kapcsolatokat az emberek leginkább a szobatársaikkal élnek, mivel az állandó fluktuáció miatt képtelenség hosszútávú kapcsolatokat fenntartani, sokan pedig szülővárosuktól 3 000 – 5 000 kilométert utazva jöttek ide. (épp ezért ha az ember ismerkedni akar egy kínai kollégájával, érdeklődni kell, hogy melyik tartományból jött, milyen messze található az innen és hasonlít-e az ottani konyha az ittenire).

ez már önmagában megmagyarázná azt, hogy miért nem tudok én itt semmit sem csinálni esténként vagy hétvégenként, de erre még rájön pluszba az, hogy a mi telepünk egy nagyobb városka perifériáján, egy (tényleg) tyúkszaros faluban található. a városba ugyan bemehetnék busszal röpke 40 perc alatt, de a kollégáim nem igazán szeretik, ha egyedül mászkálok, én meg nem akarok kitolni velük azzal, hogy folyamatosan rángatom őket ide-oda.

ezért hát marad az iroda és a szoba közti ingázás, illetve az utca végén lévő kisbolt, vagy ha nagyon merész hangulatomban vagyok, akkor a pár utcára lévő supermarket, de errefelé akkora egzotikum vagyok, hogy őszintén szólva, nem mindig van kedvem mozgó látványosságot játszani, meg végül is ott sem árulnak különösebben izgalmas dolgokat.

a mi cégünk egyébként számítógépes adatfeldolgozással foglalkozik, így amikor “gyárat” emlegetek, akkor valójában sok számítógép előtt gubbasztó embert kell vizionálni. a környező monstrumokhoz képest mi elég kicsinek minősülünk a 2-3000 alkalmazottal, így a mi telepünk összesen 3 épületből áll és egy kosárpályából. van egy irodaépület, itt zajlik a munka, az aljában van egy kisebb menza a vezetőknek, én itt szoktam enni, és egy rendezvény-/szabadidőterem, ahol van egy pingpong asztal, egy billiárdasztal és egy böszme színpad. a két másik épület a munkásszállónak ad otthont, az egyik aljában található az üzemi menza (fotók lentebb) és egy kisbolt.

a szobákban az egyszerű munkás hatod-nyolcad magával lakik, jellemzően két ablaktalan, egymásból nyíló betonkockában, ahol a falak mentén emeletes ágyak állnak. a két betonkocka végén van egy mosókonyha, itt található a zuhany, a (török) wc, némi hely a mosásnak és teregetésnek és az egyetlen egy ablak. az egyetlen egy “saját” területed a szobában az ágyad és nappal azon tárolod minden (kevés) ingóságodat, este pedig azon alszol. a menedzsereknek ennél egy fokkal jobb dolguk van, nekik három-négy személyes szoba jár, rendes ággyal, műanyagszekrénnyel, íróasztallal és angol wc-vel. a zuhany ugyanúgy 10 literes melegvizes boilerrel van szerelve, mint a többi szobában, ablak itt is csak egy van, élettér arányosan kicsit több. legutolsó itt tartókodásom óta (2012. március) csináltak egy úgy nevezett vendégszobát, ami ugyan négy személyes és nem tud semmi extrát, de mivel az épület sarkán található, minden helyiségének van ablaka, ami óriási fejlődés a korábbi helyzethez képest. most egyébként itt lakom és tényleg nem igazán panaszkodhatok.

a kínaiak nagyon értenek a tömegek mozgatásához, így nem meglepő, hogy az étkeztetés is szigorúan szabályozva van, a legtöbb ember a “nagy”, általam “patkányos” menzaként emlegetett, étkezdébe jár, különböző turnusokban, egy pár kiváltságos pedig ehet a vezetőségi étkezdében, de az is megvan, hogy melyik részleg melyik nap ehet ott. nekem ilyen szempontból kaszt fölötti státuszom van, mert én mindig ott eszem, reggel f9-kor reggelit, f1-kor ebédet és f6-kor vacsorát. ha máskor éhezem meg, így jártam, nem véletlenül szoktam több doboz májkrémmel, nápolyival és keksszel érkezni ide.

összességében ez az egész felállás azt eredményezi, hogy pár nap alatt az ember teljesen leereszt ebben az ingerszegény környezetben (az irodámnak pl. nincs ablaka), a monotonitás és a rendszerezés pedig minden egyéni indítványozási vágyat elnyom, alapvetően vagy az ágyamon ülök a net előtt, vagy az irodában ülök a net előtt, ha pedig idő van, elmegyek enni, mindig ugyanazt (főtt rizs, valamilyen formátumú tojás, valamilyen forrázott zöldség, alga-, vagy moszatleves).

sokáig azt gondoltam, hogy a kínaiaknak megfelel ez a felállás, elvégre ázsia nem épp az individualizmusról ismert, de ahogy az évek során beszélgettem a kollégákkal, akik egyre jobban megnyílnak nekem, mostanra egyértelművé vált, hogy Tyúkszarfalva senkinek sem egy kéjhömpöly és mindenkit ugyanúgy gyötör az unalom és a monotonitás, mint engem. ezért kollégáim igyekeznek kicsit javítani a körülményeiken, kiköltöznek a faluba, egyszemélyes szobákba, Tibetbe látogatnak az éves szabadságuk során, autót vesznek, hogy el bírjanak menni valahova hétvégén, vacsorákat szerveznek, TV-t vásárolnak… a céghez viszont sokuk már több mint 5-6 éve lojális.

itt tárolják az étkezéshez használt tálakat és pálcikákat.

az üzemi menza. azért emlegetem “patákonyos menzaként”, mert nem egyszer láttam itt patkányt berohanni a konyhába.

itt készül a gyár összes étele. megjegyezném, soha semmi bajom nem lett itt semmitől, bár tudom, nehéz elhinni.

amikor ma 17:37 perckor lementem az elvileg 17:30-kor kezdődő vacsorára és konstatáltam, hogy az asztalon már csak pár tofukocka árválkodik, valami derengeni kezdett, hogy mintha csütörtökönként 17:00-kor lenne a vacsora, bár nem mintha ez segített volna a helyzetemen, mert akkor épp malájziával ültem konferenciahívásban. ettem egy tál főtt rizst (mert az sosem tud elfogyni) és közben tettem egy kísérletet, hogy elcsábítsak egy kollégát a faluba vacsorázni, de depressziósan megjegyezte, hogy nincs kedve kimozdulni, marad a vifon levesnél, ezért hát nem volt más választásom, mint elhagyni a gyárat és elcsoszogni az utca végén lévő kisboltba. van menet közben még három másik bolt, de én valamiért mindig ugyanebbe járok 2011 óta.

útközben szokásos helyi tájkép tárult elém, villanypóznán száradó gatyák, földön guggoló gyerekek, céltalanul ücsörgő emberek. ők még megnéznek engem (a minap egy nő nekibiciklizett a falnak, annyira engem bámult), én már őket kevésbé, ezt a 100 métert már tényleg láttam ezerszer. egyszer egy lavórban beleztek itt épp egy csirkét, azon azért kicsit fennakadtam, meg régen állt itt még egy romos snookerasztal is, azt jó párszor lefényképeztem, mostanra már teljesen szétporladhatott, mert nem találtam nyomát. egy másik alkalommal két motoros rendőr kíséretében egy motoros tricikli töfögött el mellettem, a platója le volt takarva egy pokróccal, de a nagy zötykölődésben lecsúszott és kivillant a “rakomány”, pár tucat kalasnyikov.

a kisboltom előtt rengeteg ember ült és tátott szájjal egy irányba nézett, innen egyből kiderült, hogy modernizálódott a hely és most már tv-jük is van, régen volt pár nyilvános telefon is, azok viszont most eltűntek, helyettük matracokat kínálnak. valóban, ahogy beléptem, arra lettem figyelmes, hogy alonso épp spanyolul nyilatkozik valamiről, ami mindenkit szemlátomást borzasztóan lebilincsel.

nem voltam különösebben jó kedvemben, mert marta a gyomromat az éhség, de azért kierőltettem magamból egy hangos niháót, mire a pult mögött ülő nő egész transzba esett, műanyagpapucsával felrúgta a piros hokedlijét és oda rohant hozzám, kezében a dobozos nescaféval, amit legutolsó ittlétemkor, másfél éve, rendszeresen vásároltam nála. közben felkapcsolta a bolt összes neonját (addig teljesen sötét volt bent) és lelkesen kérdezgetett, feltételezem azt, hogy mit akarok venni. amikor látta, hogy a pékárukat méregetem gyanakodva, hátravitt egy rejtett polchoz, ahol rengeteg különböző keksz állt. kicsit hezitáltam, hogy vegyek-e moszatos crackert (seaweed cracker), keresgéltem az ugráló borsós tere-ferét, mert az legalább bevált, de végül valami gyanús rostban gazdag zöldséges kekszet (high fibre vegetable biscuit), “sandwich” típusú összeragasztott kekszet és “0% transfat” feliratú hagymakarikát vettem (ez utóbbi mezei chips, semmi köze a hagymához).

fizetéskor a nő kedvesen kivette a kezemből a megfelelő pénzeket (engem némiképp megzavar, hogy itt konzekvensen minden bankón mao van és egy random hegy vagy tó), majd mosolyogva mondott valamit, amit nem értettem, de úgy éreztem, azt mondja, hogy üdv újra itt, mire én mosolyogtam és integetve annyit mondtam kifele, hogy bye bye (ami itt úgy hangzik, hogy bábáj).

egész meghatódtam.

szóval tegnap este majdnem írtam ide egy euforikus posztot arról, hogy a kollégáim elvittek sörözni és rendkívül jól mulattunk, a főnökön röhögtünk (aki tegnap elrepült öt különböző helyre egyszerre és várhatóan már nem is jön vissza ittlétem alatt) és berúgós történeteket meséltünk egymásnak.

aztán ma reggel arra ébredtem reggel, hogy nincs víz (hajnalban arra ébredtem, hogy jetlagem van és a szomszédos nyakkendőgyárban kukorékol a kakas). délutánra kerítettek nekem 3 vödör vizet, amiben egy jogit megszégyenítő rugalmassággal hajat mostam és némiképp anyáztam. utána vacsorára ettem némi moszatlevest és most már azt is tudom, hogy az sokkal szarabb, mint az algaleves (tényleg).

aztán este elmentem szurkolni a cégünk csapatának a cégközi kosárlabdameccsen, ahol amikor a kollégák megláttak, vidám (és hangos) “Suzanna! Suzanna” felkiáltásban törtek ki, majd azonnal a kezembe nyomtak egy műanyag tapsolókát (lásd mellékelt ábra) és alám toltak egy piros hokedlit (lásd másik mellékelt ábra) és mellém ültettek két angolul beszélő kollégát.

a meccs feléig lelkesen szurkoltam, fotóztam, majd kimentettem magam és feljöttem a szobámba, ahol aggódva hívott fel az egyik angolul tudó kolléga, hogy megkérte az angolul nem beszélő kolléganő, hogy érdeklődjön, hogy van-e vizem, mert nehogy zuhany nélkül maradjak. megnyugtattam, hogy a víz visszatért.

szóval az itt tartózkodásommal kapcsolatos érzelmeim némiképp vegyesek, de a helyzet nem olyan vészes.